Arnold barátom például olyan hűségesen őrzi otthonomat, hogy még a falon felejtett hangulataimat sem engedi kiszökni a nagyszobából sem a polcon ragadt drága filléres emlékeket. Sőt, gyarapította az állományt egy akváriummal s némi úszkáló háziállatokkal, néha még a telefonját is bele szokta hajigálni a vízbe, ebből is látszik, mennyire jólelkű, és még a halaitól sem tagadja meg a modern kommunikációt. Bár, nekem úgy tűnt, az említettek nem elég érettek még az okostelefonra. Ha hazamegyek, olyan, mintha hozzájuk mennék – ami fordítva is igaz, csak abban nincs semmi pláne leírva. Nem ott szoktam mégsem megszállni, hanem a szomszédban, jóanyámnál, s csak át-átugrom egy gyors pálinkára vagy tortára. Mert amióta rendes asszonyt vett a házhoz és feleségül Arn, mindig akad valami tortaféle, legalább két-háromféle és rágcsálnivaló a tévé és az akvárium mellé. És a pálinka sem azért gyors, mert valahova sietnénk olyankor, csak mert nem érdemes elaprózni. Egy ilyen pálinkázós este alkalmával osztottuk meg egymással az életreszóló terveinket. Bár ebben neki több jut már, mint nekem, tudtunk hozzátenni rendesen, mindketten. Akkor árulta el, hogy egy sokkal nagyobb akváriumban kezdett el már gondolkodni, ha a fotóbiznisz cseppet is fellendülne, de itt a téma levegőben is maradt az akváriumra vehemensen a konyhából is reagáló háziasszony javaslatára. Suttyomban azért még hozzátettem, hogy Urszáék az elsőn nem feltétlenül úsznának a boldogságban, ha a virgonc Istvánka, az unokaöccs egyik látogatása alkalmából úgy megcsattantaná a faltól-falig megálmodott vízivilágot a játékbaszkulánttal, hogy annak vize mind egy szálig elfolyna a C lépcsőházban a másodiktól lefele. És javasoltam azt is, keresse meg Józsit a D lépcsőházból, mert neki is voltak hasonló, faltól-falig tervei az akváriummal.

Arn és az ő magánszáma

Egy következő estét Miska barátomra és kis családjára szántam. Fiatal(abb)korunk legszebb éveit és közös sörözős és strandolós élményeit egy csokorba fonva vágtattunk fel az emeletre, mintha sürgős dolgunk lenne, pedig csak amiatt kellett sietnünk, hogy Miska mihamarabb megmutathassa nekem, milyen csinos kis bárszekrény boldog tulajdonosa lett, amióta nem jártam náluk. És nem csak megmutatni akarta… De ha már ott jártunk, megmutatta az új lakás többi részét is. Itt figyeltem fel rá, hogy tetszik nekem a gondolat: mindenki – még a város is – megvárt a karácsonyi díszitések és karácsonyfák leszedésével, bár volt aki bevallotta, egyszerűen csak lustaság a magyarázat erre. Nem tudtam nem észrevenni, hogy a jó házikoszt és a házasélet nem csak Arnoldnak, hanem Miskának is segített a tekintélyes gömbölyödésben.

És ugyanezt kellett felfedeznem Bartos barátnőmnél is, aki viszont teljesen más okok miatt lett kerekebb és teljesebb. Ha azt mondják, a nők az anyai állapotban megszépülnek, akkor én ezt sosem osztom. Bartos meg mindig szép volt, a másállapot ezen nem sokat javított vagy rontott, csak megállapítható ténnyé vált. Miccs és krumplislángos és az ő számukra is egy új otthon, egy közös. És boldogság. Ezt találtam náluk is. Egy jobbára szintén gömbölyödő férjjel, aki udvariasan magunkra hagyott bennünket minden kis titkunkat megbeszélni (és végre nyugodtan megnézhette a meccset a tévében, és kedvére pókerezhetett az interneten, mert senki sem háborgatta)

Misi és az arzenál

Elmondhatatlan érzés szeretteimet vidámnak, boldognak és elégedettnek látni. Mindenféle bajok és gondok közepette azt látni, bejött nekik az élet – nem nagy körökben, nem nagy játékasztalokon, hanem kicsiben, éppen akkorában, amekkorát a magunk fajta, egyszerű módban nevelkedett emberek elbírnak.
Nem törte meg a sort a Petiékkel töltött este sem. Ott már a második jövevény is helyet igyekszik magának foglalni a mindennapokban, míg az én porhajas Patrick barátom, aki akkoriban érkezett közénk, amikor én elkezdtem távozni, mindent megtesz annak érdekében, hogy megtaláljuk még a közös nevezőt akár egy az okostelefonon közösen megnézett rajzfilm vagy egyéb nagyon fontos teendők kapcsán. Peti Papa pedig, mint szigorú, de porontyait rajongó szülő – ha morogva is olykor – vidáman veszi ki a rázuhanó részt a mindennapokban. Persze, előhozza ő is a pálinkát, és a levélben megígért szalonnát is hagymával, sőt, megspékeli egy kis füstölt sonkával is, csak maradjak még, és beszéljünk legalább az apai nagy úszással tejszínezett nyáresti kirándulásokról, ha már el nem sikerült jutni mostanában. De majd nyáron, ugye?… Ezt még a drága asszonya is helyesli a szalmakrumplisütés mellől, pedig Vera aztán nem sűrűn úszott az eddigiek során sem, és sörben sem vert le egyikünket sem. Csak hát a jó asszony tudja jól, hogy az emberállat akkor működik jól, ha a szénája rendben van. S ehhez néha ki kell csapni a zöldbe, a szabadba…
Persze, az élesszemű olvasónak nem nehéz észrevenni, hogy a szatmári napok békés evészetekbe és italozásokba torkollottak, természetesen decens határok közé szorítkozva. És hogy egymásból mennyire nem elég, spontán is összegyűltek a népek anyám szerény hajlékában egyik este, s ha már ez így szépen összejött, azonnal megvitatták egy másik spontán hasonló akció lehetőségét. Így aztán spontán előkészítettünk mindent, és amikor anyu spontán megterített huszonfő számára, kölcsönkért székeket is a szomszédasszonytól, aki épp a templomból jött haza, és nálunk felejtette magát egy kis időre és néhány szófüzérre, sőt, egy másik barátnőjét is spontán áthívta, hogy várjuk együtt a spontán nemsokára érkező vendégeket.
Én akkor tudtam meg a spontán tervet egész pontosan, amikor ellógtam mindenki elől egy kis magányos nosztalgia-sétára gyermekkorom régi helyszíneire, és mégiscsak rámbukkantak. Hiába, ez nem Nyújork, az ember nem tűnhet csak úgy el a semmibe.
Én csak azért nem rajongom ezeket a nagy összejöveteleket, mert az mindenről szól, csak nem az együttlétről. Sokkal inkább egymás túlkiabálásáról, gyermekzsivajról és egy nagy és állandó jövés-menésről. Ennél az egyéni látogatások sokkal hatásosabbak. De ha már így alakult, akkor így örültünk neki s egymásnak is, további régi jóbarátokkal kibővítve az adott kört. Babika a szatmári kultúra főmindenese és amatőr színjátszásunk egyik lelkes szekértolója (és ebben a társaságban szinte mindenki megfordult több-kevesebb ideig a színpad környékén) ezúttal friss cukrászati tanulmányait vezette le rajtunk. És szatmárhegyi házikonyakkal érkezett, amit még levélben ígért meg nekem hazalátogatásomra.
Amikor a Bessenyei család is megérkezett, úgy is, mint pótszülők, úgy is, mint szinte mindannyiunk családorvosa és szigorú egészségvédnöke, és úgy is, mint rendezőm, és úgy is mint jóbarátaink, a hangulat tetőfokára hágott. Alig győztük a sok év alatt összegyűjtött történetet láncrafűzni és továbbfonni. És, mint mindig, Arnold ezúttal is bemutatta „diszkrét orrfúvás egy csendes cukrászdában vasárnap délután” című sokéve sikeres magánszámát.
Ehhez képest a csíki és a budapesti órák is csendesebbek voltak, ám értékükben legalább ennyire tartalmasak. Azok meséjét a következő folytatásban mondom majd el.

New York, 2010. március 2.

1. Rozek Enikô:
   2011. március 3. 14:03

   Eseménydús napokban volt részed ezek szerint,nem csodálkozom,hogy kellett egy kis idô,hogy feldolgozzad ezeket.