Hadnagy József: Homokvilág
(Szonettkoszorú)
1
Próbálom érteni a percet,
miért fontos, ami nem fontos,
miért illik jobban a korhoz –
szétfújt rétegéhez a rendnek?
Az idő mérlegén a könnyed
miképpen röpíthet magasba
– kisujján pörgetve, kacagva –
magas tornyot és annyi könyvet?
’hatvannyolcban a mérleg nyelve
haranggá vált, nagyokat kondult,
s légballonokkal fölszerelve
az utca tornyok ellen fordult,
s azok, hogy hogy nem, ki tudja már,
ledőltek, szabad a láthatár…
2
Ledőltek, szabad a láthatár:
fut akadálytalan, de merre?
hasadt légballon-ködbe veszve
a cél, mint gyermek sír, kiabál,
s a színes űr, sziklává válva
ismétli –, görgeti, mint égbolt
a felleget; az új és régvolt
egymással ölve menve árva
csíkot csihol a messzeségre,
éleset, akár a fájdalom,
mikor a nagyra nőtt reménybe’
megkínoz embert és állatot,
s aztán csak vért szül, és sok halált!
Toronyokra nem száll többé madár…
3
Tornyokra nem száll többé madár –
maroknyi toll a magas térben,
s felröppenve tavaszi fényben,
fölszántja a parlag éghatárt…
Az ablak előtt, főtt betonon,
festett, zajos ekék szántanak,
szikkadt csönd terem a fű alatt,
por s hamu nyílik a bokrokon…
Az utca, sétány kész Szahara,
vége-hossza nincs a magánynak,
gondot cipel legény és ara,
s ámít fénye sok délibábnak:
a mélyen mellre szívott kender…
nézd, fölfelé surran a csermely…
4
Nézd, fölfelé surran a csermely,
hullt avaron, vörösen, sárgán,
ássa sekély, ámító árkát
mindannak, ami hihetetlen
a józan észnek s a tanultnak,
de nagy úr a végtelen homok,
sosem fáradva rakja konok
dűnéit szél morzsolta-dúltnak,
s hogy a tornyok, mik így születnek
minden napra új kihívásként,
holnapra már sehol se lesznek,
ki bánja? Rajta van a másként
jele, mely tán a sírig ragyog,
darabig nem fogja rozsdafog…
5
Darabig nem fogja rozsdafog…
Süvöltve száguld a perchomok,
s fényezi, ami (r)égi romok
szívébe szúrva hebeg-habog,
a véletlenre bízva, ért-e
bármit is józan ész, vagy bolond –
zászlórúd is lehet a kóró,
ha fogja rendületlen érdek,
kimondottam mai; a holnap
szele úgyis új tornyot emel…
Mint menü, olyan ez a korlap,
vendég igényeire felel,
kinek, ha nem tetszik, mit tehet?
homok pergeti a perceket…
6
Homok pergeti a perceket…
annyi homokszem, ember ahány,
s egymásra torlódva mindahány
törhetetlen-vékony üveget
formáznak fölfelé s lefelé…
Ki marékkal, ki egyesével
perget, mert hát ilyen az élet,
s mert ketten bírják a két felét,
egyik a másik ellen fordul:
színes légballon, mi fiatal,
és az öreg lassan elvonul
szétpukkanó légárkád alatt,
mondván: Háát így semmiképpen sem
lesz, mi van, a voltnál fényesebb…
7
Lesz, mi van, a voltnál fényesebb –
ez választ el két nemzedéket.
Az ver, hasít közéjük éket,
hogy a lehet csupán egy szelet
horizont, nem a teljes egész,
s részben süt a nap s részben a hold,
s ahány rész, ugyanannyi akol
gyűjti egybe a gyapjas erényt,
mindegyik tűz, fénylik, mint a nap,
mely nem fog lenyugodni soha;
hogyan hihetné a fiatal,
hogy mindennek van alkonya? –
öregben is föl-föltámadó
tüzes nap szánt-vet sivatagot…
8
Tüzes nap szánt-vet sivatagot
öregben is, hisz az idomul,
– kell! – az időhöz, mely ráborul,
és fél, hogy szál vesszőnyi magot
sem hagy maga után, a dűnék
áramlatai elsodorják,
szelek, viharok ostorozzák,
vak rozsda ostromolja művét…
Nem látja a végét semminek,
messzeségek nyomják vállait,
hátranéz, s azt kérdezi: „Minek
toldani a múlt nagy tornyait,
még romhalomként is nagyobbak –”
Így áll össze minden egy mondat…
9
Így áll össze minden egy mondat,
romként képzelve el a régit,
s várva: mely fű, ág ér az égig,
hogy a lelket magasba dobja,
s árnyékot vessen a homokra:
felhővel terhes borongással
birkózzon olcsó ragyogással…
ömlesztett idő oly egyforma;
pedig egy perc sem olyan, mint a
másik, csak a szem látja annak,
keresni sem kell, ezer minta
szolgál szemmel láthatatlannak:
befogja a legbelsőbb szelet,
szálljon, repüljön a képzelet…
10
Szálljon, repüljön a képzelet
túl mindenen, ami látható,
legyen az a Mont Blanc, vagy atom,
vagy az atomból egy kis szelet,
túl kövérre fújt műanyagon,
mely elnyomja a fa s kő ízét,
s eltakarja a szem íriszét,
ne lásson élő hasonlatost…
Túl az ömlesztett sivatagon,
melynek fényhorizontja a fagy,
a perc, amelyben minden tagod
tehetetlen…már nem vagy magad…
Túl korízlésen… Titkok borsa…
tárja föl: mi az idő dolga…
11
Tárja föl: mi az idő dolga,
s van-e mérlege egyáltalán?
vagy az csak egy kéz a kor falán,
mely nem látható, csak a tolla…
s rója megfejtendő mondatát:
Mene, Mene, Tekel, Ufarszin!…
szédít a bor, pálinka, abszint,
vajon lesz-e még egy Baltazár*,
megfejteni az idő szavát,
megfejteni, ki miből iszik,
ki kinek ezüstjét, aranyát
rabolja – hiszik, vagy nem hiszik –,
mert soha, még percre sem érdekelt,
hogy lesz múltnál a perc fényesebb…
12
Hogy lesz múltnál a perc fényesebb –
a természetes csak ez volna,
de nem sivár sivatagokba’,
ahol a láb egyre kérgesebb,
a tér megbomlott, kis oázis
sincsen, ellátni tiszta vízzel,
s bármi történik, nem veszíthet
többet mindannál, ami már nincs,
de lehetne, ha nem gondozná
olyan elfogultan homokot
a homok…kaktusz-oszlopokká
növeszti illanó csillogók
magvait – hogy szomjtól lankadó
koszorút fonjon, nem hervadót?…
13
Koszorút fonjon – nem hervadót –
az ember pergő napok fölé,
tövistelent, szurkáló fölény-
menteset, mint erős jeladót,
követni a kor minden dolgát
(mindent, ami a bőrön belül
mint tenger homok ránehezül),
mint fonál követi a rokkát,
a fekete, zöld, narancs, fehér…
mint ágak követik a törzset,
míg a fa lombja az égbe ér,
míg tornyok lepik el a földet,
élőbbek, mint holt homokhalom –
tartósabbak, mint a luftballon…
14
Tartósabbak, mint a luftballon,
mely világot teremt a percben,
porlót, mint sírjában az ember,
mezők virágaként illanó
kavalkádját a mulandónak,
ünnepet magasságok nélkül…
jaj, másnapra gödörré mélyül,
törnél, kardnál mélyrehatóbban:
gyógyul a seb, ha nem létfontos
szerveken üvölt a fájdalom;
elmúlik, de öl a nem fontos,
mert picit sem fáj a sírhalom,
mit homok perget percről percre,
nem érzel többet, mint „No persze…”
Mesterszonett
Próbálom érteni a percet,
ledőltek, szabad a láthatár,
tornyokra nem száll többé madár…
nézd, fölfelé surran a csermely…
Darabig nem fogja rozsdafog –,
homok pergeti a perceket,
lesz, mi van, voltnál fényesebb?…
tüzes nap szánt-vet sivatagot…
Így áll össze minden egy mondat –
szálljon, repüljön a képzelet,
tárja föl: mi az idő dolga,
hogy lesz múltnál a perc fényesebb?
s fonjon koszorút, nem hervadót –
tartósabbat, mint a luftballon,
homokon is örökkévalót…
*Dániel próféta káldeus neve
A szerkesztő megjegyzése:
HJ úgy juttatta el a Káféhoz szonettkoszorúját, hogy mindenek előtt kritikát, eligazítást vár a portál szerkesztőjétől. Érthető: fejszéjének élét szokatlanul kemény fatörzsön próbálgatta, s egy ekkora méretű alkotás hibátlansága ritkán szavatolható.
Mindenek előtt az nem derül ki a koszorúból, hogy mi indokolta ezt a formát – a kísérletezés kíváncsiságán túl –, hiszen mindaz, amit a költő benne elmond, egy akármilyen versciklusba is bőven belefér. Gyanítható, hogy a formai kötöttség szigora volt az a kihívás, mely döntésében közrejátszott: az a tény, hogy a forma szigorú szabályainak megfelelve, a monumentalitás eszményeit magára öltve valami rendkívülit teremtsen, akár egyfajta magyarázat is lehet. Csakhogy e koszorúba font szonettek hellyel-közzel bizony sántítanak, megbicsaklanak, ritmikailag bizonytalanok, s ahol nem, ott a rímelés olykor szegényes, vagy az átmenetek erőltetettek.
Mindez viszont nem lehet akadálya a közlésnek, hiszen a tökéletes művek érthetően ritkák, a tisztességes próbálkozásoknak pedig mindenkor helyük van a nap alatt. (CsG)
Pusztai Péter rajza
2018. szeptember 7. 10:39
A szonettkoszorú meg kell feleljen az alábbi (elsősorban formai) követelményeknek:
1) – 14 szonettből és egy mesterszonettből kell álljon
2) – a szonett olyan versforma, amelyik 14 soros (jelen esetben a mesterszonett 15 soros, a 15. sor: ,,homokon is örökkévalót…” tehát nem szonett), Petrarcanál:4+4+3+3 szerkezetben, Shakespeare-nél a 154 szonettjéből van 4+4+3+3 vagy 4+4+4+2 szerkezetű is, a magyar költőknél is vegyes a szerkezet; a mai szabadversnél nincs versszakokra tagolás, tehát ami 14 soros az lehet szonett. A szonett 10-11 szótagú, ami 8, 9, 12 vagy más, az már nem szonett, még akkor sem, ha 14 soros, jelen esetben többnyire 9, de van 8 szótagú sor is, tehát nem szonettek.
3) – minden szonett első sora meg kell egyezzen az előző szonett utolsó sorával, így a mesterszonett első sora ugyanaz kell legyen, mint a 14. szonett utolsó sora, amelyik azonos kell legyen az első szonett első sorával. Jelen esetben az első szonett első sora: Próbálom érteni a percet, nem azonos a 14. versszak utolsó sorával: nem érzel többet, mint ,,No, persze…” és ez utolsó pedig nem azonos a mesterszonett első sorával, tehát nem kapcsolódik egymáshoz, így nem koszorú.
4) – a mesterszonett minden sora azonos kell legyen a szonettek első sorával, a szonettek sorrendjében, így lesz a mesterszonett is 14 soros (hiszen 14 szonett van).
5) – a 2. szonett utolsó sora: Toronyokra nem száll többé madár… és a 3. szonett első sora között van egy kis különbség: Tornyokra nem száll többé madár…, valószínű csak elírás (toronyokra és tornyokra).
6) – a 12. szonett utolsó sora: koszorút fonjon, nem hervadót?…és a 13. szonett első sora: koszorút fonjon – nem hervadót-, formailag is azonos kell legyen: (?) és (-…-).
7) – a rímképletet és a rímeket, amit Gábor is említett, azt nem elemeztem, az egy kicsivel több munkát igényel.
Próbálkozni kell, a hibákat kijavítva, tovább kell menni, szonettkoszorút elég nehéz írni, szerintem a verstanát előbb érdemes jól áttanulmányozni, amit nem kioktatásképpen, hanem önzetlen segítőszándékkal mondok, hiszen ennek csak az átnézése is, hogy véleményt nyilvánítsak beletelt egy kis időbe.