Az esti órán, az estéli ködben
nagy fehér kapu tárult fel mögöttem,
szegleteit boltív nem lengte át,
megfordultam, bal lábam rést talált,

küszöbre léptem, könnyű volt, ahogy
éreztem, hogy a küszöb megfogott,
s láttam, hogy ennyi lesz a pillanat,
már emeltem is a jobb lábamat,

ekkor egy nagyobb erő megjelent,
térfogatával úrrá lett a csend,
és nem volt többé se kapu, se köd,
és tudtam, nem lesz könnyű a küszöb,

a hosszú esték, a pillanatok,
a hűség, amely mindig visszafog,
és nem lesz könnyű útitárs a hit,
hogy elvesztettem végképp valamit.

Forrás: ÉS, LXll. évfolyam, 22. szám, 2018. június 1.