Egy hideg, őszi estén, nem amerikai, még csak nem is nyugat-európai kisvárosában kíváncsisága által vezérelve (merthogy ilyen is volt neki), Rozsé eldöntötte, hogy másnaptól láthatatlan lesz. Az emberiség egyik nagy közös tapasztalatában ő is osztozott: nem hitte, hogy az emberek az igazi valójukat mutatják mások, a társadalom, az ő társaságában. Persze, klisé volt ez, kicsit szégyellte is magát, amiért ilyenekre gondol, amikor a késő őszi esten döntésre szánta el magát, ezért úgy gondolta, hogy mielőtt ideiglenes kilépését a láthatóság világából megtenné, megpróbálja kicsit továbbvinni ezt az egészet, kilépni a gondolat primitív egyszerűségéből, nehogymár rögtön a láthatóvá-visszavedlés másnapján odajöjjön hozzá valaki, és azt mondja, íme az ember, aki olyan közhelyes gondolatokkal van tele, mint „az emberek nem az igazi valójukat mutatják mások, a társadalom, az ő társaságában”.
Egy lista megalkotás követte a döntés perceit: leírta magának, amolyan emlékeztetőül, hogy ki és mi is az, amire kíváncsi lenne, és meg is tudhatna láthatatlan állapotban. A közvetlen ismeretségi körével kezdte, kielégítendő állatias (vagy talán legemberibb) voyeur-vágyait, az általa ismert szemrevaló nők nevét rótta fel a lista legelejére, főleg azokét, akik szépek voltak és valószínűsíthetően meztelenül aludtak – azért együtt zuhanyozni senkivel nem akart feltétlenül, mások szeretkezését sem volt nagy kedve testközelből végignézni, márpedig saját tapasztalata alapján az emberek meglepően ritkán voltak meztelenek életük során, a leggyakoribb alkalmak a fent említett élethelyzetek voltak.
A kötelezőt letudva mozdult tovább azon témák irányába, amelyek kifinomultabb részeit mozgatták meg agya kíváncsiság-központjának, kezdetnek megnézte volna már egyszer, mit is csinál főnöke egész nap az irodájába zárkózva. Nem számított feltétlenül sokra, arra viszont minimum, hogy a nap egyik lassabb részén, mikor várhatóan ritkábban kopogtat egy beosztott ajtaján, s titkárnője sem nyaggatja épp kötelező programpontokkal, talán felmegy a kedves főnök egy ízléses-fizetős pornóoldalra a számítógépén, és könnyít magán, a napi feszültségen, amolyan férfiasan. S ha ez megtörténne, sokkal inkább emberként nézhetne rá. Meg amúgy is, kispénzesként Rozsé mindig kíváncsi volt arra, mivel töltik a gazdagok, a befolyásosak mindennapjaikat, mennyivel élnek jobban, boldogabban, emberibben, mint ő. Ezen a ponton több nevet is felírt, olyanokét, akik nem feltétlenül voltak az ő környezetében, de látta már őket marhadrága sportkocsival végigmenni az utcán, leparkolni szabálytalan helyen, majd eltűnni a szeme elől a város legsznobabb klubjának ajtajában (ezen a ponton elmosolyodott, mert tetszett neki a gondolatfuttatása által kidobott mondatszerkezet, a „látta őket… eltűnni a szeme elől” paradoxona, azután rájött, hogy azért figyelt fel erre, mert ő is épp eltűnni készült az olvasók szeme elől).
A befolyásos embereken gondolkodva rájött arra is, hogy most végre sokak által bűnösnek és fölöslegesnek tartott összeesküvés-elmélet-kíváncsisága is kielégülhet, hiszen ha jól választja ki a megfigyelésre szánt pénzes-fontos alanyt, még az is kiderülhet róla, hogy szabadkőműves, illumina-ti- vagy valamely titkos, világirányító vallási szervezet tagja, ezek pedig tudják, hogy kell titkon kommunikálniuk egymással, úgy hogy senki más ne lássa vagy hallja őket, és derítsen fényt a dolgok mögött álló valódi összefüggésekre.
Még egy kis izgalom is elfogta a leírt passzus láttán, hiszen rájött, hogy egy nagyon kivételes tudás birtokába kerülésének a határán állt, de aztán mégis egy kérdőjelet tett a fejezet fölé, bekarikázta az egészet, húzott papírján egy nyilat, egészen a lap alájig, jelezve magának, hogy ez a rész kevésbé fontos, majd csak akkor kerít rá időt, ha minden mással végzett, tudniillik felébredt benne egészséges cinizmusa, hogy talán a világot mégsem láthatatlan, tudatos (emberi) erők uralják, oligarchák, politikusok vagy rabbik, hanem a társadalmi háló kuszasága, a merőben egyéni önzés, és a fennálló rendszer, amibe mindenki beleszületik, s amelyet elfogadni vagy eltörölni igyekszik.
Rozsé pár perc alatt befejezte a listáját, felskiccelte a maradék ötletét, kívánságát, volt ott sok minden: repülőre felszökés és Amerika-nézés, óvatlan járókelők szivatása, különleges éttermek konyhájába tett látogatás (talán megtudhatja végre, mitől lesz olyan finom a KFC csirkéje), csendes, zavartalan könyvtárazás, egyedi fotók készítése (hisz olyan helyekre juthat el, ahová senki, akár egy puska csövébe is belefotózhat, közvetlenül tüzelés előtt, na az már egyedi fotó!), művészi tanulmányok készítése az átlagemberről szokatlan helyzetekben (az előző képnél maradva, megnézheti, mi van a katona szemében közvetlenül tüzelés előtt – majd utána), mindent összevetve, közelebb kerülhet a mindentudáshoz, az isteni léthez, mint bárki a világon.
Rozsé végignézett a befejezett listán, és rájött, hogy ez mind szép és jó, de a legfontosabb dologgal még nem foglalkozott: a láthatatlanná-válás gyakorlati részével. Tisztában volt vele, hogy több elcsépelt irodalmi közhely is rendelkezésére állna (például: „Rozsé rájött, hogy láthatatlannak lenni nem jelent egyebet, mint amit eddig csinált: észrevétlenül, remeteként, társadalmon-kívüliként, vagy csupán teljesen átlagosként létezni a világban. Ő az átlagosság útját választotta, és isteni lényként ment nyugdíjba, majd halt meg.”, vagy: „Rozsé hamar rájött a mikéntre, láthatatlanná vált a világ, de még a Halál szeme előtt is, így soha nem kellett nyugdíjba vonulnia és meghalnia, róhatta a világot büntetlenül és láthatatlanul, észrevétlenül változtathatta meg a történelem folyását, egyezményeket írhatott alá, háborúkat indíthatott el, vagy akár egyszerű átlagemberek után leselkedhetett. Talán most éppen a te hátad mögött áll, kedves olvasó!” meg ilyenek), hogy célját elérhesse, de a láthatlanná-válás-gondolat bőven elég közhely volt a napra. Abban valamiért biztos volt, hogy a legcélravezetőbb metódus valami ahhoz hasonlóan egyszerű dolog, mint a repülés módszertana az általa nemrég olvasott Galaxis útikalauzban: „ugorj le valahonnan, majd felejts el zuhanni”. Az ő módszere lehetne például a „felejts el látszani mások szemében”-elmélet, vagy a „hagyd figyelmen kívül egész testeddel a földi fényt”-iskola, netán középútnak a „legyél olyan, mint a kaméleon”-felvetés. Egy ideig morfondírozott hasonlóan frappáns mondatokon, módszereken, kis is próbált egy-kettőt, persze eredménytelenül.
Rozsé rájött, hogy mint a legtöbb elegánsan egyszerű dologhoz hasonlóan, ehhez is csak az kell, hogy találjon magának valakit, aki már érti a mikéntet, és meg is tanítja azt neki. A gondja csak az volt ezzel, hogy ha valaki tényleg értett a láthatatlansághoz, akkor az nem volt látható. Amatőrökkel meg nem foglalkozik.
Felmerült az is benne, hogy ott van Isten, az igazi láthatatlansági-mester, el is játszott a gondolattal, hogy vallásos lesz, és így jut a tudás birtokába, de hamar ráébredt, hogy ez a rossz út lenne számára, hiszen a Nagymester épp leszokóban van, kilábalni igyekezett a nem-láthatósági-dologból, hiszen mindenkinek azt hajtogatta: bár nem látsz, de hidd el, vagyok. Igaz? Mondd, hogy igaz…
Rozsé ennél a pontnál kezdett elbizonytalanodni szándékát illetően, hiszen ráébredt arra, hogy bizony ez nem egy közösségi klub, nem regisztrálna a népes Nofacebookra, láthatatlanul bizony marhára egyedül lenne, még a többi láthatatlan figura (ha voltak egyáltalán) sem látná őt. Egyúttal el is kezdte sajnálni a monoteisták isteneit, hogy szegények ülnek egyedül, még a többi kollégával sem beszélgethetnek, hiszen azzal megsemmisítenék önmagukat. Abban pedig egyáltalán nem volt biztos, hogy valóban volt visszaút a látható világba, ha egyszer átlépte a határt. Érzése szerint nem így működött, antropomorfizáló logikája alapján úgy gondolta, aki egyszer megtagadta a fényt, azt ez a roppantul sértődékeny, szeszélyes entitás nem fogadta csak úgy vissza. Ilyen isteni kirekesztettséghez meg nem volt sok kedve, úgyhogy aznap estére elállt szándékától, de azért minden eshetőségre felkészülve, a listát megőrizte, néhanap elővette, kiegészítgette, dolgozott rajta nyugdíjig, majd teljesen láthatóan meghalt.

Forrás: Rozsé kalandjai. FISZ-könyvek. 2018, Budapest