Elkülönültem. Nincs velem más, csak
hatvan százalék víz és némi egyéb
többé-kevésbé tapintható anyag,
selejtes váz, csőrendszer, tartalék,

a kis raktárban foszladozó szövet
és rozsdaette, kicsorbult csavarok.
Árnyékom is van, csak arra csavarog,
amerre hurcol az őrült lendkerék,

míg pörög azon a takarékszinten
amit megspórolt a tehetetlenség.
Így várom azokat, akik még jönnek
többnyire letörten, tanácstalanul

a kockaköves, királyi utcából
a lovas elé, falni maradékot.
– Havas cipőben jóra való szándék:
pár lépés – ez is hozzám tartozik

és néhány szín, mert festő volt a főnök,
ötvenötben, sőt, mondják, még azelőtt,
vászon, paletta előtti időkben
már meg is alkotta remekműveit.

Ja, még az állomás ott, ahol alszik
az erdő, a tér, a váróteremben –
megvárom, hogy egy utolsó időből
befusson értem, mint vonat, az Isten.

2011. február 28.

1. Gergely Tamás:
   2011. március 1. 07:00

   ez jó: isten, ami befut, erdeti

2. demivanna:
   2011. március 1. 20:02

   ez is egy jó vers – felfelé ívelsz!:-)

3. Keszthelyi György:
   2011. március 2. 05:17

   Köszönöm. Hogy ne esnének jól a dícsérő szavak?