A gimnázium kérdése

Ifjabb Pató Pál úr sokkal ártalmasabb egyén, mint az apja vagy a nagyapja volt. Mert a régi Pató Pálok boldog, csendes időkben éltek gyorsvonat és automobil nélkül. Ellenben ifjabb Pató Pál úr szintén ráér mindenre, belátása is van. Csakhogy mindent akkor lát be, amikor már késő. Most például már belátja, amit két évtizede hiába ordítottak a fülébe. Azt tudniillik, hogy a magyar gimnázium lélekmészárszék. Hogy az osztály-wirtschafton kívül a gimnáziumnak köszönhetjük azt a nemzedéket, melynél haszontalanabb, léhább egy korban és egy országban se élt. Pató Pál úr kezdi ezt belátni, zokog is miatta, de cselekedni még így elkésve se fog. Megmarad tovább is mai szabásában, gyilkos munkájában a magyar középiskola. Butítja, pocsékolja, öli azt az anyagot, amelyből Magyarország számára intelligenciát kellene nevelni. Mert Pató Pál úr azt már nem látja be, hogy a mai gimnázium azért nebáncsvirág, mert ennek az iskolának rendszere, nevelése áll nagy érdekében a mágnásoknak és a papoknak.

Jön az ínség

Erdélyből, Biharból, Beregből, Árvából, mindenünnen egyforma hírek. Már-már itt az ínség és rettenetes tél vár a magyar föld népére. Még talán Belényes vidékén sem lesz másként, pedig egy képviselőválasztás sokat tud enyhíteni egy-egy vidék dolgán. És e vészhírekre talán megriadnak azok, akik bennünket kormányoznak? Dehogy, szaporodnak a csendőrőrsök s a főszolgabírók mindenünnen boldogan jelentik, hogy szekérszámra szedik össze a nép között terjesztett izgató iratokat. Így kell ínséget megelőzni és szociális politikát csinálni. A főszolgabírói irodák tele vannak elkobzott nyomtatványokkal. Az egereknek legalább lesz mit fogyasztaniok Magyarországon. (Jegyzetek a napról. Budapesti Napló 1907. augusztus 27.)

Folytatjuk