Szentgyörgyi N. József: Régi kor árnya felé visszamerengve…
Kalandoztam egyet a ’régi átkosban’… Lazításnak néhány föllelt gyöngyszemet mellékelek…
1. Magyarnóta
Már minálunk babám,
Már minálunk babám,
Az jött a szokásba.
Darabbérezéssel,
normarendezéssel
dolgozunk a gyárba’.
Jobboldali szocdem
beszélhet hiába.
Én leszek ezután
a Rákosi Művek
első élmunkása.
(In: https://arcanum.blog.hu/2018/05/11/hirigmusok )
2. Népdal
A Hét évszázad magyar versei (Szépirodalmi, 1951) antológiában népköltészetként szerepelt a következő:
„Gyertek, lányok, öltözzetek fehérbe,
Szórjunk rózsát Rákosi Mátyás elébe!
Pusztuljon a reakció egyszálig!,
Éljen, éljen Rákosi elvtárs sokáig!”
3. Gyári dal
A magyar szocreál költészet gyöngyszemeként emlegették az ’50-es évek elején a következő nagyipari, mondhatni proletár töltetű költeményt:
„Csoda esett a nap alatt,
ki hitte volna eztet?
A gyárkémény, a gyárkémény
hahó, dalolni kezdett.”
Hol azt mesélték, hogy ezt Devecseri Gábor írta, hol azt, hogy Kónya Lajos, hol pedig, hogy Zelk Zoltán. Ilyet azonban még ők sem írtak; a négysoros szerzője talán Karinthy Ferenc, Jékely Zoltán vagy valamelyik más rosszmájú tréfacsináló lehetett, aki kifejezetten azzal a szándékkal ötlötte ki az „eztet”-et, hogy befeketítse azt a költőtársát, akinek a szájába adta.
4. Egy példaértékű szocreál festmény :
Felekiné Gáspár Anni Füttyös kalauza
5. Prémium:
(A kevés írástudó (ex-)külügyér legolvashatóbbja, Odze György apró remeke:)
Puskás Öcsi bögréje
Ismernek bennünket? Ez a kérdés mindig foglalkoztatja a magyarokat. És természetes is, elvégre minden kis nemzet ismertségre és elismertségre vágyik. Mi tehetségesnek, ügyesnek és találékonynak tartjuk magunkat, de jó tudni: az általunk alig ismert finneknek több egy főre jutó Nobel-díjasuk van, mint nekünk.
A londoni Sajtóklubban azonban mindmáig vállveregetés jár azért, hogy magyar vagyok, az 1953-as 6:3 miatt – az angolok még arra is büszkék, hogy egy ilyen csapattól kaphattak ki. Régen volt? Hát persze.
De abban az országban, ahol ennyire szeretik a focit, emlékeznek rá. Puskás hátrahúzásos cselét követő gólja ma is rendszeresen feltűnik a sportadásokban.
1998 októberében sajtótanácsos voltam Londonban, ezért aztán legnagyobb örömömre meghívtak a Wembley-be, az angol nyelvű Puskás-életrajz ünnepélyes kibocsátására. Nagy-Britanniában igen divatosak az életrajzok, talán nincs is olyan vidéki krikettjátékos, akiről pályafutása delén ne jelenne meg biográfia. Persze Puskás is ott volt, a gyepen fényképezték, a meghívott vendégek úgy néztek rá, mint valami istenre, ha Mózes megnyitotta volna nekik az Északi-tengert, észre se vették volna.
Londonban amúgy mindig is temérdek történet forgott róla újságírói körökben, ott hallottam azt is, hogy a csapat 1953 novemberében az akkor híres Cumberland szállóban lakott, a Hyde Park sarkán, a fiúk a mérkőzés délelőttjén a jellegzetes meggypiros tréningruhában kártyáztak a hallban, mikor megjelent egy londiner Mr. Puskás felirattal a hordozható tábláján. Puskásnak a szeme sem rebbent, elmélyülten a lapjaiba meredt. Végül a fiatalember felismerte a magyar csillagot, és odalépett hozzá.
– Mr. Puskás? – kérdezte.
– No – felelte ő. – Sir Puskás.
A fényképezkedés után ebéd volt a Wembley Királyi Páholy szalonjában, körbevezettek bennünket, megmutatták az oroszlános címerrel ékesített székeket, a gondosan összehajtogatott plédeket, még a vécét is. Puskás mindenütt humoránál volt, néha elengedte magát, szerencsére az angolok nem értették. Az ebédnél a nagy magyar mellé ültettek, én fordítottam a beszédét. Élvezte, hogy figyelnek rá, a társaság nagyokat nevetett.
A lazac után elmesélt nekem egy történetet. Amikor hazafelé jöttek Londonból 1953-ban, szemlátomást egész Európa örült, hogy elverték az angolokat, persze vonaton utaztak, Párizsban szálltak át. A pályaudvaron odalépett hozzájuk egy kis kopasz férfi, gratulált a győzelemhez, és mindegyiküknek átadott egy illusztrált bögrét. Ők megköszönték, de hát nemigen érdekelte őket a bögre, nejlonharisnyát csempésztek ok akkoriban a feleségeknek meg a barátnőknek és banánt a gyerekeknek. (Puskásék híresek voltak arról is, hogy gyógyszert is vittek a rászorulóknak.)
Így aztán hazafelé a hosszú úton azzal szórakoztak, hogy a bögrékkel célozgatták a vasúti pályát szegélyező villanyoszlopokat. Kocsis nyert, ő talált a legtöbbször. Hidegkutinak maradt meg egyedül a bögréje, később nézték meg, mi van ráírva. Csak egy szó volt, elsőre azt sem értették: Picasso.
Van ilyen, mondta Puskás. (Forrás: Népszava)
Pusztai Péter rajza