A vándor kora reggel érkezett a falu határába és leült egy jókora terméskőre, mely valamikor egy káposztáshordó tetején szolgálhatott nyomtatóként. Béluskáné, a szemközti házban lakó özvegyasszony volt az első, aki észrevette a vándort, mikor felhúzta reggel a hálószoba zsaluját. Az egész környéken nagy Biblia-faló hírében állt, aki a szent könyv alighanem minden sorát betéve ismerte s állításait az innen vett idézetekkel szokta nyomatékosítani. Nos, azon a reggelen mikor meglátta a kövön ülő vándort, bekapta sajtos szendvicsét, felhörpintette a napi kávéadagját, s már slissszolt is át Ilikéhez, a szomszédasszonyhoz, akivel a kerti kiskapun át szokott „kommunikálni”.
– Láttad ? Már megérkezett az első. Ott ül a nagy káposztáskövön, melyet a tavaly dobtál ki az út mellé.
Ilike alig bírta követni a pörgő nyelvű asszonyt, hiszen álmából verte fel, amikor becsapta a konyhaajtót. Csak egy alig hallható nyöszörgés-félére tellett tőle:
– Kiről beszélsz?
– Hát az apostolról. Olyan hosszú szakállú, elnyűtt ruházatú, sovány ember, akiről a Bibliában meg van írva: „És eljönnek ama utolsó idők, amikor újra szétküldetnek az apostolok a föld négy tája felé, hogy hirdessék az Úr visszatértét és a végső ítélet napját.”
– Ha te mondod, biztosan így írja – ásított Ilike, de ekkorra Béluskáné már elviharzott, hogy sonkás rántottát és tejes kakaót készítsen az „apostolnak”, hiszen lerítt róla, hogy napok óta koplal.
Amikor szégyenlősen átsomfordált az úton és negédes hangon kínálgatta a műanyag-tálra bőségesen felpúpozott reggelit, a rongyos ember szó nélkül átvette a tálat és enni kezdett. Aztán olyan mohón hajtotta fel a tejes kakaót, hogy fele lecsorgott a hosszú ősz szakállára. Amikor visszaadta Béluskánénak az üres csészét, végre megszólalt:
– Istók János, az asztalos, még él ?
– Nem, nem él – hebegte Béluskáné s most már, ha volt szemernyi kétsége az idegen apostolsága felől, még az is elpárolgott, hiszen honnan tudná egy jöttment az Istók János nevét és mesterségét, ha az nem lenne mindentudó.
– Tavaly halt meg 96 éves korában – tette hozzá kissé büszkén, amiért ilyen jó emberismerőnek bizonyult.
– Meghiszem azt, mert, ’88-ban, amikor meghalt a felesége, ő már jócskán túl volt a hatvanon.
Ennyi aztán bőven elég volt, hogy Béluskáné fútótűzként száguldjon végig a falun és újságolja fűnek-fának: elkezdődött a Bibliában megjósolt második apostoljárás. Ott ül a bizonyíték a falu végén egy fehér káposztáskövön.
Estig olyan lett a helység mint az eső előtti hangyaboly. Ilike ordás palacsintát vitt ebédre a szent embernek, egy másik asszony somlói galuskát marhapaprikással. Feckó, a félnótás tehénpásztor arra volt kíváncsi, hol tűnt el a nagyapja az utolsó háború idején, mert az apostolok tudni szokták az ilyesmiket.
Alkonyatkor a toprongyos ember szedelőzködni kezdett. Botjával nyugat felé legyintett és csak ennyit mondottt:
– Aláfelé veres az ég, holnap szeles idő lesz.
Azzal elindul arra, amerről a reggel érkezett. A falubeliek még sokáig néztek az első apostol után.

1. Nászta Katalin:
   2018. augusztus 24. 06:02

   Milyen jóízű tárcákra adnak alkalmat ezek a túlbuzgó özvegyasszonyok!

2. B.Tomos Hajnal:
   2018. augusztus 24. 10:35

   Igen, s a téma legtöbbször a közvetlen közelben „hever”.