Farkas

Ki tudja, volt-e, s mi lehetett a neve annak a félve tisztelt és rettegett állatnak, vérengző vadnak, melyet ma leginkább farkasként szoktunk emlegetni? Ha volt is, e név a régmúlt századok homályába merült, mert a farkasnak, mint totemállatnak (vallásos tiszteletben részesített állatnak) a neve tilalom alá esett, tilos volt nevén nevezni. Egy totemállat szelídebb néven való emlegetése több népnél is megfigyelhető. A törökségi nyelvek közé tartozó csuvas például odáig megy, hogy a farkast a „próféta kutyájá”-nak nevezi. A magyar is e vadállatot többféle körülírásos, többnyire leplező szóval nevezi meg. Az állat legszembeötlőbb külső tulajdonsága a hosszú, lompos farok. Természetes volt tehát körülírással csak mint farkas állatról beszélni róla. E jelzős szerkezetből vonódott aztán el a ma általánosan használt állatnév, a farkas. A farkas szónak egykorú szinonimája az ordas, mely névvel főleg irodalmi olvasmányainkban találkozunk. „Az ordas bevette magát a gerebenesi nádasba” – idézi az Értelmező Szótár Petelei Istvánt. az ordas eredetileg jelző, alakilag éppolyan képzett származékszó, mint a farkas. Az ordas (állat) tulajdonképpen ’csíkozott, tarkás színű’ állat. A körülírásos elnevezés ez esetben tehát nem a vadállat alakjára, hanem színére vonatkozott. Az ordas szóval mint színnévvel a XX. századi irodalom nyelvében is találkozhatunk. Babits Mihály írja: „S megjött az ősznek tarkasága: … / sápadt levelek ordas ága, / avarok zörgő pusztasága.” (A nyelvjárásokban is az ordas alma: sárgán barázdált piros alma.) Az ordas szó alapja az ótörök or állatszínnév. A magyar ordas szó jelentése is elsődlegesen: ’feketével, barnával tarkított’ állat, főleg farkas. Télvíz idején a kiéhezett farkas – éppúgy, mint a kóbor eb – csikasz, azaz: ’sovány, beesett horpaszú’. Ez ugyanis a csikasz szó elsődleges jelentése. Később a csikasz ordas jelzős kapcsolatból, ráértéssel, maga a csikasz is jelölhette a farkast. Az erdőben – írja Jókai – „csikaszok felelgetnek egymásra vonítva”. Előfordul a szó Móricznál is: „A réti csikasz üvölt a nádasban a gulyára.” A régi nyelvben a rettegett állatot valamilyen ártatlan állat nevén is lehetett emlegetni. Ennek a szokásnak a maradványa lehet, hogy a régi nyelvben s némely tájszólásban ma is a féreg szónak ’kártékony vadállat, különösen farkas’ jelentése is van. (A ’farkas’ jelentésű toportyánféreg szóról alighanem mindenki hallott.) A féreg szónak ’farkas’ jelentése teszi érthetővé e szólás kialakulását: ordít, mint a fába szorult féreg. Fába szorult közönséges férget még senki sem hallott ordítani. A ’farkas’ jelentésű féregről, a csapdába esett farkasról azonban már el tudjuk képzelni. A szólásban szereplő fa ugyanis nem jelenthet mást, mint valami farkasfogó készséget, tőrt, csapdát, egyfajta kaptányt – hogy a mezőségiek ótörök eredetű tájszavával éljek. A farkas szóhoz hasonló alakulás a moldvai csángómagyar nyelvjárásban az ősi magyar nyúl szót helyettesítő füles, fülyesz.

Forrás: Szabadság, 2010. március 02.