Innen, a cellámból keveset mondhatok arról, milyen is ez az If vára, ahol hosszú esztendők óta raboskodom. A rácsos kis ablak a falat átszelő hosszú, keskeny vágat végén van: négyszögében csak az égbolt egy darabkáját látni; e négyszög több vagy kevesebb fényéből hozzávetőlegesen következtethetek az órákra és évszakokra, azt azonban nem tudom, hogy odalent mi van: vajon a tengerre szolgál-e az ablak, vagy a várárokra, esetleg valamelyik belső udvarra ? A vágat tölcsérszerűen keskenyedik; csak hason csúszva lehet benne előrehaladni; megpróbáltam elérni az ablakot, lehetetlen – még a magamfajta vékony lárvává silányult alaknak is. Tán messzebb is van a nyílás, mint ahogyan látszik: a tölcsér-perspektíva meg az ellentétes fényhatás összezavarja a távolságbecslést.
A falak olyan vastagok, hogy további cellákat, lépcsőket, őrszobákat és lőporkamrákat tartalmazhatnának; vagy lehet, hogy csupa fal az egész vár, egyetlen tömör, szilárd faltömeg, egyetlen, élve eltemetett emberrel a közepén. A rab képzeletében sorra feltűnő képek nem hatálytalanítják egymást: a cella, a szellőzőnyílás, a folyosók, melyeken a levest s kenyeret hozó foglár napjában kétszer áthalad – mindezek akár egy szivacsos állagú szikla aprócska, szűk pórusai is lehetnek.
Hallom a tenger mormolását, különösen viharos éjszakákon: olykor szinte úgy rémlik, a hullámok épp annak a falnak csapódnak, amelyre a fülemet tapasztom; máskor mintha alulról vájnák a sziklaalapzatot, cellám a legmagasabb torony tetején volna, és lentről árasztaná el a börtönt a zúgás – fogoly maga is, akár a kagyló bensejében.
Hallgatózom: a hangok változékony s rojtos-foszlányos téralakzatokat rajzolnak körém. Az őrök csoszogásából igyekszem kiokoskodni a folyosóhálózatot, a fordulókat, pihenőket; meg az egyenes szakaszokat, melyeket meg-megszakít a leveseskondér aljának a cellaküszöbökre csusszanása és a reteszcsikorgás: csak időbeli pontsort tudok így rögzíteni, melynek a térben nincs megfelelése. Éjjel tisztábban megkülönböztethető hangok érkeznek, ám a helyet s a távolságot ezek is bizonytalanul jelzik: valahol egér rágcsál, beteg sóhajtozik, hajókürt hirdeti egy többárbocos érkeztét a marseille-i révbe, s Faria abbé lapátja tovább vájja az utat e kövek között.
Nem tudom, hányszor kísérelt meg szökést az abbé: hónapokig dolgozik minden alkalommal, kőlapokat emel ki a helyükből; szétmorzsolja a cementkötéseket, kezdetleges fúrójával átfúrja a sziklatömböt; de az utolsó csákányütés nem a sziklapartra nyit neki utat: egy másik cellában találja magát, s az még beljebb van, mint amelyikből elindult. Egy kis hiba a számításban, az alagút hajlásszögének némi eltérése – s máris az erőd gyomrában van, hogy pedig visszataláljon a helyes irányba, arra képtelen. Minden balsikerű vállalkozás után újra átjavítja a képleteket és rajzokat, melyekkel telefirkálta cellája falát; rendbe hozza kezdetleges szerszámkészletét, aztán tovább ás.

(Folytatjuk)

A szerző (1923–1985) olasz író, írásainak zöme a mese egészséges szürrealizmusával szól az olvasóhoz. Sajátos prózai kísérletei közül kiemelkednek a játékos ál-műfajok: ál-sci-fi, ál-krimi, ál-lektűr stb. Monte Cristója filozofikus kísérleteinek klasszikus darabja.