Rozsé a buszon ült, a hátsó részen, úgy helyezkedett mindig, hogy ne kerüljön senki a háta mögé. Mindenki legyen csak szem előtt. Előtte. Csak hátakat látott, tarkókat, arcot egyet sem. Mellőle egy öreg bácsi próbált lekászálódni, közeledett az ő megállója. A mozgó buszon mászás közben majdnem elvágódott, aztán valahogy mégis visszanyerte egyensúlyát, és sikeresen helyezkedett stabil várakozóállásba az ajtónál. Átfutott Rozsé agyán, hogy talán valami baja lehet, berúgott, rosszul érzi magát, akár szívroham is környékezheti, ám aztán megnyugtatta magát, hogy biztosan csak a busz mozgása és az ebből fellépő fizikai behatások miatt botlott meg.
„Biztosan jól van.”
Ahogy mindenki, aki előtte ült. Számára nem volt ezeknek az embereknek semmi bajuk, bibircsókjaik, ráncaik, kiütések az arcukon. A tarkóknak, esetleg a frizurájukkal lehet bajuk.
De amúgy mindenki jól van. Az egész világ. Csak neki voltak lelki bajai, testi kellemetlenségei, neki fájt egyedül a foga múlt héten, letörött körme is csak őt kínozta a múlt hónapban. Neki voltak egyedül rigolyái, furcsa szokásai, tikkjei, rendmániával, nem elég kifinomult ízléssel (neki egy bizonyos ár fölött teljesen mindegy volt, hogy milyen bort, kávét vagy sört ivott – „szégyenletes”, mások mind biztosan jobban érzik a különbséget) csak őt verte a sors. Egyedül ő fázott, volt éhes, kizárólag ő köhögött és taknyolt ezen a nyálas ősz-télen. Elszívott cigijei is csak az ő tüdőrákját siettették.
Mindenki jól van, volt és lesz.
Gyászolni és meghalni is csak ő tudott egyedül.

Forrás: Rozsé kalandjai. FISZ-könyvek, Budapest, 2018