Wigner Jenő Pál (1902–1995), az egyik legkiválóbb magyar–amerikai kutató, aki Nobel-díjat kapott „az atommagok és az elemi részecskék elméletének továbbfejlesztéséért, különös tekintettel az alapvető szimmetria-elvek felfedezéséért és alkalmazásáért”. Egyike volt azon 1920-as évekbeli tudósoknak, akik gyakorlatilag újjáteremtették a fizika tudományát.

A polgári családban született Wigner több mint kortársa volt Budapest híres zsidó-magyar tudósainak, akik közé Erdős Pál, Teller Ede, Neumann János és Szilárd Leó is tartozott. A Fasori Evangélikus Gimnáziumban Rátz Lászlótól, a legendás tudóstól és tanártól (aki Neumannt is tanította) tanulhatott matematikát, fizikát pedig a neves tanártól, Mikola Sándortól.
Wigner 1920-ban beiratkozott a Műegyetem vegyészmérnöki szakára, ám 1921-től a Berlini Műszaki Főiskolán folytatta tanulmányait, majd a Kaiser Wilhelm Institutban dolgozott. Édesapja mellett, az újpesti bőrgyárban mérnökként helyezkedett el 1925-ben, de hamarosan visszatért Németországba, a berlini Kristálytani Kutatóintézetbe.

Később Göttingenben a kiváló matematikusnak, David Hilbertnek lett a segédje, a rangot adó egyetemi városban töltött évekre emlékeztet táblája is. 
Az amerikai Princeton Egyetem – Neumann Jánossal együtt – 1930-ban felvette tanárai közé, ott eltöltött valamennyi időt Einsteinnel is. A késő harmincas években kiterjesztette kutatásait az atommagokra. Kidolgozott egy fontos általános elméletet az atommag-reakciókra, ezen kívül alaposan értett a mérnöki tudományokhoz is.
Az atomreaktor kifejlesztését az ő nevéhez is kapcsolják. A háború idején nagy szerepe volt a Manhattan-terv melletti agitációban, ami az atombomba megépítéséhez vezetett, Hitler megfékezése végett. Azonban nagyon letörte, hogy Japánra le is dobták a bombát.
A tennessee-i Clinton Laboratory kutatási és fejlesztési igazgatói állását 1946-ban fogadta el. Mivel nem volt hivatalnoktípus, egy év múlva visszatért tanítani és kutatni a Princeton Egyetemre. Ötvenhat esztendővel ezelőtt, 1960-ban betekintést nyújtott a matematika hatalmába legismertebb, nem fizikai tárgyú tanulmányában, a mára klasszikussá vált „The Unreasonable Effectiveness of Mathematics in the Natural Sciences” (A matematika ésszerűtlen hatékonysága a természettudományokban). 

Három évvel később megkapta a fizikai Nobel-díjat, amit így kommentált: „Nem gondoltam volna, hogy valaha is úgy közlik a nevemet az újságok, hogy nem tettem semmi komiszat”. 
Wigner Jenő híres volt finom modoráról és körülményes udvariasságáról. Ugyanakkor tudós létére meglehetősen babonás volt, nem állhatta, ha 13 számla volt a zsebében, és ha jó hírt hallott, azonnal lekopogta valamilyen fából készült tárgyon. Kilencvenévesen, 1992-ben közzétette emlékiratait, „The Recollections of Eugene P. Wigner” címmel.
Három évvel később Princetonban érte a halál. Ott temették el, feleségével, nem messze Neumann János sírjától.

Végül ejtsünk szót magyarságáról. Még utolsó éveiben is szívesebben és könnyebben beszélt magyarul, mint németül vagy angolul. A Nobel-díjasoknak abba csoportjába tartozott, akik vállalták magyarságukat, és hálát érzett szülőhazája iránt: „Sok víz folyt le a Dunán, mióta utoljára fürödtem benne. Az idő azonban nem mosta le hálaérzetemet születésem helye iránt.”
Másutt így írt Magyarországról: „Nem felejtettem el, hogy bölcsőm volt, hogy sokáig éltetett, hogy ott szereztem meg tudásom alapját.” Vörösmarty Mihály verseiből hosszú sorokat tudott kívülről idézni, élete alkonyán is. Magyarul nem beszélő lánya elmondása szerint, ha nagyon elmélyült a munkájában, egy furcsa énekdallamot dúdolt, aminek a szövege valahogy így hangzott: „Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs…” Az 1956-i forradalom eseményeit követve megállapította: „… a Nyugat karba tett kézzel nézte a magyar nép mozgalmának véres elnyomását”. Négy évtizeddel ezelőtt, 1976-tól többször hazalátogatott, 1994-ben megkapta a Magyar Köztársaság rubintokkal ékesített érdemrendjét. Halálakor is magyar származású amerikai fizikusként emlegették. 

Köszönet a princetoni fotóért Gyuris Józsefnek és fiának, a göttingeni tábla megörökítéséért pedig Rab Irén tanárnőnek.

Forrás: Magyar emlékek a nagyvilágban

1. Csata Ernő:
   2018. szeptember 10. 13:21

   Kiegészítésképpen néhány sor Wigner Jenőről, amit Telegdi Bálint mondott a magyar tudósok és mérnökök világtalálkozóján, amikor az Eötvös Társulat felkérte, hogy az 1989. évi Vándorgyűlésen, beszéljen a külföldön élő, külföldön élt kiemelkedő magyar fizikusokról, hozzájuk fűződő emlékeiről, ami aztán megjelent a Zürichi Fizikai Szemlében is az alábbi címmel:

   … Nem elég magyarnak lenni

   Telegdi Bálint
   az Eötvös Társulat tiszteleti tagja, ETH, Zürich
   Fizikai Szemle, 1990/2., 33. oldal.

   Wigner Jenő

   Amerikában minden fizikus ismeri Wigner szerénységét, legalábbis azt a „látszólagos” szerénységet. Mert azért Wigner nem olyan szerény, nagyon is jól ismeri saját értékét! Szerénysége álarc, amivel védekezik a kihívásokkal szemben.
   Wigner nem csak elméleti fizikusnak kiváló. A háború alatt nagy szerepet játszott mérnöki tudása. A Metallurgiai Programban (azaz a plutónium programban) mindenki meg volt lepve, hogy mennyire értett a műszaki gyakorlathoz, amikor reaktort kellett konstruálnia.
   Van Szicíliában egy híres nyári iskola, ahová mindig meghívnak egy híres vénembert, és neki saját magáról kell megemlékezni „My Life as a Physicist” címmel. Amikor Wignert hívták meg, elmondta, hogy ő kitől tanult, mint tanult, Berlinben vegyészmérnöki képzettséget szerzett, azután: – „visszatértem Budapestre, és egy-két évet szakmám szerint egy bőrgyárban dolgoztam „. – Amit nem fűzött hozzá: a bőrgyár az édesapjáé volt…

   Az utolsó pár évben Wigner Jenőtől nem sok jót lehetett hallani Szilárd Leóra vonatkozólag. De ennek semmi köze nincs a tudományhoz. Dehát Szilárdnak és Wignernek mindig homlokegyenest ellenkező politikai nézetei voltak. Ha Szilárd ma is élne, ma is így lenne. Ha az amerikai Nemzeti Tudományos Akadémia egy tagja meghal, akkor szokás szerint egy másik tag írja meg az eltávozott életrajzát. Szilárd Leó életrajzát az Akadémia Almanachjába Wigner Jenő írta. Így kezdte: – „Tudományos körökben eltöltött hosszú életem során soha nem találkoztam eredetibb szellemmel, mint Szilárd Leó”.
   Egy utolsó történet Wigner híres szerénységéről. 1956-ban panaszom volt a Physical Review ellen, mert nem publikálta elég gyorsan egy dolgozatomat, amelynél pedig az idő fontos volt. Elkeseredésemben fölhívtam Wigner Jenőt, hogy a segítségét kérjem. Erre ő ezt mondta: – „Kérlek szépen, az Amerikai Fizikai Társaságban én nem csinálhatok semmit. Én ott csak elnök vagyok.”