Rózsa Sándor örök témája a magyar irodalomnak és a népszerű olvasmányoknak. Ha jól megnézzük, a szép nevű betyár mindenütt megfordult, ahol valami történt, s legtöbbször az igazság oldalán kereste a helyét. Legalább is a fennmaradt legendák szerint.
Most egy olyan könyv került a kezünkbe, melynek szerzője Csaba – ami természetesen álnévről van szó, de maradjunk ennyiben – s amely a történetmesélés egyszerűségével rögzíti a neves szegedi betyár élettörténetét. Ebben a legendák szerint 1848-nak is nagy szerepe volt.  Hogy mennyi az igaz az alábbiakból, azt majd eldönti a történelem.

A delizsánsz meg más egyebek

Mikor még gőzkocsi nem volt, a vasutat a delizsánsz helyettesítette. Ez afféle nagy, kényelmes alkalmatosság volt, melybe elfért vagy tiz-tizenöt ember az úti podgyászával együtt. Egy bizonyos útvonalon közlekedtek az ily kocsik, amiket biztonság kedvéért nyolcz-tiz lovas katona kisért. Egy-két közbe eső állomáson pihenőt tartott a kocsi, itt lovat váltottak, az utasok megebédeltek és mentek tovább az alkalmatossággal.
Szeged és Temesvár közt is közlekedett ilyen postakocsi (mert hivatalosan ez volt a neve.) Rózsa Sándorék megcsömörlöttek már a sok hintótól. Ilyen postakocsira fájt a foguk. Vakmerő elhatározásukban nem vették számon, milyen őrizettel járnak a delizsánszok és hogy mi jár azért, ha ilyenre emelik kezöket. Elhatározták, hogy kirabolják a temesvár-szegedi postakocsit.
1846-ot írtak a kalendárium-csinálók. Rózsa Sándor bandája akkor vagy tizenöt emberre rúgott. Ezt éppen elegendő nagynak ítélte a vezér vakmerő terve végrehajtásához.
A hoszu ut fáradalmaitól elcsigázott utasok már alig várták, hogy Szegedre érjenek.
Alig volt a kocsi másfélóra járásnyira a várostól, mikor Rózsa Sándorék rajta ütöttek. A katonák, akik a kocsit kisérték, egyben le voltak fülelve. Puskáikat elszedték a betyárok, kezöket hátra kötözték és sorba oda kötögették őket az utszéli fákhoz. Mikor ezzel készen voltak, neki láttak az utasok megdézsmálásának. Sorba kikutatták mindegyiknek a zsebét, az uraktól elvették az óráikat, az asszonyoktól a fülbevalóikat, a nyakékszereiket.’ Nem telt belé fél óra, nem volt a kocsin egy rézkrajczárnyi értékű dolog.
A kocsin egy bécsi kereskedő is utazott az életepárjával. Szörnyen káromolta ezt a kutya országot, ahol ilyesmi megtörténhetik. Rózsa Sándor nem tudott sokat németül, de annyiból mégis értett valamit, hogy mikor a német azt mondta fogcsikorgatva «Verfluchte Madjaren», hogy az káromkodás és nem imádság. Kibontotta karikását, suhintott egy nagyot, hogy a bécsi köcsögkalap messze röpült a gazdája fejétől.
—- Köszönd meg német, hogy nem vettem egy arasznyival lejebb a karikást, külömben a fejed jutott volna a kalapod sorsára. De tanuld meg, hogy a magyart még akkor sem szabad szidnod, ha betyár-ember.
Nem is szólt egy kukkot sem, de tán a felesége sivalkodását sem hallotta már, úgy elvette hallását a füle mellett elsüvitett karikás suhintása.
Egy kövér temesvári hentesné, aki a lánya látogatására utazott föl Pestre, sehogy se tudta lehúzni ujjáról a gyűrűt.
— Sohse vesződjék vele az asszonyság, vigasztalta Halász Zsiga, a Rózsa Sándor vezér-pajtása. Vigye el emlékül a lányának Pestre és mondja meg neki, hogy a Rózsa Sándorék küldik emlékül. De megmondja ám !
Az egész kocsi népsége közt nem akadt egy, aki feloldozta volna a katonákat a kötelektől és igyekeztek volna a rablóknak ellenszegülni. Mikor vége volt a fosztogatásnak, a rablók sorba álltak, tisztelegtek a fákhoz kötözött katonáknak és pár percz múlva illa berek, nádak, erek, csak egy messzi porfelhő mondott hirt felőlük.
Hanem ez a rablás a Rózsa Sándor szabadságába került. Most már kimondták, hogy törik-szakad, de kézre kell keríteni a haramiát. Valóságos hadjáratot indítottak ellenére. Végtére is csak úgy tudták elfogni a dorozsmai csárdában, mikor magában volt és körülsánczolták a katonák a házat.
Törvény elé állították és öt esztendőt mértek ki rá. De csak két esztendőt ült.
Akkor kegyelmet kapott. Kossuth a megtért haramiát embereivel együtt katonává fogadta.
Lettek is olyan katonák, hogy egész Bácska remegten remegett nevük hallatára. Mert hogy a ráczok ellen mentek.
De ezt majd máskor mondom el. Itt inkább egy másik históriát akarok elmondani, amelyik Rózsa Sándor második elfogatását mondja el. Ez tizenegy esztendővel az első után történt, 1857-ben. Éppen az uj királyt várták Szegeden. Azaz, hogy uj csak azért volt, mert a nemzet kezdett kissé megbékülni és — felejteni. Ferencz József ez alkalmat akarta felhasználni arra, hogy beutazza Magyarországot. Mindenfelé nagy ünnepségekkel várták, következéskép a szegediek sem akartak az utolsók lenni azok közt, akik kitesznek magukért.

Rózsa Sándor nagy dologban törte a fejét. Elhatározta, hogy becsületes emberré lesz. Valamit «szerzett», abból telik egy kis földre, házikóra. Ott megvonul majd szépen és nem is gondol többé a betyáréletre.
De hát hogy lehessen ez? A fejére tízezer pengő volt kitűzve. A betyár valósággal büszke volt arra, hogy őt ilyen nagyra taksálták. De hát mikor ehhez a fejhez oly nehéz volt jutni!
Egyetlen ember tudott csak Rózsa Sándor minden titkáról. Katona Pál volt ez, a komája. Ennek elárulta a tervét Rózsa Sándor. Katona Pálnál volt a haramia megtakarított pénze. Háromezer pengőjét kérte tőle.
A koma egyre halogatta a dolgot és igyekezett lebeszélni Sándort a tervéről. De az csak nem akart tágítani.
— Hát csak gyüjjék kend este hozzám, megkapja a pénzit.
Este csakugyan eljött Rózsa Sándor a csorvási tanyára. Hej, ha tudta volna miben töri fejét a koma!
Katona Pál ravasz ember volt. Úgy okoskodott, hogy a komának nála megtakarított pénze háromezer forint. Igen ám, de neki lehet éppen négyszer annyija, hiszen tízezer pengő van kitűzve a fejére! Már most ha ő kiszolgáltatja a Rózsa Sándor fejét, a háromezer pengő is megmarad, meg a tízezer forintot is megkapja.
Este beállít Sándor. A koma is, a felesége is barátságosan fogják.
— Hát csakugyan megmaradtál szándékodnál, Sándor?
— Meg én.
— No hát ha igy van, kerülj be az istállóba velem. Ott van a pénzed.
A fériak kimennek az istállóba. Alig hogy beteszi a lábát Rózsa Sándor, még csak körülnézni sincs ideje, Katona Pál hátulról egy hatalmas doronggal úgy fejbe kólintja, hogy a haramia majd hogy földre nem szédült tőle. De csak majd. A következő pillanatban már újra eszinél van.
— Ahán, hát igy akarjuk visszaadni pénzünket ?
Puskájához nyúlna, de ehhez már nincs ideje. A két ember ökölre megy. Hatalmas az ereje mind a kettőnek. Végre is Katona Pál kerül alul. Hát most aztán Istennél a kegyelem. A haramia első dolga, hogy belé lövi puskáját a komába. Többet is küldene belé, de ekkor hátulról hatalmas baltavágás éri: Katonáné jött az ura segítségére.
A haramia elterül a földön. Úgy látszik, mintha meghalt volna. Pedig dehogy. Csak a nagy vérveszteség aléltatta el. Hamarosan össze szalad az egész falu. Másnap azután elvitték Rózsa Sándort. El is Ítélték újra halálra. De királyi kegyelemből Kufsteinba vitték. Itt maradt egészen 1868-ig, mikor újra megnyílt börtöne ajtaja.
Katonáné csakugyan megkapta a tízezer forintot a Rózsa Sándor fejéért. De arról a vidékről úgy eltűnt, hogy hírét se hallotta soha senki erre. Jól is tette. Nem lett volna tanácsos össze találkoznia valamelyikkel a Rózsa Sándor emberei közül.

---

Rózsa Sándor Kossuthnál 1848-ban.

Hová lett a fényes csillag
A ragyogó égről?
Szólhat még a magyar nóta
— Úgyis oly bús már rég óta —
Magyar dicsőségről?

Szabadságunk, erős várunk,
Nem épül föl többé ?
Ha ledőlt, ha sirját ásták
Rút irigység, rút galádság
így lesz az örökké ?

Debreczeni nagytemplomra
Sötét felhő szállott . . .
Magyarország dolga bajos
Igazáért Kossuth Lajos
Ott mond imádságot.

Meghallgatja az ég ura
Vagy elfordul tőlünk!
Rút irigység, rút galádság ?
Sirunkat ha most megássák
Marad hír felőlünk ? . . .

Kossuth Lajos nagy szomorú,
Elborult a lelke . . .
Rossz hírekről, vereségről
Leáldozó dicsőségről
Olvasgat egy este.

Éjfélre jár . . . Nem jő álom
Mégsem a szemére,
S im egyszerre kopogtatnak.
Ilyen későn mit akarnak ?
Sugár paraszt lép be.

«Kormányzó ur, meginstálom
Ha ilyenkor jöttem.
Ilyen már a természetem
Aztán nappal nem tehetem
Pallos van fölöttem.

Úgy hallottam veszélyben a
Haza szabadsága.
Tamásinál bitang ráczok
Pusztítják a magyarságot
S törnek orvul rája.

Kormányzó ur, meginstálom
Azért jöttem én el.
A vétségünk felejtse el
Rózsa Sándort fogadná el
Vagy ötven legénynyel.»

A kormányzó borús arcza
Fölvidámul egyben.
«A hazának bárki fia
Ha derék, ha haramia
Nem beszélhet szebben.

Rózsa Sándor, megbocsátva
Minden bűnöd, vétked
A hazának szent nevében
Szeretete szentségében
Fölmentelek téged.

Mert neved bár Rózsa Sándor
S vétked lenne tenger,
Ki a hazát úgy szereti
Szivemből azt mondom neki :
Emberem vagy, ember.

---

Daliás idők

Szép idők voltak azok! A magyar történet könyvében arany betűkkel van fölirva az 1848—49-iki szabadságharcz. Soha nemzet nem mutatta a hősiességnek olyan fölemelő példáit, mint ekkor a magyar. Damjanich, Bem, Guyon, Görgei — sorban vonulnak el lelki szemeim előtt, dicsőségtől koszoruzottan, glóriás koronájával a hősiességnek, vitézségnek . . . .
Mikor a nemzet apraja-nagyja síkra száll szabadságáért, nem maradhat el, akinek keblében s z í v dobog. Rózsa Sándor szive is megmozdult. A haramiában is föltámadt a hazaszeretet.
Egy nap fogta magát és alázatos instancziát irt Szeged városához, hogy engedné meg magának és embereinek a katonasorba való állást. Az akkori legnagyobb újságban, a Kossuth Hírlapja czimüben, olvashatni a következőket:

«A Szeged környékét rettegésben tartó Rózsa Sándor nevű hirhedett rablóvezér,
a szegedi magisztrátust azzal lepte meg, hogy azon esetre, ha neki teljes bünbocsánatot biztosítanak, hajlandó kétszáz derék lovasával az ellenség ellen indulni és azokat, mint vezér, mindenféle szükséges fölszereléssel ellátni. Ajánlata elfogadtatván, bejött a városba, saját zászlaját kibontotta és a néphez gyújtó beszédet tartott, melyet ezerszeres éljennel fogadtak az emberek.»

Az alföld összes szegénylegényei lelkesedéssel csatlakoztak Rózsa Sándorhoz. Hej, de szép válogatott csapat volt az! Bizony akármelyik generális is büszke lehetett volna ezekre a viharedzett szép szál legényekre.
Rózsa Sándort a csapata, mint kapitányát tisztelte. Csodálatos rajongással voltak hozzá az emberei. Akár a pokol tüzén is keresztül mentek volna érte, ha úgy szól vala a kapitány parancsszava.
A Rózsa Sándor csapatát úgy hívták «kék gatyások». Sok jót beszélt felőlük a hir.
Perczel Móricznak bizony nagy segítségére voltak a bácskai ráczok leverésében. Mert Mészáros Lázár hadügyminiszter ide rendelte őket. Egy 1848 szeptember hónapjában kiadott napiparancsa Nagy-Becskerekre rendeli a «kék gatyások»-at.
A nagy-becskereki osztály generálisa vitéz Kiss Ernő tábornok volt. Igaz magyar ember, rettenthetlen bátor katona, lángoló hazafi. Ámbár a tisztjei nem valami jó szemmel nézték a haramia-csapatot, szigorúan meghagyta, hogy a többi katonákkal egyforma bánásmódban kell részesíteni őket. De a generális épp akkortájt, mikor Rózsa Sándor csapatával Nagy-Becskerekre bevonult, valahol a Tisza mentén járt. Vetter Antal volt a helyettese. Nem valami szives fogadjistennel köszöntötte a «kék gatyások»-at. Még tiltakozó levelet is irt a kormányhoz, hogy a hadsereg nevében kéri Rózsa Sándoréknak másüvé való elhelyezését.
De a kormány máskép okoskodott. Egyszerűen ráirt Vetter tábornok urra, hogy a katona katona, még ha Rózsa Sándornak is hívják. Tisztelje hát benne és embereiben a szabadságharcz katonáit.
A tábornok ur tehát meglehetősen duzzogott a kemény visszautasítás miatt és mikor a hadsegéde egy napon jelentette, hogy Rózsa Sándor óhajtja nála tiszteletét tenni, erősen összehúzta a szemöldökeit, hogy igy meg úgy, majd ő kedvét szegi a haramiának, hogy a tisztes katonákat megcsufolja.
Mikor azonban előtte állott a hírhedt betyár, egyben máskép formálódott gondolkodása. A tábornok ur hátra hagyott irataiban igy írja le e találkozást: «Meg kell vallanom, hogy e hírhedt egyén külsejét illetőleg csalódtam, amennyiben eltekintve a szokatlanul dús fegyverzettől, egész külsején nem találtam semmit, ami rablóra emlékeztetett volna. Középtermetű, tagbaszakadt férfiú volt, kékszemü, haja és bajusza szőke, vonásai szelídek, semmiben sem vallók a rablómesterségre, ruházata olyan, minőt nemes urak nagyrésze viselt akkortájt Szeged környékén; fehérneműje is tiszta, urias. Az egyedüli dolog, amit neki mondtam, az volt, hogy tartózkodjék a rablástól, fosztogatástól és gyújtogatástól, még pedig személyes felelősség terhe mellett».
No hát e tekintetben nem is volt kifogás Rózsa Sándorék ellen. A vitéz csapat mindenütt ott volt a bánsági ütközetekben és ha egyik-másik vétett is a regula ellen, azt maga a «kapitány» látta el büntetéssel. És hogy ez nem volt valami nagyon enyhe, lássák a következő esetből.
Egy napon Fazekas Gabi, a Rózsa Sándor egyik bizalmasa, hírül hozta, hogy három legény a csapatból úgy amint volt katonaruhában megtámadott egy temesi kereskedőt.
— Estére elém kell czitálni őket, de senki se tudjon róla.
— Úgy lesz, kapitány uram.
A kapitány ur pedig nem tartott haditanácsot. Az ő csapata az Opova külvárosba volt kirendelve, külön a többi katonáktól. Estére maga mellé kérte legbizalmasabb embereit, megtöltötte pisztolyát és mikor a három megbélyegzett előtte állott, anélkül, hogy egy arczizma is megrándult
volna, lelőtte őket.
— Igy kívánja ezt a betyári becsület, tanította tisztességre a haldoklókat. És így igazolta eljárását fölötteseinél is, mikor felelősségre vonták érte.
Történt egyszer, hogy valamelyik katonája megkínzott egy rácz asszonyt. Hát az is a három betyár sorsára került. Mert asszonyt meg gyereket nem volt szabad bántania annak, aki Rózsa Sándort vallja parancsolójának. Hogy pedig derekasan megállta a helyét a harczmezőn, megint megbizonyitva olvashatjuk a honvédelmi bizottmány deczember 15-iki hivatalos lapjában, ahol szó szerint ez olvasható:

«Minthogy Rózsa Sándor a kormány által az általános bünbocsánat alapjául megszabott feltételeket becsülettel megtartotta, magát nemcsak ütközetben bátornak és merésznek, hanem a ráruházott megbízatásokban hűségesnek és pontosnak mutatta, nemkülönben ama vád, mintha a langendorfi ütközet alkalmával kihágásokat engedett volna meg magának, alaptalannak bizonyult: a neki nyilvánosan megadott bűnbocsánat ezennel a jövőben folytatandó erkölcsös magaviselet föltétele mellett megujittatik és megerősittetik. Miről az ország összes törvényhatóságai ezennel értesittetnek. Budapesten, 1848. deczember 15-én. Az országos honvédelmi bizottmány».

Ugy-e, hogy ez máskép’ szólt, mint azok az írások, melyek Rózsa Sándor szereplését a mi drága szabadságharczunkban úgy szerették volna láttatni, hogy az nem volt egyéb közönséges rablóvállalkozásnál. Hogy mind csak azért tette volna, hogy megszabaduljon a büntetéstől és most újra kezdhesse banditaságát a kormány segédkezése mellett!
Óh, Kossuth Lajos nagyon jó emberismerő volt! Bele látott ő hamarost a vesékbe ! Ha csalafintaságnak ítéli vala Rózsa Sándor vállalkozását, bizonyára nem tiszteli meg őt meg embereit a tiszta honvéd névvel. De látta a tiszta szándékot benne. Látta, hogy a haramiában is megdobogott a s z í v , mikor hazáját veszedelemben tudta. Bizony mondom, neki is helye van azok között, akik a magyar szabadság szent igazáért küzdöttek és e küzdelemnek dicsőséget szereztek.

Részletek Rózsa Sándor, az alföld réme / Történetek a híres rablóvezérről c. könyvből. Írta: Csaba, megjelent 1908, Budapesten, Vass József Könyvkiadóhivatalánál

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ