az öreg költő kölcsön vette
tollát annak a másiknak
versével vallott szerelmet
az elhagyott elmaradtnak

már nem bízott ösztöneiben
nem írta meg a sajátját
nem értette mire vélje
újdonsült gyávaságát

csak küldötte szomorú szavait
másokkal, mindig másokhoz
remélte, eljut füléig
megdobban szíve asszonyának

sok volt az időből? sok a tétlen
üres, kiszáradt ’egymás-mellett’?
nem értette magát, s meg akarta
vallani, utol ne érje
halála néma-terhesen

üzenete kézbesítő nélkül
futott az ismert hullámhosszon –
asszonya, hallani képtelen
most is egyedül olvasott –
s megdobbant szíve, úgy vert
ahogy azon az első napon
amikor az esők leestek

üres kezét mellére tette – majd
mintha valaki fogta volna
felemelte a mennyezetre
érezte átlátnak azon is
a csillagok, a hideg egek,
s fent a menny átforrósodik

annyi minden rakódott rája
remény, hit, ölelés, hála
nem bírta sokáig tartani
a boldogságtól lehanyatlott
maga mellé az üres ágyra

míg ősz fejéről az öreg költő
leemelte a kalapot

2018-08-31

1. Kozák Mari:
   2018. szeptember 4. 08:36

   Magával ragadott a vers hangulata, drága Katikám.

2. Nászta Katalin:
   2018. szeptember 4. 09:16

   Köszönöm, örülök neki!