Olvasom Kereszthy András frissen megjelent, a Káfén is hirdetett riportkönyvét a XXI. századból eddig eltelt évek legnagyobb és legmediatizáltabb barlangi mentéséről. Sűrű szövésű, tömör szöveg és benne a lényeg: a történtek hiteles mozaikjának értő összerakása. Arra gondoltam, mennyire másként írta volna meg ezt a történetet egy írói vénájú szemtanú, aki maga is részt vett a thai barlang fogságában rekedt kis csapat szenvedéseiben. Eszembe jutott az 1967-es esztendő, amikor kolozsvári jó barátom, az Igazság c. napilapnál dolgozó Orbán Ferenc azzal lepett meg, hogy írt egy riportkönyvet a kolozsvári barlangászokról, elolvasnám-e? A nem túl hosszú, kisregény terjedelmű szöveg vérbeli riportnak bizonyult. Az történt, hogy szerző egy ideig felcsapott amatőr barlangásznak s társaival együtt érdekesnek ígérkező túrára indult az 1957-ben feltárt erdélyi Szelek barlangjába. Céljuk az volt, hogy új járatokat fedezzenek fel. Útjuk kockázatos volt, mint később be is igazolódott. A történések végül a  föld mélyén rekedt barlangászok megmentésével végződött – a segítségükre siető mentőakció távolról sem volt annyira látványos, mint a thai barlang esetében, de a könyvnek a vállalkozás és a vállalás kockázatáról szóló üzenete mind a mai napig változatlanul érvényes. A szöveg először, folytatásokban, a bukaresti Ifjúmunkásban jelent meg, majd hamarosan a Dacia Kiadó adta ki könyv formájában. A mindenkori kockázatvállalók tiszteletére folytatásokban közreadjuk a közel félszázados szöveget. (Cseke Gábor)

A vállalkozás

1957. április 6. Ez a Szelek barlangjának születésnapja.
Amikor e sorokat lekopogom, 1968-at írunk, nyár van, hőség, időnként vakít a napfény.
A napokban elolvastam az első könyvet az örök sötétség birodalmáról: Bagaméri-Coman-Tóth: Szelek barlangja. „.Már 4260 méternyit bejártunk…”
Azon a tizenegy év előtti áprilisi napon kúszott át Bagaméri Béla a Körös-kanyar közelében egy sziklahasadékon, ahonnan állandó erős szél fúj, a hasadéknál nyáron hűsülnek a pásztorok. Az első ember, aki végére akart jutni ennek a föld alatti üregnek, mintegy hatvan métert tehetett meg. Ott a hegy elzárta titkát a tekintet elől. . .
Azóta, több mint egy évtizede, keresik a végét. A Szelek barlangja az évek során az ország leghosszabb barlangja lett, de vége ma sincs …
Az Előre 1968. április 21-i lapszámában Kovács Ferenc kolozsvári sziklamászó rövid beszámolóját közölte: „…Országunk leghosszabb barlangja 14. 151 méter pillanatnyilag. A továbbjutási lehetőségek nagyok. Úgy álltunk meg a folyosóban, mintha egy utcasarkon lettünk volna, tudtuk, hogy van még egy utca, csak nem volt időnk végigmenni rajta.” A cikk beszámolt arról is, hogy május elsején a kolozsvári Amatőr Barlangkutatók Köre expedíciót indít, amely megkísérli a továbbjutást. Ki tudja, hányadszor …
Az írás egy vasárnapi számban jelent meg, hétfőn felhívom Kovács Ferencet:
– Bevesztek?
– Tudod, mi az a barlang? – kérdi. Egyszer már jártam a Tordai hasadékban, egy négyméteres lyukban, amire azt mondták, hogy barlang. Különben az, amit a barlangról elképzeltem, inkább hasonlított a vasúti alagúthoz.
– Hogyne – mondom -, sejtem … – Egészséges vagy?
– Tudtommal. Hál’ istennek!
Erre meghív: szerda délután a KMSC klubjában tartja az expedíció indulás előtti utolsó megbeszélését.
– Én ugyan nem mehetek a lyukba – mondja -, de beajánllak.
– Kösz.
Egyszerre már nem is lelkesedem annyira az ügyért.
Eljön a szerda. Idegenül ődöngök a KMSC klubban, ismeretlen emberek között, amíg Kovács Frici megérkezik. Nincs rajtuk semmi különös, általában normálisan néznek ki, egyikük-másikuk arcán szakáll ékeskedik. Gondolom, ez a barlangászattal jár, esetleg majd én is megnövesztem. A beszédüket nemigen értem, olyanokat mondanak, hogy „diaklázis” meg „zsomboly”, „formáció” és „szifon”… Ez utóbbin elgondolkozom, hogy a szódavíznek mi köze lehet a barlangkutatáshoz.
Kezdődik a gyűlés.
Ez tetszik, mert az emberek állva beszélnek, közben sétálgatnak előre-hátra, nincs ceremónia, jelentkezés felszólalásra, mégis fegyelmezettek.
Bányai Kánoly, a kör titkára, akinek bemutatnak, végigmér, meghallgatja Frici ajánlását – amely létező -és nem létező erényeim leltára -, s hiába váram, hogy kiüljön arcára a lelkesedés.
Aztán megkérdi, hogy ki az, aki biztosan jöhet. Mire Kovács Frici elsőnek bemondja a nevem.
Ebben a pillanatban nem sok bizalom árad felém a tekintetekből.
– Nem szanatóriumba megyünk – figyelmeztet Szilágyi Árpád.
Most már meg kell szólalnom.
Valami olyasmit mondok, hogy tisztában vagyok a vállalkozás nehézségeivel, megfontoltam a dolgot, s szeretném, ha saját felelősségemre bevennének. És igyekszem mindent elkövetni, hogy ne érezzenek tehernek … Meg ilyeneket.
– Fel kell írni azt a nevet – mondja egy alacsony fiatalember, aki Fábián Sándor néven ~mutatkozott be.
– Hát… akkor – kezdi Bányai, és még egyszer körülnéz, hogy van-e valakinek ellenvetése. Aztán felír.
Bagaméri Béla, a kör vezetője később érkezik, nála nyert ügyem van, őt már előre megdolgozta Kovács Frici, úgyhogy az expedíció tagjának tekinthetem magam.
– Emberek! – kezdi Bagaméri. – Erőltetett ütemben igyekszünk az ismert végpontig, hogy minél több időnk legyen a benti kutatásra. A bemenetel számításom szerint tizennégy óra. Legfennebb negyedórás pihenőkkel. Lemaradás nincs, nyavalygás nincs, aki úgy gondolja, hogy nem bírja ki, most szóljon!… Hangsúlyozom, hogy ennél jelentősebb vállalkozásunk nem volt. Még vissza lehet lépni, senki sem haragszik meg érte. (Rám néznek.) Csak azért, ha valaki útközben megy tropára.
Bányai hangosan felolvassa a neveket: tizenhárom tag és dr. Coman Dan, a kolozsvári Emil Racovita Barlangkutató Intézet vezetője, aki telefonon jelentette jövetelét – összesen tizennégy ember. Megalakult az expedíció.
Frici figyelmeztet, hogy mindent nájlonzacskóba kell csomagolni a nedvesség miatt! Aztán diktálja: melegítő, egy váltás tartalék fehérnemű, a fekhely alá műanyagzsák, hálózsák, bányászsisak, karbidlámpa, gumicsizma, hátizsák, két gyapjústucni.
A kezeslábast, amelyet felül kell hordanom, a sonkolyosi kastélyban találom. Kaja: szalonna, kondenzált tej, sok édesség (krumplicukor, csokoládé, kockacukor), vaj, C-vitamin, B-komplex, citrom, főtt sonka, pár konzerv, napi negyven deka kenyér. Lehetőleg mellőzni a vízigényes ételeket (például a hagymát).
– ‘Törülközőt, szappant, fogmosót? – kérdem. Erre kitör a röhögés.
– Kispárnát és sámlit – mondja Frici -, hogy felérd a sziklapárkányt!
Ettől kezdve rohan az idő.
Éjszaka sötét üregekben bujkálok, amelyek hemzsegnek a kísérteties lényektől, heroikus küzdelmeket vívok bizarr teremtményekkel. Nappal szédelgek a szerkesztőségben, de be kell számolnom az olvasóknak az Unirea öntödei munkaközösségének ünnep előtti termelési sikereiről.
Mindegy, telefonálok valamelyik fiúnak, hogy mit szereztem be, s még mire lenne szükségem. A holmikat főleg Kovács és a kollégák dobták össze, akik rendkívül lelkesen támogatták a vállalkozást. Egyikük vadonatúj halászcsizmát ad (felfeslett talpszéli-ragasztással szolgáltattam vissza!), a másik segít a kölcsönzőből hazacipelni a szajrét, van, aki csak szurkol, de azt teljes erőbedobással. Mindez, sokszor eszembe jutott a föld alatt…
Csütörtökön értesít Kovács, hogy megváltozott a terv. Május elseje helyett indulás április 27-én, szombaton délután 5-kor, a Barlangkutató Intézet bejáratától!
Meg kell gyorsítani az előkészületeket. Felhívom a feleségem, s elmondom, hogy öt napra készülök a föld alá, oda kaja kell meg minden, „légy szíves, vegyél…”
– Ne is folytasd – szakít félbe. – Én ebben az őrültségben nem leszek bűnrészes!

Következik: Nincs pardon