(Kortársi gondolatok Cseke Péter: A magyar szociográfia erdélyi műhelyei című könyve olvasása közben)

A Babeş-Bolyai Tudományegyetem professzora kora ifjúságában eljegyezte magát az újságírással. A Falvak Dolgozó Népe és kiváló szerkesztője – néhai Simonka László – mind a témaválasztásban, mind a feldolgozás/megjelenítés tekintetében szabad kezet és teret biztosított számára. A Balogh Edgár újságíró iskolájában beléplántált népi elkötelezettség és hivatástudat különösképpen a falvak közművelődési tevékenysége vonatkozásában, annak keresésében talált bő és változatos cselekvési teret, hogy e szolgálat miként segítheti elő a nemzeti kultúra és önismeret ébren tartását, ápolását, elmélyítését. Az egyes eseményekhez fűződő riportokon, publicisztikai írásokon, mélyinterjúkon át vezetett az út a szociográfiai megalapozottságú művek irányába. Az Utunk és az Igaz Szó biztosította a lehetőséget arra, hogy a napi eseményeken felül emelkedő riportok egyre inkább a szociográfia magasabb szintjére emeljék Cseke Péter írásművészetét. A hetvenes évektől új reneszánszát élő műfaj elméleti megalapozását szolgálta a Korunk 1974-es évfolyamában megjelent Egy valóságfeltáró műfaj teherbírása című, a riportelemzés módszertanát kidolgozó tanulmánya előrevetítette a negyedszázaddal későbbi egyetemi karrier szakmai irányultságát.

Mihamar elkövetkezett az ideje annak, hogy írásait kötetekben is az olvasó asztalára tegye. A Víznyugattól vízkeletig című, a Kriterion Kiadó Forrás-sorozatában 1976-ban megjelent könyv kedvező visszhangja hozta magával a többit: Emberarcok (Beke Györggyel és Marosi Barnával)  Kriterion, 1976; Látóhegyi töprengések,  Kriterion, 1979; Hazatérő szavak, Albatrosz Kiadó, Bukarest, 1985; Könyv és kenyér, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1991; Hazatérő szavak. Szociográfiai riportok. Püski Kiadó  Budapest, 1993; Korfordulós esztendő, Erdélyi Gondolat Kiadó Székelyudvarhely, 1994; Vigyázó torony.  Beszélgetések Debreczeni Lászlóval . Kriterion Könyvkiadó,  Bukarest, 1995. E kötetek híven példázzák, hogy Cseke Péter riporteri/közírói/szociográfusi „növésterve” az erdélyi szellemi humuszból miként nyeri éltető nedveit a később mindinkább kiterebélyesedő, sajátos színeket hordozó munkásságához.

Az alaposabb elmélyülés igénye irányította figyelmét az erdélyi szellemi életre, azon belül is a két világháború közötti esztendők szellemi mozgalmaira, azokra a törekvésekre, amelyek a falvak gazdasági és kulturális felemelkedését igyekeztek előmozdítani. Ez lett a kiindulópontja, indítéka a társadalomformáló erőként megjelenő szociográfiai irodalom kutatásának és az e tárgykörből kinövő, immár tudományos megalapozottságú elméleti és oktatói munkásságának. Hosszú évek kutató tevékenységének lett a gyümölcse a dr. László Ferenccel közösen közzétett Erdélyi Fiatalok című kötet. Az 1986-ban piac-kész könyv – amint egyik dedikációjában jelezte – csak „az elmeőrség által csaknem négy évi pincefogságban tartott” katakombalét után kerülhetett forgalomba. A tíz éves periódust – 1930-1940 – felölelő dokumentumok, viták számbavétele, a kor szellemi áramlataiban való elmélyülés számottevően szélesbítette kutató tevékenységének körét. Gondoljunk csak a Makkai Sándor erdélyi püspök áttelepülése, „önigazolása” körüli vita újragondolását tartalmazó Nem lehet (A kisebbségi sors vitája – Molnár Gusztávval, Héttorony Kiadó, 1989) és a Lehet – nem lehet  (Kisebbségi létértelmezések  1937-1987,  Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1995) című kötetekre s a továbbiakra, későbbiekre is: Metaforától az élet felé . Kisebbségi értelmiség – kisebbségi nyilvánosság.  Tanulmányok  (1987-1997) Kriterion Könyvkiadó, 1997; Láthatatlan emlékművek.  Erdélyi variációk nyelv és lélek szövetségére (1970-2000), Felsőmagyarországi Kiadó 2000; Horváth István és az erdélyi népi irodalmi irányzat.  Balassi Kiadó  Budapest  2000; Időrobbanás.  Esszék, tanulmányok, dokumentumok a szellemi útkeresés műhelytörténetéből.  Széphalom Könyvműhely,  Budapest  2003; Paradigmaváltó erdélyi törekvések . Kriterion Könyvkiadó  Bukarest,  2003; Jöjjön el a mi időnk!  Pallas-Akadémia Könyvkiadó,  Csíkszereda  2005; Legyen eszünk, ha már volt . Felsőmagyarországi Kiadó  2006.  Az e könyvekben közölt tanulmányok mind-mind azt jelzik, hogy immár akadémiai szintű felvértezettséggel nyúl a választott témákhoz, melyek epicentrumában – a kötetek alcímeiben is többször utal erre – a kisebbségi értelmiség, a kisebbségi lét és nyilvánosság elemzése, bemutatása, a mának szóló tapasztalatok és tanulságok feltárása és összegzése szerepel. Teszi mindezt azzal a határozott szándékkal, célzattal, hogy a ma élők s a felnövekvő nemzedék gondolkodását, cselekvését az erdélyi magyar nemzeti közösség szolgálatára szólítsa, buzdítsa. A különböző kiadók jelzik, hogy erre itthon és az anyaországban egyaránt igény nagy igény mutatkozik.

Cseke Péter most megjelent kötete is (A magyar szociográfia erdélyi műhelyei.  Magyar Napló,  Budapest, 2008) ennek a törekvésnek a jegyében született, iránytűként szolgál a szociografikus művek igazságainak a felfedezéséhez, tudatosításához. Elsősorban az egyetemi szintű újságíró- és a tanszéken folyó média és kommunikációs mesterképképzésben részesülő hallgatóknak, amellett pedig a szociográfia iránt érdeklődő olvasóknak is.

Ezt szolgálja a sajtótörténeti visszatekintés, a sajtó értékhordozó és értékteremtő funkciójának, módozatainak a számbavétele. Hozzá a tanítványainak szóló intés: minden korban legyenek azonosak legjobb önmagukkal – másként indulni e pályán aligha érdemes! Tudatukba kell vésniük, hogy „az újságírásban nem az »adatok mázsája« hordozza az igazságot, hanem a jól kiválasztott, esetlegességüktől és kétértelműségüktől megfosztott, önmagukon túlmutató tények”.  A felelősség rendkívül nagy, hisz „a független sajtó a nyilvánosság megteremtője, ami nélkül a demokratikus viszonyok kialakítása és megszilárdítása elképzelhetetlen”.

Az ajándékba kapott sajtószabadság, a hírközlő fórumok közti versengés rendkívüli kihívást jelent. A média fölött való rendelkezésért folyó harc kíméletlen, hisz – a középkori mondás: cuius regio, eius religio latin maxima analógiájára -„akié a sajtó, a rádió, a televízió – azé a hatalom”.  Az önmaga méltóságára és jó hírére adó sajtó és újságíró – álljon bár a spektrum bármely oldalán – sosem feledkezhet meg a minőség kritériumáról, az erkölcsi-etikai mércéről! „Meglátni és tudatosítani a mulandóságban a maradandót” – egy időben jelent szakmai rátermettséget, ráhangoltságot, lelkiismereti kérdést és olvasói elvárást.

A szociográfia – e sajátosan kelet-közép-európai születésű műfaj – „a tapasztalati valóság sokszempontú objektív megközelítését és szubjektív bemutatását tűzte ki célul”.  Oly társadalomrajz, amely a kor égető kérdéseit tette föl s kereste rájuk a választ – pragmatikus vagy költői úton. A múlt század harmincas éveiben virágkorát érő, a hetvenes években újra teret hódított műfaj hármas tagolódásban – irodalmi és tudományos igénnyel, újságíró eszközök segítségével – bontakozott ki, járult hozzá a társadalom mélyrétegeinek a feltáráshoz, jobb megismeréséhez, nyújtott tájékozódási pontokat az útkereső értelmiségnek, a népi, nemzeti elkötelezettségű politikusoknak.

A történeti, elméleti megalapozást taglaló fejezetekben a szociológiai és szociográfiai valóságfeltárás erdélyi műhelyeibe nyerhetünk bepillantást. Oly terület ez, amelyben a szakmaiságon túlmenően a téma iránti érzelmi kötődés is hangot kap. Hisz a szerző számára e kor, s maga a szociográfia nem csupán kutatási téma, feldolgozásra váró feladat, hanem tanítómesterek és példák sokasága, akiktől/amelyekből oly sokat tanulhatunk/meríthetünk. Az Erdélyi Fiatalok, a Korunk, az Erdélyi Helikon és a Hitel folyóirat, Venczel József, Jancsó Béla, Balázs Ferenc, továbbá Sütő András, Horváth István, Beke György példát adott, mércét jelentett „a szociális lelkiismeret ébresztésében és a nemzetnevelés gondjainak felvállalásában”.

A műfaj művelői sosem titkolták: írásaikkal nemzetpolitikai agitációt, konstruktív propagandát folytatnak. Kisebbségi helyzetben a szociográfia ennél is tovább lépett: a „szellemi ellenállás műfaja” lett. A Beke György mondta ki: „a kisebbségi sors nemcsak téma, ihletforrás, de egyben megtartó erő is”, a védekező, önmagunk megőrzését szolgáló irodalom szerepét ölti magára. Balogh Edgár még tovább szélesbítette a kört, annak társadalomszervező feladatára figyelmeztetett; az erdélyi szociográfiától „a permanens önvédelemre szorított romániai magyarság belső kohéziójának a megteremtését” várta. „Felfogása szerint – teszi hozzá Cseke Péter –  ugyanis a reális társadalomismeret az egészséges nemzeti tudatot erősíti az erdélyi magyarság körében.”  Ez a szándék és akarat, tudatos és elkötelezett cselekvés vezette el az erdélyi írók legjobbjait az „otthonirodalom” megteremtéséhez, oly remekművek megszületéséhez, mint Balázs Ferenc: A rög alatt, Bözödi György: Székely bánja, Tamási Áron: Szülőföldem című alkotása, ama irodalmi fogantatású szociográfiákhoz, amelyek – Molter Károly meglátásait idézve – „a külső hatalmi tényezőktől független, az önerőből is megvalósítható gazdasági, társadalmi és szellemi otthonteremtésre, nemzeti identitást megtartó léleképítésre” szólították Erdély magyarságát. Ez korántsem jelentett valamiféle elzárkózási szándékot! Műveikben „a szűkösebb erdélyi láthatárt az egyetemes emberi horizont felé kívánták tágítani”. Hazai előképeik Kós Károly Erdély és Kalotaszeg című munkái voltak, a belőlük sugárzó tárgyszeretet beépült az ő műveikbe is.

A három említett alapmű – A rög alatt, a Székely bánja, a Szülőföldem –  genezise ugyanabból a talajból fakadt, megírásukat is ugyanaz a szándék vezérli. Mindhármukra érvényesnek tekinthetjük Tamási Áronnak a helikoni íróközösség tizedik találkozóján elhangzott szavait: „Sorsunk, könyveink sorsa is az erkölcsi magatartásunkon nyugszik: áll vagy bukik. Ennek az erkölcsi magatartásnak pedig a mi életünkben három ismertető jele van. Először: forduljunk egészen a nép felé, melynek sorsa, élete és küzdelme a mi egyetlen gazdánk. Másodszor: a szépirodalmi munkásságon kívül, próbáljuk a szellemi működés minden más eszközeivel is felmérni ennek a népnek a sorsát. Harmadszor: alkalmazzunk mindig szigorú erkölcsi mértéket: erkölcsit, ha cselekedetről van só, s az erkölcsi mellett a legnagyobb művészit, ha írásokkal állunk szemben.” Ezek együttese adhatta azt a hatást, amely e műveket valóban közvéleményalakító tényezővé tette, emelte. Íróik egyszerre voltak az elemzett valóság  külső szemlélői és a fölvetett gondokkal bensőleg is, érzelmi szinten is azonosuló alkotók. A feladatra való felkészülés, a rálátást biztosító tér- és időbeli távlat segített abban, hogy ez az otthonirodalom ne csupán a tájhaza számára fogalmazzon meg időtálló üzenetet: „Balázs Ferenc, Bözödi György, Tamási Áron is azt a helyet, azt a világot írja le, amelyik létezésének értelmet ad, melynek jövőjéért írástudói felelősséget érez. Azokat a szálakat keresik, amelyek összekötik a létüknek értelmet adó világot a történelemmel, a nemzeti léttel, az emberiséggel.” E szálak megvilágításával vezet el bennünket az erdélyi szociográfia e három alapműve közös vonása – „az élet megtartásáért és kiteljesítéséért folytatott küzdelem” – a bemutatásához. A szerkezeti, műfaji elemzés során utal a szerzők által bejárt kisebbségi keresztutakra, a tudományos igényszintre és felvértezettségre, a szavak és tettek azonosságára, a művek vallomásos és lírai eszköztárára, a valóságelemek és a fantázia szerepére – a belőlük kisugárzó, mindmáig érvényes következtetésre: „csak reális önismeretre lehet jövőt építeni”. Oly önismerettel, amelyben az egyéni és közösségi értékhorizontok egymást fedve tárulnak fel előttünk.

Ami a két világháború közti Erdély társadalmában lehetséges volt, a hatalom – helyi túlkapásoktól eltekintve – nem támasztott kikerülhetetlen akadályt a szociográfus elé, a háború után csak a prágai tavaszt követő időkben vált lehetővé e nagyon fontos műfaj újraélesztése. A realitás, az önismeret iránti igény, „a történelmi igazság keresésének írói szenvedélye” az ötvenes, hatvanas is ott rejtekezett az írói műhelyek égboltján. Cseke Péter a Gondos atyafiság írója, Szabó Gyula édesapja támasztotta erkölcsi mércét idézi: „ha írni akar, akkor a valóságnak megfelelően írjon, mert nem szeretné, ha falusfelei közül valaki is a szemébe vágná: a fia pénzért meghamisítja a történelmet”. Mennyire egybecseng ez Sütő András édesanyjának szavaival, aki ugyancsak az igazságot tartja a róluk megírandó könyv legfőbb morális/művészi mércéjének. Milyen igazságról is álmodik? „…lenne bár egy könyvecske, ó, nemcsak vigasztalónak, hanem tanúságképpen egyről és másról, ami megesett velünk.”

A hatalom által palackba fojtott dzsinn, amint a szorítás enyhült, kiszökött börtönéből. Az anyaországban újraindított Magyarország felfedezése könyvsorozat itthon is visszhangra talált: a riport, a szociográfia újra visszakövetelte helyét a romániai magyar sajtóban. A népi írók nemzetmentő eszméin nevelkedett idősebb nemzedék eszmeileg felvértezett tagjai mellé felsorakoztak a fiatalabbak is. Beke Györgynek Az utolsó Bethlen című riportja megjelenését követően bontakozott ki az Ifjúmunkás 1968-as riportvitája, amely az Igaz Szó által 1974-ben szervezett eszmecserével kiegészülve a műfaj iránti elvárást, a kitűzött célokat is kánonba foglalta. Központjában a Beke György által kimondott két szó: „magunk keresése”. Az jelölte ki az utat, szabta meg a műfaj koordinátáit. Mi a jellemzője annak az írásnak, amely ezen az úton kíván haladni? „…a riport bátorság és gyötrelem, sorskérdések bátorsága és gyötrelme, hűség és művészet…” Kulcsszavak. Etikai/erkölcsi/művészi vonatkozásban egyaránt. Mögöttük fölsejlik Móricz Zsigmond eszménnyé magasztosult riporteri teljesítménye, a mártírhalálával megdicsőült Szabédi László arcvonásai.

Az Igaz Szó hasábjain 1969 és 1979 között igencsak megnőtt az irodalmi ihletettségű és szociográfiai töltetű riportok száma. Beke György, Gálfalvi György, Herédi Gusztáv, Cseke Péter, Farkas Árpád, Molnár H. Lajos, Fodor Sándor, Panek Zoltán… neve jelzi a szerzőgárda sokszínűségét, a műfaj térhódítását, újra kivívott rangját. Ennek jele az, hogy sorra jelennek meg szociográfia-kötetek, Gálfalvi György, Cseke Péter, Tófalvi Zoltán, Bodó Barna, Molnár H. Lajos, Lőrincz György könyve.

Az általános kép felvázolását követően – a kötet első részében megtapasztaltakhoz hasonlóan – a szerző a műfaj csúcsteljesítményeit nyújtó írókra koncentrál: Horváth István, Sütő András, Beke György immár lezárult életművére. „…ők hárman teremtették újjá a műfaj két világháború közötti alakváltozatait. Sütő az írói szociográfiát, Horváth István a tudományos igényű írói falurajzot, Beke György pedig az újságírói munkából kinövő szociográfiai riportot.” A kötet tárgykörébe tartozó művek elemzése, az alkotási folyamat feltárásakor a tárgyilagos elemzésen átsugárzik személyiségük varázsa, a mester és tanítvány bensőséges viszonyának hangulata, melegsége. Érveléseit – főleg Sütő András esetében – jeles irodalomtörténészek, társadalomkutatók elismerő szavaival teszi meggyőzőbbé. A Horváth István képbe jócskán átsugárzik a róla írt monográfia írásakor felhalmozott ismeretanyag, az a heroikus küzdelem, melyet a Magyarózdi toronyalja írásakor falusfelei közegellenállása ellenére folytatott. Sikerrel, hisz „a toronyalja megírásával úgy kiemelkedett közülük, mint a torony a faluból”. Cseke Péterhez Beke György személyisége és alkotó tevékenysége állt a legközelebb. „Nagy vállalkozások korának hőse, s egyszersmind alázatos nemzeti napszámosa. (…) Ráérzett arra, hogy a szociográfiai töltetű riportjai által vágott csapásán haladva tágabb szellemi horizontokig juthat el, életbevágóan fontos értéktartományokat hódíthat vissza számunkra.” Ez önmagában is tiszteletre és csodálatra méltó. Életműve kimeríthetetlen példatára a közszolgálatra készülő médiaszakos hallgatóknak. A „barangoló-kötetek”-ről Pomogáts Béla elismerő szavait idézi: „Erdélyben a szociográfia és a valóságfeltáró riport nem pusztán az irodalom műfaji palettájának egyik színe, hanem a nemzeti felelősségvállalás és elkötelezettség írásban rögzített tanúságtétele is.” A Beke Györgyről rajzolt pályakép rávilágít az életmű társadalmi és életrajzi hátterére, a csángó-kérdés felkarolására, valóságszemléletének alakulására. Bárhova is vezeti útja, mindenütt a megmaradás sajátos életjeleit kutatta, mutatta fel biztatás- és tanulságképpen olvasóinak. Értékeit a Magyar Örökség Díj hitelesítette és szentesítette: „Beke György enciklopedikus hungarológiája  közös kincse az egyetemes magyarságnak”.

Cseke Péter könyvét rendkívüli tanulsággal forgathatják mindazok, akiket sorskérdéseink foglalkoztatnak, akik az érdekorientáltságú világban is hisznek abban, hogy az egyéni célok, álmok fölött van egy fontosabb, egy magasztosabb: a közösségé, az erdélyi magyar közösségé, az egyetemes magyarságé, amiért küzdeni legnemesebb kötelességeink közé tartozik, akik eleik példájából ehhez erőt meríthetnek.

A kötet értékes alkotóeleme a magyar szociográfia alapműveinek hetvenöt évet felölelő jegyzéke. A százhetvennégy mű közt ott sorakoznak az erdélyi szerzők – a fentebb említetteken kívül Mikó Imre, Vámszer Géza, Mózes Attila, Gazda József, Ferenczes István, Benkő Levente, Sylvester Lajos – munkái is. A Cseke Péter által a kötetben hasznosított gazdag könyvészet az előbbiekhez hasonlóan segíthet bennünket a tárgykör jobb megismerésében.

Fájlaljuk, hogy a magyarországi kiadás nehezen hozzáférhető az erdélyi magyar olvasótábor, újságíró-társadalom számára. Ott kellene lennie választott képviselőink könyvespolcán is: hogy az elődök példája, a közszolgálat elhivatottságával küzdelmet és áldozatot vállalók munkájából erőt s biztatást merítsenek mai és jövőbeni küzdelmeinkhez.

(Forrás: Székelyföld, 2009 július)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ