Etédi hazai ismertetője után több helyszínen bemutatták Farkas Wellman Endre Gyalu, a spíler. Gelu Păteanu kortársai emlékezetében és néhány dokumentum tükrében című kötetét és Arany János Toldijának kétnyelvű kiadását, a román fordítás Gelu Păteanu munkája.

Magyartanárként is nagy örömmel fogadtam, hogy a IX. Kolozsvári Magyar Napok keretében, 2018. augusztus 22-én, Farkas Wellman Endre két kötetet mutatott be, az egyik az általa jegyzett Gyalu, a spíler. Gelu Păteanu kortársai emlékezetében és néhány dokumentum tükrében című kötet, a másik: Arany János: Toldi kétnyelvű kiadása… Ha alkalmam lesz, és újra helyettesíteni hívnak valamelyik iskolába, hogy Arany Toldi-járól beszéljek, mindenképpen magyarul és románul is bemutatom Arany remekművét, és Gelu-Gyalu remek fordítását…
Örömömben megfogalma­zott gondolataim egy­be­esnek Éltető József mondanivalójával, amelyet az Arany-kötet előszavában fogalmazott meg:
„A remek román nyelvű Toldit, amely e könyvvel indul útjára, hogy titokzatos, bizonyára Istennek tetsző munkáját a lelkekben megkezdhesse és határidő nélkül folytathassa, egy akkurátus, tiszta, szép kézirat őrzi. Olyan igazi kézirat, amilyen már a huszadik század második felében is ritkaság volt. Ennek a jól kalligrafált szövegnek a végén a következő bejegyzés áll: »Kolozsvár, 1956 októbere – Lekence, 1962. augusztus 4., Etéd – 1986. augusztus, 1987. április.«
A filológus nem tehetné talán, de a kortárs ismerős már ki is bontja magában azt az erős érzelmi töltésű kelet-európai történetet, amely úgy kezdődik, hogy a Duna-csatornai megtorló táborból nemrégen szabadult lázadó, harmincas éveibe lépett fiatal román értelmiségi 1956 októberében úgy érzi, hogy valamivel tartozik a magyarok bátorságáért és mindig kétségbe vont emberi magatartásuk erejéért és… előveszi a könyvespolcról a Toldit. Aztán, mint tudjuk, a remények szertefoszlani látszanak, egyre zordabb idők jönnek, a sovén hatalom ötvenhat leverésében és megtorlásában kiváló nemzetközi kontextust lát arra, hogy most már a szovjet rosszallás nélkül törhesse meg a magyarok gerincét és nyirbálhassa tovább amúgy is megnyirbált önbecsülésüket és azonosságtudatukat. És a lassan már korosodó erdélyi román értelmiségi úgy érzi, hogy a lázadás természetes folytatása, ha most már magyarok közt élve, a mitikussá növelt magyar népi hős történetének román talajba való ültetését folytatja. Még akkor is, hogyha szemmel láthatóan az üzenetnek címzettjéhez juttatása reménytelennek tűnik.”
„Egy valamire való bevezetés – folytatja Éltető József –, először is tisztában van azzal, hogy kihez szól. Hogy honnan jön és mit hoz magával a vendég, akit be akar vezetni. Egy ilyen kétnyelvű könyv tulajdonképpen két bevezetést igényelne. Az egyik szólna a román olvasóhoz és alaposan taglalná, hogy miért is megkerülhetetlen alapműve a magyar szépliteratúrának a Toldi. Mi a magyarázata a példátlanul lelkes fogadtatásnak, (…) hogy Petőfi ujjongó versben és levélben üdvözölte a művet és szerzőjét, (…) hogy a pályázatot meghirdető irodalmi társaság kötelességének érezte megduplázni a pályadíjat, (…) ki kellene térnie a mű utóéletére is, arra például, hogy a magyar nemzedékek sora tudta betéve a Toldit…, s hogy ez milyen mértékben befolyásolta a művelt magyar nyelvhasználatot az elmúlt bő másfél évszázad során…, érintenie kellene az ütemhangsúlyos magyar verselés alapjait…”
„Azután kellene egy magyar előszó ahhoz az olvasóhoz, aki a Toldit jól ismeri, mert már az általános iskolában tanulta és kötelező olvasmánya volt… A magyar olvasó számára elemzendő lenne a kezében tartott műfordítás szakszerűsége és ihletett mivolta…
Ez a gyarló előszóféleség arra vállalkozik, hogy precíz filológushoz méltatlan érzelmességgel tisztelegjen egy kivételes lelkű, jellembeli és szellemi kvalitásokkal megáldott ember emléke előtt” – pontosított az előszó szerzője.
A magam számára is rögzíthettem, amit Gelu Păteanuról tudnunk kell, illik, s elfogadom az előszó írójának véleményét: „…igaz erdélyi ember volt…, életével melynek jelentős része egy sovén diktatúrában telt el, az erdélyi ember idealizált portréját teremtette meg. Olyan transzilván volt, amilyenek mindannyian szeretnénk lenni, de nem nagyon sikerül. Ilyen egyszerűen határozta meg önmagát: „Kolozsváron születtem, tehát európainak, s kétnyelvűségem kezdetére vissza sem tudok emlékezni… 1925. június 23-án született Kolozsváron és meghalt 1995. március 25-én Budapesten. E két helyszín és e két dátum közé olyan zaklatott és kaotikus múlt (közös múltunk) esik, melyet talán csak az nemesíthetne meg, ha valóban békévé oldaná az emlékezés, ahogy azt a költőóriás remélte. E remélhető folyamat képzeletbeli panteonjában örök hely illeti meg Gelu Păteanut.”
S hallgassuk meg magát a költő-fordítót, milyen gondolatokkal fogott hozzá – alapos előtanulmányok után – egyik nagy műfordítói álma valóra váltásához, hogyan készült el románul a Toldi-trilógia első része… A Toldi fordítása közben című részben (Traducând poemul Toldi) hangsúlyozza, hogy a fordítónak „tökéletesen, a teljes átélés minőségi színvonalán kell ismernie mindkét nyelvet, írói alkattal kell rendelkeznie, hiszen a műfordítás egyszersmind újjáalkotás, s a tolmácsolt művet és szerzőt teljesen át kell élnie… Nagyon fontos, hogy a kiválasztott mű tartalma, mondanivalója közel álljon az olvasóhoz, akinek közvetítjük az irodalmi alkotást. A mi esetünkben: Arany János a magyar költészet klasszikusa, a Toldi egyik legsajátosabb műve, de mindezen felül a nemzeti irodalmat is jellegzetesen képviseli (például ami a haladó történelmi múltat, népi hőst illeti). Toldi Miklós alakja, az egész eposz népi – de nem népieskedő! – jellege, a költői képek, a nyelvezet, a bemutatott környezet és személyek a gazdag román népi balladakincs és nyelv révén közel állnak a román olvasóhoz, s ugyanakkor a Toldi versformája is igen honos a román irodalomban… Végtelenül nagy örömömre szolgált az a tény, hogy a Toldi esetében a fordításnak majdnem teljesen sikerült elkerülnie a mű elszegényítését. Meggyőződésem, hogy ez részint a román nyelv hajlékonyságának és gazdagságának köszönhető, részint pedig annak, hogy sikerült szerves kapcsolatot teremtenem a folklórral. Nemcsak számos megoldást köszönhetek a népköltészetnek, hanem azt a bizonyos alaphangot is – az egész fordításnak a „levegőjét. Épp ez a tény döbbentett rá, hogy elmélyültebb vizsgálódás alapján szinte nem sejtett rokonságot fedezhetünk fel a két nyelv – tehát végeredményben a két nép – lelkiségében, valahol egészen a mélyben, a legbensőbb bensőben: ott, ahonnan a lélek igazi fényei fakadnak…
Szándékosan zárom e sorokat – folytatja Gelu–Gyalu –, a Toldi-fordításból vett olyan strófával, amely főleg a két nyelv különbségéből adódó fordítói problémákat hivatott jelezni, de egyszersmind azt is, hogy kellő gonddal az elkerülhetetlenül letöredező képrészecske alkotta veszteség mindig ellensúlyozható, ha olyan megoldást sikerül találni, amely kárpótolja az eredeti képet a fordítás olvasójában ébresztett közelebbi vagy távolabbi rezonanciákkal. Az idézett példákban (az V. ének 1. strófája) a csillag–koporsó párhuzamból eredő képnek ki kellett maradnia, mert a román olvasónak, s a magyarnak idegen, szokatlan. Ezáltal a költői kép szegényebbé válik, de pótolja ezt a veszteséget a zárórészben a hold jelzője (crăiasa), amely ugyan az eredetiben nem szerepel, de egész költészetünk révén – a Mioriţától Eminescuig – olyan költői képek emlékét idézi fel az olvasóban, amelyek a strófa „poétikai értékét” visszabillentik az eredeti színvonalára.

Elfeküdt már a nap túl a nádas réten,
Nagy vörös palástját künn hagyá az égen,
De az éj erőt vett, csakhamar beronta,
Az eget a földet bakacsinba vonta,
És kiverte szépen koporsószegével:
Fényes csillagoknak milljom-ezerével;
Végre a szép holdat előkerítette
S ezüst koszorúnak fejtül odatette.

Soarele prin trestii s-a dus la culcare
Aşternînd pe zare roşii’nvelitoare,
Dar – furişa – noaptea, urma vrînd să-i şteargă
Fire toat’-ancins-o cu mătase neagră
Şi a prins-o-n ţinte, să nu i-o răzbească:
Stele lucitoare-n aria cerească;
Iară drept podoaba le-a găsit cununa;
Argintoasă, plină, pe crăiasa Luna.

„A történet végkifejletéből adódó tanulságokat mindannyian levonhatjuk… Egy tétova kérdő mondat azonban e tanulságok köréből idekívánkozik: ezek szerint van valami rejtélyes szubsztancia Arany Toldijának szövegében, amely nemzethatárokon, századokon, zsarnokságokon, rossz szándékon és közönyön áthatolva, különös módon mégis diadalmaskodik?” (Éltető József)
Szőcs Géza, a Magyar PEN Club elnöke szerint: „Mintha egy elsüllyedt szigetről, vagy egy rég víz alá merült hajóról került volna elő egy óriási kincs – körülbelül így élhetjük meg a Toldi román fordításának megjelenését.” Fogadjuk hát olyan szeretettel, tisztelettel, mint elődeink fogadták, olvasták, tanulták nemzedékeken át Arany János halhatatlan hősének történetét. Úgy legyen!

Arany János: Toldi (1846), Budapest–Etéd, 2018, Magyar PEN CLUB Kiadó, Antropocentrum Egyesület.

Forrás: Hargita Népe / 2018. szeptember 7.