Hát igen, így, egy enyhe oximoronnal kezdeném a gondolkodást Costa-Gavras bűnügyi filmjéről, amely 1965-ben készült, parádés szereposztásban. A rendező egyébként az egyik legelismertebb művelője a krimi műfajának, de inkább a politikai krimiének – sokan egyenesen a politikai thriller megteremtőjének tartják. Olyan filmekkel jegyzi magát e téren, mint az 1969-ben készült, a görög katonai diktatúrát bemutató  Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája, illetve az 1982-es Eltűntnek nyilvánítva című alkotás, amely a CIA latin-amerikai szerepét leplezi le. De azért ha valakinek kedve támad a filmjei között válogatni, ne gondolja, hogy nem talál más műfajban is művészi értéket a rendezőtől. Az 1977-ben készült Előttem az élet című filmje méltán kapott Oscar díjat. Emile Ajar ( az írói álnév mögött a híres francia író, Romain Gary rejtőzik) megindító regényének filmadaptációjában megcsodálhatjuk egy kivételesen tehetséges színésznő, az öregedése romjait bátran viselő és a művészet szolgálatába állító Simone Signoret jutalomjátékát is.
A rendező zajos sikert aratott első filmjében, A tökéletes bűntényben még középkorú asszonyként bukkan fel a színésznő, mellette Yves Montand, az akkor még rettentően fiatal Jean-Paul Trintignant, valamint sok, ma már talán kevésbé ismert nevű, de remek színésztárs: Jacues Perrin, Michel Piccoli és Pierre Mondy. Az igazi „húzónév” mindenképpen a színészházaspár Simone Signoret és Yves Montand. Talán sokan valóban miattuk ültek be a moziba, hogy aztán megtanulják az eladdig ismeretlen rendező nevét, aki ekkor indult el a világhír felé.
A film alapjául a „Gyilkosok kupéja” című  könyv, Sebastian Japrisot (eredeti neve: Jean-Baptiste Rossi ) regénye szolgált. Azt már Agatha Christie óta tudjuk, hogy a vonaton való összezártság ad valami különös atmoszférát az ilyesfajta történeteknek. De ha csak arra a kérdésre keresné a választ a film, hogy „ Ki volt”, talán nem ragadtam volna tollat. Mert éppen arról szeretnék egy kicsit lamentálni, miben más vagy inkább több ez a film egy klasszikus bűnügyi történetnél, amelyben végül elcsípik a tettest, mert tökéletes bűntény – hiába sugallja ezt a cím – nincsen, legfeljebb az ebben mindig vastagon tévedő bűnözők fejében.

Nem akarnám elvenni azok kedvét, akik esetleg meg fogják nézni a filmet, azzal, hogy túl sokat elárulok a bűntényről. legyen elég az, hogy a Marseilles-ből Párizsba tartó éjszakai vonaton gyilkosság történik, amelyre csak azután derül fény, hogy a kupé utasai az utazást követően reggel kiszállnak a pályaudvaron. Nehéz ügy…. a DNS-adatbankot és sok egyebet még egyáltalán nem ismerő bűnüldözés mondhatni hőskorában… Mégis, azon kaptam magam a film közben, hogy eléggé nem érdekel az, ami kéne hogy érdekeljen, azaz a krimi alapvető kérdése: ki tette?, még az sem nagyon: hogy miért? Mi ennek az oka, és vajon így éreztek-e a nézők is 1965-ben, amikor még nem dőltek véres, vad thrillerek és gyilkossági sorozatok ezerrel a borzongásra ugyan vágyó, de manapság lassan már ez irányban imunissá váló honpolgár nyakába?….
Erős a gyanúm, őket igenis foglalkoztatták ezek a kérdések. És az is lehet, hogy az én 21. századi, magas ingerküszöböm segít hozzá, hogy olyanokat lássak meg ebben a különös filmben, amik talán akkor értéknek, de nem a legfőbb értéknek tűntek.
Mert úgy van az, hogy ha minden félórában elszenesedett holttestek fölött lamentáló szakembereket és a szervezett-szervezetlen alvilág elképzelhetetlen mélységű bugyrait látja az ember, nem nagyon bír már velük mit kezdeni. Ám felkapja a fejét olyasmire, ami fájdalmasan hiányzik már a krimikből. Az emberre, a hétköznapi homo sapiensre, aki közben megpróbál úgy-ahogy élni, még ha éppen valakinek ezt nem is engedte meg a gonosz aktuális inkarnációja.
Szóval, ajánlom a krimi kedvelőinek a filmet, de nem ígérhetem, hogy nem fogják úgy érezni: az idő eljárt a mű felett. Pontosabban: eljárt a 60-as évek bűnügyi történeteinek ártatlansága felett. A jó békebeli gyilkosságok kora lejárt, nagyüzeben megy már ez is, egy perc alatt x számú lövedékkel, nincs idő részletekre, hosszú nagytotálra, félrenézésre, cigarettaszünetre. Ha nem lenne bizonyos értelemben blaszfémia, azt mondanám, van ebben a gyilkossági történetben egy ártatlan kis nosztalgia.
De hogyan lehetne ártatlan valami, amiért vérét ontják valakinek?… Amögött sorsok vannak, emberek, és ezekre – na ezekre – alig, vagy nem jut idő .
Gavras filmje ezért fogott meg engem. mert egyrészt létezik a felderítendő eset, és vannak az általa súrolt arcok, portrék. Kezdjük a felügyelőével, akit Yves Motnand alakít. Különleges, fanyar sármja önmagában is „dolgozik”, de köszöni szépen, egyéb pluszra nincs szüksége. Egy munkáját végző, hallgatag rendőrt látunk – nincs semmi kunsztja, legfeljebb fújja az orrát, mert náthás. Nem derül ki róla, hogy meghalt a felesége, hogy kirakták igaztalanul máshonnan, hogy hendikeppje van, miközben persze zseniális…. Ambíciója mérsékelt, haragja is, reakciói is, egy kis camus- i közöny lengi be az alakját. Egyszóval teszi a dolgát – és annyira nem is élvezi. Meghallgatja főnöke elmefuttatásait, és eszében sincs vele konfrontálódni. Nem folytat elmés párbeszédeket a tanúkkal – erre vonatkozó kísérleteiket csírájában elfojtja -, s gyakran át is passzolja őket ennek vagy annak a munkatársnak. Néha jegyzetel, szemlélődik, és várja a pillanatot, amikor „belefolyhat”. A világ összes nyomorúságát látta már, nem lepődik meg semmin, de megteszi, amit lehet. Szívesen meginnék vele egy abszintot (még úgy sem ittam), és nem azért, mert így, unott-felelősségteljesen is fene jóképű, hanem mert olyan „igazi”. Ezen a rendőrörsön nincsenek hősök, hanem emberek – akik piti tolvajok, magamutogatók, kurvák között próbálnak kulcsot találni a gyilkoshoz, és talán jobban értik a dolgok hiábavalóságát, mint ahogy mutathatják.
A kupé utasainak miniportréi is megannyi remekbe szabott látlelet – a magányos kishitűségében, perverz képzelgéseiben és önsajnálatában kéjelgő örök lúzerről, aki potenciális sorozat- és kéjgyilkos lehetne, de itt nem ez a szerepe. Az öregedő, másodvonalú színésznő és az őt kihasznál , gátlástalan fiatal fiú valójában banális kapcsolatáról, amelyről a múló időt kijátszani akaró nő mindig azt hiszi, velük máshogy fog történni, és amely mindig ugyanoda torkollik – szánalmas megaláztatásba.
Friss szellőként söpri arrébb a magányba falazott sorsokat a két fiatal vonaton kezdődő és kibontakozó szerelme, s ha a rendező szánt volna erre filmkockát, még az is lehet, hogy a felügyelő is elmosolyodna a belőlük áradó, fényes reményen.
Szóval, lehet csodálni a sok remek alakítást, figurát, és persze azért közben folyik a nyomozás is. Azok az elemek, amelyek a filmben idejétmúltnak tűnnek, a maguk korában korántsem voltak azok, és erős gyanúm, hogy a rendező általában a krimi, nemcsak a politikai krimi számos kliséjét előlegezi vagy erősíti meg. Nincs számítógép, de van rajz a táblán a kupéról ( ), van ballisztikai vizsgálat, motoros üldözés. bár a motorosokat, akik segítenek, utána elfogatja a rendőrfőnök, a következő mondattal: „Csukja le a huligánokat.”, és én erre egyszerűen nem tudok mást mondani, minthogy: édes… ”Huligán” …Ó, Istenem kicsit nem lehetne visszautazni az időben?

Hát persze, hogy nem. És azt sem lehet elvárni, hogy a ma nézője ne érezze némileg azt, hogy átlépett az idő ezen a világon. De az emberin, ami valójában a legnagyobb érdeme ennek az alkotásnak , nem tudott. Ezért érdemes a filmet megnézni. Hogy mennyire tudunk izgulni ilyen ritmika mellett, nem tudom, de gondolkozni, együttérezni egészen biztosan. A magam részéről nem cserélném el semmilyen 21. századi , szofisztikált, profin megszámítógépezett borzongással..

Albert Csilla