A szerző metszete

Sárga villamosok, parkok és diákok,
nyelvek szívderítő Bábele,
keresném a mólót, ezernyi hajót,
hát nem ez az Adria?
Csak álldogálunk céltalan,
régen nem folyamodva senkihez,
ha elakadunk a „Máriánál”,
semmibe ágazik a pálya, vagy mégse? –
Isten követe útban van e helyre?
Oark oarkkal ölelkezik, hogy
egyáltalán legyen levegő, szívható,
ne érződjön az égett hús bűze,
mégis itt minden költészet, mert tucatnyi nyelv
vitéz lovagját hallgathattam,
az utcán is megfért
román, sváb, szerb, török,
s ami maradt még, magyar,
ez ám a vérzivatar örökös tartománya,
ahogy lüktetnek elgennyedt titkok,
az elzsugorgatott Látóhatár
a csőbehúzott gyerekek,
szegény, beszélyes felforgató elemek,
mi lesz, ha elfogy a levegő, ha vallani kéne barátodról
mindenféle undorító koholmányt,
mi lesz, ha a szomszéd szobában
őt felőled biztatják,
s az alezredes ingázik
tépett körömmel védett igazatok között,
újra meg újra fölgerjesztve
a tüzet üstjeitek alatt? –
Diákélet varázslat,
dobkeretre feszített agyszövet,
porszemek díszszemlére sorakozója,
senki nem féltheti az irháját,
hisz nem is bírja azt kedvére,
egy évtizeddel odébb, verset is átírva,
figyelnem kell e helyre,
a térség Párizsára,
hol először sikerült
a nagy közös veselkedés,
hol a sandaság először száműzetett,
s a távolból is törölhettünk örömkönnyet
életében megigazult lelkészünkért,
az ellenünk nevelt románokért,
kik testükkel védték őt meg!
Szóljunk, szóljatok minden nyelven,
hogy fejsze, furkósbot ne lehessen
senki kezében magyarázat,
mert a pillangók szárnyáról
a hímpor is elenyészhet,
a magnóliák illata is
egy éj alatt emigrálhat,
a feketerigók reguláris serege is
leteheti a fegyvert,
s akkor mi marad
az alig fölszabadult
mindenre mohón áhítozó
többségi érzékeknek?!

*Kő kövön. Írta és metszette: Miriszlai Miklós. 1991. MEK