Késő délután volt, mikor anyám feljött a partról, és azzal nyitott:
– Van porond!
Nyáron a késő délután azt jelenti, hogy a nap ugyan nincs már delelőn, de még távol attól, hogy lebukjon. Ha anyám az Államokban tölti a nyarat, akkor ezek a forró és fülledt délutánok jobbára a tengerparton érnek bennünket. Ha New Yorkban vagyunk, akkor azért, mert New York a legkevésbé sem elviselhető ebben az évszakban egyebütt, mint az óceán partján, ha meg Floridában, akkor meg azért, mert oda, anyám hitvallása szerint, nem azért megy az ember, hogy a szálloda medencéjében poshadjon. Márpedig, ha anyám kétévente nálam nyaral, akkor legalább egyszer levonulunk néhány napra a Napsütés államába. Jöhetne egy évben többször is egy-egy hónapra, amikor csak kedve tartja, de sok évvel azelőtt úgy döntött – és ehhez azóta is szigorúan tartja magát – hogy pontosan kétévente jön, de akkor hosszabb időre. S ebbe a hosszabb időszakba mindenképp bele kell esnie a nyárnak, mert akkor a napi program oroszlánrészét a tengerparti lét tölti ki. Anyámra ütöttem víz- és tengerpart imádatában, és lényegében mindkettőnk számára teljesen és őszintén felfoghatatlan, ha esetleg valaki nem olyan lelkesedéssel rajong a vízért, mint mi. Anyám ilyen szempontból nagyon megfelelő partner tengerparti hallgatásokhoz, távolba révedésekhez és kilométeres sétákhoz a víz szegélyén. Például egy napernyőszínű alkony az óceán partról belefeledkezve annyira intim dolog, hogy az ember azt a világon csak nagyon kevés emberrel osztja meg szívesen, s ebben a legkevesebb alkalommal sorolják oda a szülőket. Az anyához és apához – akinek ehhez van elég szerencséje – rengeteg, sok egyéb élmény kapcsolódhat, de legritkábban szépszínű trópusi naplementék a pálmafák legyezésében. Anyám azonban ebben kivétel, az én életemben legalábbis. Nála jobban senki sem ismeri a hektikusan váltakozó hangulataimhoz legjobban alkalmazkodó reakciókat. És ő nagyon hűségesen és vidáman tud hallgatni mellettem, ha éppen erre van szükség. Nem mindig tartja be a „szabályaimat” ugyan, mert tisztában van vele, hogy ezt megteheti, és mert ennyi előnyben mindenképp részesítenem illik az elmúlt negyvennyolc közös évünk fényében. Ennyi ribillió jár neki a szerető szülő jogán.

Azokon a napsütötte nyári késő délutánokon, amikor a nap már nem szúr, de még forrón huhog le ránk, és még eszébe nem jutna az embernek visszatérni a tengerpartról a megolvadt és minden irányból hőt árasztó város szurokba süppedt tespedtségébe – akármennyi dolga is lenne odabenn – fordul az elő, hogy anyám a partról feljöve, behajol hozzám a napernyő alá, és jelzi a porond létezését. Sosem pontosítottuk, mi is az, de elsőre tudtam, mikor sok évvel azelőtt egy nap előállt ezzel a porondos bejelentéssel. Tudtam, hogy a Szamossal kapcsolatos gyermekkori emlékeire utal, a Szamosra, amelyen aszályos nyarakon, mikor a víz leapad, kis szigetek keletkeznek, a porondok, a Szamosra, amelyet olyan erős utálattal gyűlölök, amióta csak az eszemet tudom, hogy magamnak nemhogy emléke nincs gyermekkorból vele kapcsolatosan, de ha lenne is igyekeznék azt kitörölni mindenhonnan. Egy alattomos gyilkosnak látom, egy mocskos undormánynak. Még attól is kiráz a hideg, hogy sokszor előjön álmomban, és ettől képtelen vagyok szabadulni. Egyszer elhatároztam, megpróbálkozom vele, és elkezdem fotózni. A fotózás engem megnyugtat, egy másik dimenzióba repít mindenkoron. Reméltem, segíteni fog a Szamos fotózása abban, hogy legalább élni tudjak mellette, ha nem is elfogadni. De kudarcba fulladt ez a próbálkozásom is. És mág a fotók sem lettek jók.

Mikor elősként jött elő anyám a poronddal, Fort Lauderdale-ben voltunk, és egy kis délutáni sziesztát követően sétáltunk vissza a Patiotól a partra. Hét éve kezdtem el Angela, a bűbájos olasz asszony által vezetett tengerpartra nyíló, pálmafák alá bújtatott rezidenciába rendszeresen lejárni napsugarakat, nyugalmat és energiát szippantani magamba a mindennapok továbbvitelére. Legszegényebb éveimben is úgy intéztem, legyen lehetőségem legalább pár napra a Patioba leugrani New Yorkból. A tengerpartra nyíló nyaraló minden szempontból a legideálisabb hely a kikapcsolódásra, tengerpartozásra, és arra, hogy reggel egy kávé mellett olvasson az ember a tornácon egy ernyő alatt az egy-két másik szállóvendéggel, németekkel, skandinávokkal parolázva, vagy hogy este egy kiadós csavargás után egy behűtött proseccóval vagy kaliforniai pezsgőborral kitelepedjen fényképeket szerkeszteni, meséket írni vagy a kabócákat hallgatni a medence partján a fehér asztalnál belefolyva a piros szitás kerti székekbe, miközben a kókuszpálmák és legyezőpálmák jelzik, a tengeri fuvallat segítségükre lesz elviselni a fülledtséget – csak a szúnyogok ne jöjjenek.

A porond jobbára apály idején keletkezik a parttól nem messze, a vízben. Lényegében sekélyebb víz, de ahhoz, hogy oda eljusson a fürdőző, a partról befelé haladva, egy mélyebb szakaszon kell az áramlatokkal viaskodva keresztülúsznia. Általában nem magányosan úszkálók fedezik fel a porondot, hanem legtöbbször az a két férfi, akik ebéd után a vízben beszélgetve, a parton felejtve napozó asszonyaikat, mind beljebb és beljebb kerülnek, csapnak párat a karjukkal is úszás gyanánt, és egyszer csak ismét derékig vagy derékon alulig ér csupán a víz. A partról ezt azonnal kiszúrják a népek. Sokan irigykedve figyelik a „felfedezőket” távol a partközeli lármától és hancúrozó gyerekek sivalkodásától. Vannak, akik viszont ezen felbátorodnak, és maguk is beúsznak, „annyit én is képes vagyok egyhuzamban úszni” elszántsággal a lelkükben. Az emberek többsége nem elég vállalkozó ahhoz, hogy elsőként nekiinduljon, hogy ő legyen a „vezető”, aki felfedezi a porondot. A legtöbb embernek csak éppen annyi bátorsága és elszántsága van, amennyi a másik követéséhez igényeltetik. De hát, nem is lenne az úgy jól, ha mindenki vezér szeretne lenni, s ha mindenki fel szeretne fedezni porondokat. Mert annyi porond nincs. Olyanok is akadnak elvétve, akik nem csak irigykednek, hanem egyenesen gyűlölik is azokat a „kiváltságosokat”, akik a napsütötte délutánon a porond békéjében üdülnek. Ők ugyan nem kockáztatnak oda bemenni, de szentül hiszik, ők is megtehetnék, ha nagyon akarnák, ezzel együtt roppant ellenszenvvel figyelik a pár exkluzív embert a parti „gödör” túloldalán, aminek létezését nem látni, de sejteni lehet abból, hogy valaki épp az imént állt meg ott az úszásban, és jelezte, hogy nem éri a lábával a földet. És az árok lehet egy-kát karcsapásnyi széles, de lehet ennél sokkal fárasztóbb távolságban a hullámok és parti áramlatok szeszélyeinek kitett úszó számára. A porondon lenni viszont kiváltság. Egy olyan kis hétköznapi luxus, aki mindenki számára lényegében elérhető lenne kisebb-nagyobb erőfeszítések árán, s mint olyan, valamiféle különös aurával tölti fel azokat, akik kimennek porondolni. Nem kell különösebb tevékenységekre gondolni, a porondra kiérve az emberek ugyanúgy beszélgetnek, mint azelőtt. Egy kicsit jobban összetartoznak most azokkal, akik még odamentek, s ilyenkor azzal is illik pár udvariasságot váltani, akivel a parton soha nem szólnánk egy szót sem. A porondon minden más. Az ember itt egyféle sorsközösségbe kerül arra a pár percre, míg ott van, azzal a néhány másik vállalkozó kedvűvel, akik még odajutott. Kicsit vigyáznak is egymásra, ha kellene, odafigyelnek a szemük sarkából, mindenki rendben van-e, s közben átjárja az embert az a kellemes elégedettség, hogy valamit ezen a napsütötte nyári délutánon is elért, pedig csak pihenni is elég lett volna teljesítmény szempontjából, hisz azért érkezett. A porondról a kilátás is más, mint a part közeléből. Innen is látni a zsivajt, a színes életet a parton, de ringatózó hullámokba kapaszkodva a tenger távoli csobbanásait hallgatva a meghitt csendben az ember itt különleges hangulatba kerül. Távolabbra is ellát, gondolatait is jobban hallja, és még néhány új, ad-hoc társra is lel, akikkel huncutul egymásra villantanak, hogy jelezzék, tudja itt mindenki, hogy mi itt most kicsit különösebbek vagyunk, mint mindenki más ott odaát, a szárazon. Olyan kiváltság a porond, ami senki elől sem elrekesztett világ, csak több-kevesebb karcsapást kell tenni érte, mégis távol tartja a tömegeket. Talán, mert a tömegek nem szeretik a karcsapásokra pazarolni energiájukat. Olyanok is akadnak – szép számmal – akik úgy gondolják, mérhetetlen igazságtalanság a porondozás, mert az elemi jogon kellene, hogy járjon mindenkinek, s ha erre sincs lehetőség, s arra sem, hogy a porondot a lábaik elé hozzák a partra, az egészet illegálisnak kellene nyilvánítani, és beszüntetni. Mert senki sem kíváncsi a partról a porondon lebzselők önelégült vigyorára, és seninek sem jár több boldogság, mint bárki másnak itt, mert itt mindenki egyenlő… Nagyon sok a boldogtalan ember. Nagyon sok. Sokszor hajlamos vagyok azt hinni, ezeken nem is lehet segíteni, ezek csak attól lennének már boldogabbak egy mákszemnyivel is, ha másokat boldogtalanabbnak tudhatnának. Egyéb örömforrást sem találnak maguknak az életükben.

Anyámat kétszer is ellepi a víz a part és a porond közti árokban. És ha szerencsétlenül jön egy hullám épp akkor, amikor befelé csapkod a vizen, maga alá is csavarja gyakran. Sivalkodik kicsit, majd ha kiköpte a vizet, nagyot kacagva tovább úszik. Volt, hogy – ha nagyon viharos volt a tenger – átvittem a hátamon az árkon. Ott én sem mindig érem a földet, de néhány csapás, és az ember már fellélegezhet a porond szélén. Onnan meg anyu már magától is leugrik a hátamról, és elúszik magának kedvére. Persze, fura látvány lehet, de ez érdekel a legkevésbé, hisz tudom, anyám is ilyen porond-ember, és megtenné ezt akkor is, ha én nem lennék ott átkompozni a porondra, csak akkor meg nekem kellene izgulnom, biztonságban átért-e a csendes vizekre. S inkább lendítek a dolgon pár csapással.

New York-i nyarainkat, ha anyám is ott van, jobbára a Coney Island-i Brighton Beach-en töltjük. Beveszem magam a nagy napernyő alá a karosszékbe egy könyvvel, barackokkal vagy frissen szeletelt görögdinnyével és ivóvízzel, anyám meg a napon sudokuzik. Idén a tavalyi napernyőt még nyárelőn magával vitte a tenger. Olykor ugyanis saját kézbe veszik a napernyők a sorsaikat, és egy-egy széllökés hatására útra kelnek a parton nem kevés riadalmat keltve a békésen terpeszkedve napfürdőzők körében, hisz írja az újság mindig, hogy elcsapott valakit az egyik ilyen elszabadult színes szörny itt vagy ott. Azt a pálmafákkal díszített sárga ernyőt zöld csíkokkal akkor nem a szomszédaimra fújta el a szél, amíg én egy pillanatra nem figyeltem, hanem egyenesen bele a vízbe, és olyan sebességgel úszott el, hogy csak nézni volt időm a partról, amint biztonságos távolba nem került, és szépen megnyitva, fejjel lefelé, mintha egy tündérmese tragikus befejezése lenne, el nem süllyedt. Vártuk egész nap, hátha a dagállyal visszajön, de sosem került elő. Amit az után vettünk, szivárványos, és messziről kiszúrni, hol van épp a tömegben. S ha van porond, akkor onnan nem csak a múlt századi Luna Park óriáskereke szolgáltatja a látványt, hanem a sok napernyő is, amelyek közül a mienk különösen hivalkodóan jelzi, hol keressem anyámat a vízből, ha nem látom épp a rikító szőke fejét valahol sudokukba merülve, vagy ha nem úszkál épp a porond felé maga is.

A porondon lenni tehát nagy élmény. Ennél már csak az izgalmasabb, ha az ember maga az, aki utat tör egy-egy délutánon, s ő maga fedezi fel a porondot. Egyedül, vagy beszélgetve valakivel az ebéd után, egyet-egyet csapva, mind beljebb úszva… Leszállt a gépünk Fort Lauderdale-be. Már tavasz végén megvettem a jegyeinket, mikor anyám Amerikába érkezett, és Angelával is egyeztettem a kedvenc apartmanunk ügyében erre az időszakra. Becsekkoláskor a légitársaság figyelmeztetésére figyeltem fel, két nappal utazásunk előtt, amire hónapok óta nagyon vártunk, egy Gordon nevű vihart evett a fene ki a tengerből, és épp rátelepedett Fort Lauderdale-re, és Dél-Floridára. Utolsó percig kétséges volt, levonul-e, megfordul-e, esős lesz-e, repülünk-e egyáltalán, vagy a társaság törli a járatokat. És leszálltunk. Miami felett már ragyogott a nap, Lauderdale oldalán még fekete felhők tornyosultak, zuhogott. Mire lecuccoltunk, és Übert rendeltünk, a nap itt is kisütött. Mivel csúcsidő volt, képtelenség volt külön kocsit kapnunk, így egy másik családdal osztottuk meg a kocsit és Eddie Toyotájának a szűkösnek bizonyuló csomagtartóját. Nagyon kedves és bőbeszédű belországi zsidó hölgy ölében ültem félig, félig meg anyámat nyomorgattam az ajtóhoz, de legalább gyorsan haladtunk. Angelától nyomban átvehettük a 212-es kulcsát, „tudják, a medencével szemben, a kertben, ahol szeretik, tengerre néző ablakkal” – magyarázta szokás szerint csilingelve a pult mögül, miután a szokásos skandináv csokoládét és francia bort átadtam neki.
– Sajnálom, hogy esős… – mentegetőzött, mintha legalábbis őt terhelné a felelősség az időközben a Mexikói-öböl felé húzódott cudarvilágért.
– Én meg örvendek, hogy már nem esik, rohanunk is a partra – válaszoltam elköszönőben.

Épp csak ledobáltuk a bőröndöket, perceken belül a parton voltunk. Mások ilyenkor szundiznak egyet, esznek, pihegnek. Anyám nem ilyen, és én sem, pillanatok alatt a kéken csapkodó tenger langyos vizében álltunk – minden piros és lila zászló ellenére a lifeguard bódéján. Erős és zavaros volt a víz, tele a vihar nyomaival: megszaggatott pálmalevelekkel, kicibált tengeri növények szőnyegével, elkorhadt kókuszdiókkal. Hatalmas hullámok voltak, ketten-hárman viaskodtak a víz erejével a part mentén, lépésre csak a szárazföldtől. Mikor belemerészkedtem, és bennebb úsztam, éreztem, a víz ott nyugodtabb, biztonságosabbnak is éreztem ott, ahol nem törnek még meg a hullámok. Az kevésbé veszélyes, mint azok a részek, ahol a fodrozó hullámok kicsapódnak, mert ott magával sodorhat, és maga alá gyűrhet. Eszembe jutott, hogy gyermekkorom óta szerettem volna mindig ismerője, de legalább értője lenni a tengernek. Irígykedve néztem a filmeket, amelyikben az öreg kinézett a vízre, és megállapította, jön a dagály… Mert én semmit nem láttam, nemhogy dagályt. S néztem a „Kék lagúnát”, és hogy irígyeltem azt a szépséget, s a harmóniát, amint a fiatalok együtt éltek a tengerrel. Azt gondoltam, nekem sosem lesz ebben részem, mert ha valamilyen tenger nekem gyermekkoromban kijuthatott, az a Fekete-tenger volt, ami nem is annyira „igazi” tenger, csak hát hullámzik, s akkor már valahova el kell könyvelni azt is. Igaz, az is nagy kiváltság volt, hogy oda eljuthattam, rendszeresen ott nyaraltunk, és engem úszni is megtanított. De akkor is idegennek éreztem magam vele szemben. New York-i éveim, az amerikai életem során kerültem közel, igazán közel az óceánhoz. Magányom és lelki megmérettetéseim is egyre közelebb sodortak hozzá, enyhülést adott, szeretve ölelt magára. Megbarátkoztunk. Életreszólóan immár. Nem is tudom, milyen lenne, ha egyszer már nem tudnám a közelemben ezt a végtelen nagy szépséget. Minden napom arról szól, hogy valamelyik partján vagyok, vagy éppen fölötte szállok ide vagy oda. S mindig ott van, legfennebb is csak órás távolságra tőlem, hol egyik, hol másik partja.
Teljes nyugalommal haladtam mind beljebb a vízben. Mint mondottam, a tenger ma már a barátom. Nem mondom, hogy szakértője vagyok, de amennyire ismerjük már egymást, elég önbizalmat ad ilyen helyzetekben.
– Hadd fedezzek fel ma én egy porondot – súgtam oda.
És mind bennebb úszva, mind csendesebb lett a víz, és én mind kevésbé értem a talajt a lábam alatt. A víz azonban nagyokat szökkenve, játékosan himbálódzott alattam, egyik-másik átmosta a fejem búbját is, de csak óvatosan. A lifeguard kiült a teraszra, figyeltem, szól-e valamit, de nem szólt, keresztbe tette a lábát s úgy könyökölt az őrház tornácának korlátjára támaszkodva. Vártam a jelet, hogy egyáltalán van-e porond, vagy csak megyek bele a semmibe a mind magasabb hullámok tetején… Messze jártam a parttól, anyám ott állt, és tenyerét a szeme fölé emelve figyelte, merre járok, néha egy-egy félmozdulatot megindított, hogy visszahívjon, de nem tette. Egyszer csak pár méterrel bennebb megcsobbant a víz, fehér taréj futott végig a hullám sima zöld fején. Akkor tudtam, hogy ott megtörik a víz sodrása, ha csak pillanatra is, tehát magasabb a talaj, mint ott, ahol épp lebegek. Odébb úsztam, és éreztem, ahogy emelkedem ki a vízből. Akkorra már vagy két-három hullám is megtört a tetején egy-egy pillanatra, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ott a porond! Visszafordultam, kiemelkedtem a vízből derékig, és intettem anyámnak, csak hogy innen tovább ne aggódjon, mert biztonságba értem. Visszaintett, és vissza is tért a sudokujához.
Mind több ember sietett le a partra. A víz mintha csendesedett volna, az ég kéken ragyogott, közelgett az alkony. Egyik férfi el is indult, hogy elérje ő is a porondot. A porondot, amit ma én fedeztem fel. Megvártam, míg biztonságos közelbe ér, rámosolyogtam, intettünk egymásnak. Valamit mondott, elmondta többször is, és én csak annyit kaptam el belőle sokadszor is, hogy arhentájn… Kiderült, argentin, s ezt akarta nekem angolul mondani, s hogy ő nem beszél angolul. De „Hola!”. Örültünk egymásnak, megvolt a Hola! is, magam pedig elindultam kifelé, átadtam neki a porondot. Úgy gondolom, rengeteg alkalmam lesz még újabbakat felfedezni. De engem az sem zavar, ha mások fedezik fel, és én csak melléjük szegődök alkalomadtán.
A porond egy kis huncut kiváltság ebben a lezüllött világban. Egy kiváltság, amibe nem beleszületnek, hanem, amihez néhány karcsapást meg kell tenni. Múlandó ugyan, de sikerélménnyel és tapasztalattal is jár.

Forrás: Égből kapott mesék