Alkalmazkodsz minden körülményhez,
magadra erőlteted a kényszer zubbonyát,
akár a cipőt, bár lábadnál kisebb, viseled
öntudatlanul, miközben nőnek körülötted
a falak, és képzeled, hogy rejtekükben
jól érzed magad, biflázol kéket-zöldet,
abrakolsz biót, undorral nyelsz csukamájolajat,
viseled, mit a szigor rád ruház portörléstől
Pitagorászig, de nem tudod, mit tudnod kellene.
Vársz, jön majd valaki, vagy valami és kiszabadít,
de nem jön, s míg időd számon tartja olvasott
könyveid, mint hosszú kór után, ráébredsz,
életed nem puszta gondolat, és fullasztó falaid
téglánként lebontod magad.