Előhívott beszélgetések: Zalán Tibor
Lehet egy óceánnal több?
– Ország, ahol minden ki van találva –
Zalán Tibor költő neve a köztudatban összefonódik a fiatal nemzedékben újraéledt és megújított avantgárddal. Egy nagy visszhangot kiváltott vitairat, az Arctalan nemzedék és egy formabontó antológia, a Ver(s)ziók szerkesztőjeként vált ismertté. Tíz évvel ezelőtt jelent meg első verseskötete, majd szaporodó verseskönyvei mellé drámák, hangjátékok sorakoztak. A szolnoki Szigligeti Színház, a Stúdió K, a debreceni Csokonai Színház, ebben az évben pedig az újvidéki színház tűzte műsorára darabjait. Hangjátékaiból többször is hallhattunk a rádióban. Munkásságáért az elmúlt tíz év alatt Radnóti-, Graves- és József Attila-díjat kapott. „Ilyen-olyan díjakat” — ahogy talán ő maga mondaná. Aztán, szinte ráadásként, megkapta ez év nyarán a Csendes-óceánt. Egy ilyen-olyan Csendes-óceánt. Zalán Tibor két hónapra szóló meghívás után nemrég tért haza Amerikából. Beszélgetésünkhöz ez szolgált alapul. Egy harminchat éves magyar avantgárd költő szemével egy ilyen-olyan Csendes-óceán mellett milyen is — az a másik világ? Napjaink Amerikája? [Az interjú ideje: 1991, a kérdező: Kenéz Ferenc. Forrás: Esti Hírlap]
— Ha már az óceánnal kezdjük, akkor rögtön megjegyzem, hogy én óceánból is kettőt kaptam. Mert hiszen a keleti partvidékre érkeztem, de hát aztán csak-csak átrepültünk megnézni azt a másikat is.
— És? Nem voltak túl egyformák?
— Az óceánok nem egyformák. Legfennebb az emberek, akik nézik őket. Ám ez szemmel láthatólag nem nagyon zavarja az óceánokat. Az óceánnak minden ember egyforma. De azért tudod, nem az egy óceán — a két óceán az igazi!
— Amerikából viszont megelégedtél azzal az eggyel is!
— Abból igen. Amerikából ugyanis nincs több. Nem is lehet. Az úgy van megcsinálva. Kitaláltak maguknak egy országot, kitalálták s aztán megcsinálták pont olyannak, amilyennek egy kitalált országnak lennie kell. Tökéletesnek. A magunkfajta kelet-európai ember az évtizedek óta belé táplált sok butaság miatt, sajnos, szorongással telve lép először Amerika földjére. Kilép a repülőtérről, s már húzza is be a nyakát, nehogy valahonnan máris rálőjenek. A mi fejünkbe Amerika, mint egy monopolizált állami gyilkolóüzem, valahogy így épült be. S akkor hirtelen ott találja magát Washington szinte falusi csöndjében, békéjében. Ahol várostervezőknek, ideológusoknak, polgármestereknek örökösen gondja volt arra is, hogy a város — nagy falu módjára — csak széltében-hosszában terjeszkedjék: hogy a Washington-emlékművet és a Capitoliumot — e nemzeti szimbólumokat — semmi ne nőhesse túl, ne takarhassa el az ország szeme elől.
— A haladó amerikai filmművészet képviselői nem éppen ezt az idilli Amerikát örökítik meg. És ez nem lehet véletlen. A Taxisofőr készítői tótágast állva nézték volna Amerikát?
— Ez egy más dolog. Hiszen a művészeti szakmák képviselői ott is a társadalmi ellenzéket testesítik meg. Csak egy dologról szoktunk megfeledkezni itt Kelet-Európában: hogy ezek a művészek a jólét kritikája után közemberekként abba a jóléti közegbe húzódnak vissza. A filmjeiket nem abban a világban készítik — de egy ilyen világ, biztonságos hátteret jelentő világ áll mindenikük rendelkezésére, hogy filmjeiket elkészíthessék. Az amerikai jólét előnye nem abban mutatkozik meg, hogy bölényhúst is rendelhetsz a vendéglőben, ha akarsz — hanem hogy ha kritikára is ítéled azt a jólétet, az a jólét neked biztosítva van.
— Csak úgy mellékesen: ettél különben te bölényhúst?
— Ettem. És egyáltalán nem mellékesen. Azt akartam enni.
— S honnan tudod, hogy az tényleg igazi bölényhús volt?
— No látod, ez sajnos, megint egy tipikusan kelet-európai kérdés. Amerikában nincs olyan, hogy ne azt kapj, amit kértél. S az se igen fordul elő, hogy olyasmit kérhetnél, ami nincsen. Minden van, a csömörig van. Úgyhogy már szinte ellene dolgozik a vásárlókedvnek. Az is tipikusan kelet-európai viszonyulás, amikor az ember szól az amerikai barátainak: zárják be az autót! Miért? Nehogy kilopják belőle a… rádiót, kazettát, kesztyűt, kalapot! — S akkor meg kell értsd, hogy itt nem lopnak ki az autóból semmit! Legföljebb ellopják az autót. Ám azt, ha akarják, akkor is ellopják, ha kulcsra van zárva. Persze, ez is egy változat arra, hogy Amerikában minden ki van találva. A tökéletes biztonsági zár — és a tökéletes biztonságizár-kinyitó.
— Begyűjtenek mindent.
— S akkor még nem beszéltünk a múzeumokról. Mert ám oda is begyűjtenek. Amerikának gyakorlatilag, ugye, nincsenek gyökerei — de az egész világ kultúrája ott van, begyűjtve, beszerezve. Ott irgalmatlan erővel van jelen a világkultúra. A mai, modern amerikai kultúra talán épp a világkultúra asszimilálása révén válhatott — gyökerek híján is — mára már világméretekben irányadóvá. Chicagóban van egy indiánmúzeum, olyan hatalmas anyag, hogy talán napok alatt sem lehet bejárni, megtekinteni az egészet. Ott van az egész indián kultúra, az utolsó szál festett tollig megőrizve, közszemlére téve. Csak persze az élő, igazi indiánok, hát azok már hiányoznak. Azok hiányoznak a tárlókból. A jövőbe eljutott Amerika, de a múltat, természetesen, ő sem tudta megkerülni.
— Nem mintha erről az „indiánjövőről” jutna eszembe, de meg kell kérdeznem: milyenek a magyarok ma Amerikában? Hiszen te ott a Chicagói Magyar Irodalmi Kör meghívására elsősorban magyar költőként voltál jelen, magyar közönség előtt?
— New Yorkban, Baltimore-ban, Torontóban, Long Islandon, Chicagóban és Clevelandben voltak felolvasóestjeim, találkozásaim az ottani magyarsággal. Bár helyesebb lenne, ha úgy fogalmaznék: az irodalomkedvelő magyarsággal. Ami talán azt is jelenti, hegy a mai magyar amerikai kisemberrel nem találkoztam. Ha politikai jellegű, vagy tartalmú előadásra vállalkoztam volna, akkor találkozom a kisemberrel is. Az amerikai magyar kisember elsősorban, sőt, talán kizárólagosan a politikai szférán keresztül tudhat kapcsolódni a mai Magyarországhoz. A kulturális szféra így szinte csak azokra marad, akiknek ez a szakmájuk. Hallgatóságom jórészt az ottani irodalmárok, írogató egyetemisták köréből került ki. Ők hallgatták a verseimet és vették meg ott kinyomtatott, 5 dollárért árusított könyveimet is. A kisember nem vett egyet se. A gyerekének sem vette meg. Inkább adott neki 40 dollárt fagylaltra.
(Az „előhívás” apropóját az adta, hogy Zalán Tibor a napokban – 2018. augusztus 23-án – a kolozsvári irodalomkedvelő közönség vendége volt a Bulgakov kávéházban, ahol az Álljunk meg egy szóra! sorozat keretében László Noémi beszélgetett el vele az idei Kolozsvári Magyar Napokon. Köszönet az interjú készítőjének, aki rendelkezésünkre bocsátotta évtizedekkel ezelőtt rögzített beszélgetésük szövegét.)
Pusztai Péter rajza