(Levelek New Yorkból)

Az ember – jobbára cseperedő korában – gyakran megtér egy jó szóra Andersen mesterhez. Mindig akad valami meseféle, ami éppen kapóra jön. Bár az én esetemben semmi sem úgy történt most, ahogy azt itt felvázoltam. Ugyanis ezen az estén Andersen csak hallgatott, s jobbára én meséltem. S már nem is igen cseperedek semerre. Mégis ott találtam magam csillámló késő estén a Central Parkban, ahol mindig is tudtam a szoborról, de sosem jutott eszembe, sem nappal, sem este odazarándokolni. Most azonban olyannak éreztem magam, mint a filmbéli rosszcsont kiskölyök, aki ilyen-olyan kalandokba keveredve, végülis a parkba menekül ki egy éjszaka. A februári estén csikorgott a hideg a lábam alatt, és minden mozdulatlanra fagyott akkorra. Még a parkot a Fifth Avenue felől szegélyező impozáns épületsor otthonosan sárga fényablakai is.
Kizártam magam. S mint olyan, kifejezetten örülhettem, hogy nem lenge háziöltözékben és papucsban surrantam ki a Nagy Fal szupermarketbe, ahol vágott szemű megszállóink kígyót-békát, de tejet és friss gyümölcsöt is forgalmaznak. A ház előtti pocsolya bakancsot kívánt s akkor már a vékonyka széldzsekit is a derekamra kaptam. Amikor kiléptem az utcára, és becsukódott mögöttem az ajtó, máris tudtam, hogy a kulcsot benn felejtettem a lakásban. Olyan a sors, ha leckéztetni akar, akkor meg is teszi. Lakótársam akár hónapokig is megállja különösebb csavargások nélkül. Télen pedig kifejezetten hibernál.Ezen az estén azonban éppen Harlem és az Upper West Side izgalmas esti életét igyekezett feltárni itt időző leányának. Nem mondom, az este erre pazarul alkalmas volt, ha az ember arra szánta el magát s ehhez nagykabátot is vett, de semmi esetre sem cigarettapapírból készült orkánkabátkában egy pár óra múlva kezdődő hajnali műszak előtti estén… Lehettem volna akár szomorú is. Sőt, megkockáztatom, hogy becsengethettem volna Miss Peryhez, hogy egy hónapok óta esedékes vizitemet letudjam nála némi laza vadászpálinka és tömény nosztalgiázás közepette.
Ehelyett azonban a parkot választottam. Azon belül pedig Andersent.
Ott ült a tó partján, a padok koszorújában, lába előtt egy szemtelen vadkacsával, előtte egy idomtalan hóember állingált. Nem csoda, ha építője egybederekúnak alkotta – valószínűleg otthon is ezt látta.

Leültem az öreg mellé, és a térdein átnézve a hóembert s mögötte a sugárút ablakait láttam, Alvin jutott eszembe – aki minden valószínűség szerint már az beszűrődő esti fényben álommanókat kerget. Eltöprengtem, vajon eszébe fog-e jutni valaha, hogy egy este csak kisurranjon ide Andersen apóhoz vagy Balto kutyához meséket hallgatni vagy éppen mondani. Attól tartok, az ember mindig a karnyújtásnyi dolgoktól áll a legtávolabb életében…
Olyan megnyugtató biztonságérzet töltött el ott a padon az öreg mellett, amilyenre legalább azóta vágytam, hogy visszajöttem otthonról.
Továbbra is nehéz meghatároznom a pillanatot, amikor hazautazáskor hirtelen minden megynyugszik bennem, és leülepszik a világ. És ha játszi könnyedséggel fut a toll New York-i mindennapjaimról, a hazautazás pillanatait hetekig vagy akár hosszabb ideig is emésztenem kell. Sűrített leveskocka, az ember igyekszik minden pillanat legjavát eltenni biztonságos helyre a maga teljes koncentrációjában, hogy majdan feloldja azt a hígabb mindennapok ízesítésére.
Budapest akkor is kellemes, és akkor is magára ölel, ha közben semmi egyebet sem látok az Érkezéseknél csak fényes melegítőben ügyködő harsány román sofőröket és az amerikás utasokat jó pénzzel lehúzó hordárokat. Azon kapom magam, hogy civil vagyok. Nem érdekel a repülőtér működése, amit régebben olyan áhítattal lestem, és az sem különösebben, mennyire barátságtalanul nyirkos a várost permetező időjárás ezen az estén. Olyan, mintha vastag, többé-kevésbé biztonságos, ám mégiscsak úszó jégtáblákról az ember lekerülve, megveti a lábát a szárazföldön. Ott álltam a poggyászkocsira támaszkodva, és jóleső elégedettséggel néztem ki a gondolatlanágaimból. Mert hogy semmi de semmi nem járt az eszemben. Mondhatnám, hogy a tizenórányi útonlét irtotta ki a gondolatokat, de ez sem igaz. És még azon is kaptam magam, hogy itt mintha letettem volna, pontosabban anyámra ruháztam volna a házigazda szerepet, amit hónapokig igen nagy felelősséggel igyekeztem viselni. Ehhez nem kellett semmiféle ünnepélyes ceremónia, magától is ráállt az intézkedésekre, hogy legalább huszonkét óra múltán keveredjünk révbe, azaz haza. Úgy éreztem, itt véget ért a misszióm, most teljesen ellazíthatom magam.
A másik ilyen bensőséges pillanat, amikor kora reggel az egykori életem díszletében a hálószobában kifelé bámulok az ablakon, és sistereg a csend. Ha sietnék meghatározni azt a bizonyos momentumot, amiről fennebb említést tettem, akkor mindenképp valahol itt húznám meg a jelölést. Ebben a könyvszagban, lomjaim társaságában.
Az útnak, ennek az utazásnak a vége pedig Csíkszereda. Ha a repülőgép az Atlanti óceán felől Kanada felett ér szárazföldet, és kezd lassan ereszkedni alá New Yorkig, akkor a hazautazásom ereszkedése, amikor a Hegyről már nem kell hajtani az autót. Annyi erőt gyűjtött az út során a honvágyból is merítkezve, hogy ha nem is hajtom, akkor is legurul a városba onnan, és megtalálja a helyét valahol.
Én pedig reggel ott állok az ablak előtt, a Hegy ködkarikákat pöfékel a szürke égre, és lepörög előttem az út újra és újra át a hágón a késő éjszakában, amikor mégis tisztán látom két oldalt a rám vigyázó, a Hegyen is túlnőtt fenyősort, amitől az út csak vékony pataknak tűnik ide-oda kanyarogva. De hűséges díszőrségem elkísér a kanyarig, ahol szétrántják a függönyt, és elémtárul a sziporkázó fényekbe burkolózott fázós kis város.
Nincs egy pillanat sem, amikor ezt a fénysziporkát más fényekkel hasonlítgatnám, és abban a helyben nincs is másutt a gondolat, csak ott, abban a kedves völgyben.
Ez az út vége. A végállomás.
Hazautazásaim – bármennyire is szeretnénk másként láttatni pár nap érkezésből és néhány nap búcsúzásból áll. Aki középtájon van ezen az úton, annak az érkezés egyúttal az újabb búcsúzás is. Én meg csak meredek rá önmagamra: mikre nem vagyok képes!
Attól a reggeltől, amikor érkezésem másnapján a Hegyet fürkészem az ablakból a füstölgő háztetők felett a téli álmát alvó kedves völgyben, már minden a búcsúzás. Az indulás, ezúttal fordított sorrendben visszafelé, mígnem Kanada felől csikorgó kerekekkel… De ne vigyünk most repülőgép-futómű csikorgást ebbe a az elbűvölő csendbe még. A csend, amelyben folyton egy dal jár fejemben. Napok óta bennem van, velem. Mint egy könyörgés.

A könyörgés (Mon Dieu)

Uram, Uram, Uram,
egy kicsit még hagyd meg nekem
a kedvesem.

Egy nap, két nap, nyolc nap,
engedd őt át egy kicsit még
nekem.

Adj még egy kis időt imádni őt,
időt, míg gyűjthetek
emlékeket.

Uram, igen, Uram,
engedd nekem megtöltenem
az életem.

Uram, Uram, Uram,
egy kicsit még hagyd meg nekem
a kedvesem.

Hat hét, öt hét, két hét,
ne nézz úgy rám, legyen csupán
egy hét.

Egy hét kezdeni még az is elég,
ha nem, mindegy nekem,
jöhet a vég.

Uram, Uram, Uram,
tévedtem tán, de ha szeretsz,
nagy ég

Nekem csupán
egyetlen perc
elég.

Az Óceánon átnyúló híd hazulsó része így aztán jobbára ezen egyensúlypontokra támaszkodik. A tartópillérek pedig a szeretteim, akik olyan végtelenné képesek tenni ezt a benső megnyugvást, mintha megszüntetnék az időt, és örökkévalóvá tennék együttlétünket.
Hisz az is.

(innen folytatom)

New York, 2011. február 24.

1. Rozek Enikô:
   2011. február 26. 16:55

   Nagyon szép írás,amit már rég vártam,hisz többnyire innen értesülök arról,hogy hol és merre jársz.Már épp kezdtem hiányolni Miss Peryt is a beszámolóidból,ezek szerint jól van,aminek külön örülök.Az írásaid, mint most is,hol megnevetettnek,hol pedig elgondolkodtatnak…,de mindenképp hatással vannak rám.Várom a folytatást.:)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ