– Tegyük rendbe a sírjukat – mondtad elkeseredve, mikor a termésköveket kilopták a sírkeretből. – Nem ültettünk virágokat rá, és benőtte a fű.
– A papi lakon nem jelent meg a nyilvántartásban, hogy 25 évre megváltottuk, tévedés volt – mondta a plébános is, kérve az elnézést, de eltelt egy pár év, mire újra kövek kerültek a régiek helyébe. Más lett már a temető is, sok az elhagyatott, gondozatlan sír – magyaráztad. – Most már rendben van, láthatod, be is öntettem a köveket, melyeket csak úgy beleástak, s be is futtattam virággal. Úgyhogy remélem, megnyugodtál, a sír az rendben van, de a nagyanyád kérője a lábánál, az csakúgy maradt, azt nem tudtuk elmozdítani – nyugtatott apám, majd kedves nagyanyjára, a mészárosnéra emlékezett…

…Kicsi koromban nagyon szerettem, de féltem is tőle, mindentudó ördöngössége miatt, amiért mindenki becsülte. Volt, aki a kezéért (kenőasszonyi tevékenységéből kifolyólag), volt, aki a gyors észjárásáért, a jó mondásaiért (ahogy megfelelt a kínos helyzetekben), más pedig csodálta, mekkora a munkabírása. Bede Márika nagyon vallásos asszony volt, szépen tudta mondani az imákat, az imádkozókat is Ő vezette, és a holtak szemére is Ő tette rá a pénzt. Szüleim korán kelők lévén, kisgyermekként a hálószobájában aludtam, hogy ne ébredjek meg, mikor hajnalban az árut behordják az üzletünkbe. Karnyújtásnyira volt az ágya az enyémtől, s mindig féltem lefekvéskor, mert az imádkozásunk után beszélgetett a halottak szellemeivel. Ha valamit meg akart kérdezni, vagy valamiben nem volt biztos, elővette az imakönyvét, megkötötte egy zsineggel középen keresztbe, a zsineget pedig rákötötte egy vízszintesen beállított kulcsra, amit egyik végén én kellett hogy tartsak a mutató ujjammal, a másik végén pedig Ő.
– Jó szellem, felelj, ha itt vagy, lebbentsd meg a függönyt! – mondta kissé éneklő, különleges hangon, mire a függöny meglebbent, s engem a hideg kirázott. Aztán megkérdezte, amire kíváncsi volt, az imakönyv pedig elfordult a kulcs alatt jobbra, vagy balra, aszerint, hogy igen vagy nem volt a felelet. Utána megköszönte illendően, imádkozott még egyet, s a szellemet elbocsátotta. Lefeküdtünk, de én sokáig nem tudtam elaludni s kértem, hogy az egyik ujját nyújtsa ki a takaró alól, hogy tudjam megfogni. Olyan volt az ujja, mint egy antenna, ahogy megfogtam, elmúlt a félelem egyből. Csak így tudtam elaludni. Mikor nem szellemezett, késő éjszakáig mesélte fiatalkori emlékeit, s úgy fel tudta eleveníteni fiatalkorát, hogy én is oda képzeltem magam. Minden este elmesélt egy-egy részletet, hogy milyen volt a leánykora, és az élete nagyapám, Bogdán József mészáros mester mellett. Ez volt nekem az esti mese.
Márika nagyanyám, Bede Ferenc csizmadia mester és Tókos Rebeka legnagyobbik lánya volt. Iskoláit a Baróti Rom. Kat. Népiskolában végezte, kitűnő minősítéssel, de az iskolai színjátszásban is mindig főszerepeket kapott. Kedvenc szerepét sokszor el is játszotta nekem. Egy tündérkertben zajlott a darab, ahol Ő volt a főtündér, aki utasította a beosztott tündérhölgyeket, a vendég úr illendő fogadására. Ilyenkor kiment az ajtón a konyhába ( a színfalak mögé), az ajtót nyitva hagyva maga mögött, aztán énekelve kintről kecsesen beszökdelt, a hálószobánkba (a színpadra), – Rózsa, Viola, Szekfű, Ibolya, az úrnak udvarolni kell, ugrálva cikázva menni, és bármit kíván szeme szája, a kertből adni neki enni…
– Nem tudom, jól idéztem-e, mert már nagyon rég volt, azt sem tudom, milyen tündérkert lehetett az, ahol az urat így kiszolgálják a rózsák-violák, de a hangja, ahogy énekelte, visszacseng a fülembe, s látom, ahogy táncolt mint egy kislány. Sok imádságra tanított, s milyen büszke volt, mikor Bardócz Mózes tisztelendő úrtól egy kis szentképet kaptam, a hátán a következő felirattal: Bogdán Antal III. oszt. tanulónak, szorgalmas hittan tanulásáért. Aztán pár évre rá, mikor a marosvásárhelyi Kereskedelmi Szakközépiskolából egy minorita atyától (aki a hitvitázó hittant tanította) intőt vittem haza, szigorúan azt mondta: „Minden tantárgyból hozhatsz intőt, fiam, de hittanból soha.”
Nagyanyámnak még vénasszonyként is csinos járása volt, fiatal korában is ezért bolondultak érte a kérők. Aprókat lépett és gyorsan járt, ringott a szoknya a farán, de azt senki sem tudta (nekem utólag elárulta), hogy a csinosságot fokozandó,(hiánypótlásként) egy kispárnát mindig felkötött a tomporára, mert az nem volt megfelelő méretű. A Bede leányok közül neki volt a legszebb járása, utána következő húgának, Julának a legotrombább. Az édesanyja Tókos Rebeka, elkeseredett pillanataiban, sokszor azt forgatta a fejében, hogy Jula lábait térdén felül, valahogy össze kellene kösse a szoknya alatt, hogy ne lépjen szegény olyan nagyokat, mint egy ökör.
Márikát korán elengedték, de el is kísérték a falusi bálokba. Barót akkor még falu volt, de már mezővárosnak becézték. A táncterem a Korona szálloda emeleti részén működött, ott, ahol később Bogdán Pistáék és Ilyés Anti komámék laktak. Már 15 évesen kapkodták a legények a táncban, mert szeretett, de tudott is táncolni, énekelni. Több kérője is volt, mind gazdag szülők gyermekei. Bogdán József nagyapám is többször táncolt vele, megszerette, mert jó hangulatot csinált, és mindig Ő volt a társaság központjában. Nagyapámat, a Vargyasról beköltözött tímár mester gyermekét akkor nem nagyon ismerték Baróton, se a szülőket, se a fiúkat, aki titokban átszökött Oláhországba, és Bukarestben hentesinasként, majd hentesként dolgozott huzamosabb ideig. Szorgalmas munkával szép summát gyűjtögetett össze, és mikor leánykérésre került a sor, nagyapám is megjelent a leányos háznál. A Bede élet, belsőség, ház, udvar, kert jó terjedelmes terület volt. A kapun belépve, jobb oldalt egy hosszú épületben, Bede Ferenc csizmadia műhelyt működtetett, 8-10 alkalmazottal, az udvar bal oldalán volt a lakóház tele gyermekkel. Bogdán (ahogy akkor nagyapámat szólították), illedelmesen köszöntötte a ház asszonyát, és a házban lévő nagyszámú gyermeksereget. Bátran előadta jövetele célját, udvariasan megkérte a nagyanyám kezét az édesanyjától. Tókos Rebeka azonban, nem hatódott meg a nagy udvariasságtól, és nemtetszését is nyíltan kifejezte nagyapámnak.
– Bogdán fiam, maga tudja-e, hogy Márika leányunkat milyen sokan kérték, s mind tehetős, gazdag emberek gyermekei. Ince Gyárfás fia is, aki Barót leggazdagabb emberének számít…(A nagyanyám sírjának végében ott hever ledőlt fejköve, halottak napján mindig elmondom viccesen, hogy a hites ura mellett pihen, de lábánál a gazdag kérője, így hozta a sors, a két sír szinte összeér…) Mikor éri utol maga ezeket a kérőket Bogdán fiam?
Nagyapám válasza rövid volt.
– Lépésben is elkerülöm őköt, Mámi!
De Mámi akkor még nem tudhatta, hogy a nagy lépéshez szükséges alap már a zsebben van Bukarestből. Nagyanyám az esküvő lefolyásáról és a szülők beleegyezéséről soha nem beszélt, arról se, hogy szerette-e igazán a nagyapámat, akit sosem becézett, mindvégig csak Bogdánnak szólított, nem tudom, hogy hányan voltak a lakodalomban, a Gát utcai lakástól a templomig hányszor kötötték el az utat, és milyen mennyiségű italért? A lényeg az, hogy 16 évesen már férjnél volt, s 19 évesen két gyermek fogta a rokolyáját, egy az ölében. Nagyapám 26 éves volt, mikor megnősült, hozzá volt szokva a nehéz munkához, de Márika, a jól menő kisiparos gyermekeként, addig nem ismerte a nehézségeket. Nyolc gyermeknek adott életet, ebből 3 meghalt csecsemő korában, a negyedik, András, aki mindenik közül a legkedvesebb volt, 21 éves korában. Négy gyermeket neveltek fel, kettőt egyetemre is járattak. A nehéz munka kifárasztotta. A négy gyermek mellett ott volt a házimunka, a gazdaság, s a mészárszék ahol mindig segítkeznie kellett, de semmilyen bevételből nem rendelkezhetett. Nagyapám szigorú katonás természetét se tudta elviselni, sok volt a torzsalkodás köztük, de ő nem hagyta a magáét. Az övé volt az utolsó szó, vagy pakolt s ment vissza a szüleihez. Nagyapám ilyenkor nagyon nyugodt tudott lenni. Uralta a helyzetet, úgy tett, mintha fel se mérgelődött volna. Mikor egy késő esti veszekedés után Márika magára vette a hárászkendőjét, és kijelentette, hogy pakol, belenyugvón hallgatott, bólintott egyet, szomorú arcot vágott, s kiment a disznókhoz, mintha ott lenne dolga. (Mindig sok disznót, marhát tartottak.) Nagyanyámat bosszantotta, hogy vele nem is törődik, milyen ember az ilyen, hogy jobban érdeklik a disznók, mint a felesége?!. Amíg nagyanyám pakolt, nagyapám a közös kúton átlépett a szomszéd udvarra, egy fehér lepedővel letakarta magát, s úgy húzódott meg a szomszéd kapuja előtt, hogy Márika kijövet pont szembe kerüljön vele. Az asszonyság pedig nagy dérrel-dúrral jött ki a kapun, s elszántan indult az apai házhoz, a Gát utcába, de mikor meglátta a szellemet, nagyot sikoltott, és rohant vissza, a saját portájára. Nagyapám éppen akkor jött elő a disznóktól, és fölöttébb nyugodt volt. Rezzenetlen arccal hallgatta végig a jajgatásokat, s nem szólt semmit.
– Jaj, Bogdán lelkem, többet nem veszekedek, s nem is hagylak el soha.
– Te mondtad, Márika—hümmögte halkan, lehajtott fejjel szomorúan a bajusza alatt, s olyan képet vágott, hogy nagyanyám szívét még másnap is furdalta a lelkiismeret. Aztán elhagyta még egy párszor, de mindig visszajött.
Egy alkalommal Pestre is elviharzott a testvéréhez.
– Engem ezek egy olyan nagy színházba vittek, hogy a lovak is a színpadon futkostak – mesélte az itthoniaknak diadalmasan. – Nem is költöttem semmit, egy kiflivel megjártam Pestet – dicsekedte takarékosságát, s a kalandot, miután hazajött onnan is. Nagyapám akkor is nagy higgadtsággal nyugtázta az eseményt, nem tartotta a haragot, annál több esze volt, örvendett, hogy asszonya hazajött. Lassan összerázódtak, Márikának is benőtt a feje lágya, s odaállt Bogdán mellé (így szólította mindig), kezdte megszokni a kemény munkát. Korán hajnalban már kint voltak a mezőn, hogy a feltakart szénát hazahozzák nyitás előtt. Nagyanyám a szekéren rakta a szénát, ami komoly szakértelmet igényelt, nagyapám villatenyerekbe adta fel, és tanította, hogyan tűrje a szeget a 4 lőcs fölé, meddig eresze ki, amit a földről jól lehetett látni. Márikát bosszantotta a sok utasítás, tanítgatás, s az egyik szeget mérgében úgy kieresztette, hogy ő maga háttal lecsúszott a szekérről, amitől még mérgesebb lett, ám felszökött vitézül azonnal, és hazafutott. Bogdánt pedig otthagyta egyedül a nagy szekérrel. Sok időbe került a felrakás, de hazatérve nem szólt semmit akkor sem. Várt türelmesen mindig, és nem csalódott, mert Márika a végén úgy megtanulta a szakmát, hogy egy inas segítségével egyedül is le tudott vágni már egy süldőcskét. Sokszor éjjel vágtak állatot, s reggelre már feldolgozva vitték be az üzletbe a friss húst. Amíg intézte a mészárszék vagy a gazdaság dolgait, a gyermekekre az anyósa, Paraté Vera vigyázott. A kenyérsütést is ketten végezték, egy udvaron laktak, egymást segítették. Apósa, Bogdán György elhunyta után, Paraté Vera élete végéig Márika ellátásában maradt. Egy kenyérsütés alkalmával történt (ezt is lefekvés előtt mesélte nagyanyám), amikor már hajnali 4 kor dagasztani kellet. Ő dagasztott, Vera nannyó öntötte a vizet a kezére.
– Márika lelkem, tudod-e mit álmodtam az éjjel? Apósod hívott, hogy olyan szép házat épített nekem s mennyek el hozza.
– S maga mit mondott Mámi?
– Én azt, fiam, hogy menyek.
— Na de amíg elmenne, hozzon még egy kicsi vizet ide.
– Hozok lelkem ebb’ a helybe, de először megharizsálom a tüzet a kemencébe – azzal serényen beforult a kemence mögé. Márika hiába várta a vizet, utána indult dagasztós kézzel, de mikor kilépett a nyári konyhából, ott talált rá a kemence előtt holtan összeesve. (Aznap éjjel lefekvéskor ismét nem tudtam elaludni. Eszembe jutottak a mesék, ott is a hősök úgy haltak meg, hogy már tudták előre, mikor jön értük a halál. Csak kimondta, hogy menne, s már ment is.) A temetésről sem mesélt semmit, de fájlalta anyósát, mert halála után nem volt aki a gyermekeire vigyázzon, rá maradt minden nehézség a családban, ráadásul Bogdántól nehezen tudott pénzhez jutni. Napközben beült a pénztárfülkébe inkasszálni, s egy-egy kis „levert” pár garassal segítette (a Bedéket) testvére árváit. A fiúk ruházatát is a kasszából ügyeskedte ki, úgy hogy Bogdán ne vegye észre, mert nagyapám nem adott a ruhára. Mikor Pista fia ügyvédbojtár lett, a címnek megfelelően, elegáns ruhát csináltatott neki, finom szövetből, húga Bede Róza férjével, Balló Dénessel, aki szabó volt, s akit nagyapám valamiért nem állhatott. Márika szerette, hogy Pista szépen, elegánsan járjon, hiszen doktorleánynak udvarolt. Mikor vallatóra került a sor, hogy honné van a ruha Pistának, szemrebbenés nélkül füllentette hogy:
— Honné? Hát az elbontott rüsszter szoknyámból, az a Balló Dénes sógorom csinálta, ezt a szép zakót, akit te nem állhatsz.
Nagyapám nem nagyon értett a szövetekhez, s kénytelen volt elismerni a sógor tehetségét, mert Pistán nagyon szépen mutatott a ruha.
Volt a családban egy nagy zöld láda (amit ma is őriztek tisztelettel), a bejött pénzt nagyapám mindig abba tette, s a kulcsát csak magánál tartotta, úgyhogy Márika nem tudott hozzá férni. Nem fukarságból tette, de szüksége volt egy forgó alapra, amivel állatokat vásárolt. Nagyanyámnak a pénztárfülke volt a legbiztosabb pénzleverési lehetősége, amiből futotta a fiúk ruházatára, és a Bede árvákra, akiknek mindig kijuttatott egy kis költséget is, amit persze nagyapám vagy nem vett észre, vagy elnézett neki. (Ez utóbbit jobban elhiszem róla.) A pénztárfülkében ült akkor is, mikor megérkezett a csizmadia szín elé egy vándor küszürüs, teljes felszerelésével együtt, amely egy talicskaszerű zárható láda volt egy keréken, hátul 2 fogantyúval, amivel a járművet tolta az iparos. A toló karok alat,t a ládán két oldalt, lábak is voltak. A két lábon és a keréken állt a szerkentyű. A láda oldalára egy 1 méteres átmérőjű lendkerék volt szerelve, amit lábbal kellett hajtani, és a nagy kerék transzmissziós szíjjal hozta mozgásba a köszörűköveket, melyeket ha elkoptak, ki lehetett cserélni. Nagyapám látva, hogy az iparos fenésre készülődik, azonnal szólította Márikát, vigye a késeket, és a húsőrlő késeket is fenetni. Ment is nagyanyám nagy igyekezettel, fejében már bevillant a fenésből leverhető pénz lehetősége, becsomagolta az összes kést egy régi kötényébe, és elindult a köszörűs felé. Nagyapám a mészárszék bejáratából nézte az eseményt. Márika gondolt egyet, megmutatta a késeket, megkérdezte a köszörűst, hogy mennyibe kerül a fenés (persze nem is volt szándékában fenetni) és rögtön drágállni kezdte a munkálatot.
– Annyi pénzt nem adhatok érte, drága mester úr! —mondta a köszörűsnek. Hazament a Gát utcába, a Bardóc Laji féle lakásba, és az inassal meghajtatta a kézi küszürűt, de az inas sem értett a fenéshez, nem is tudta rendesen megfenni. (A mészárosnak pedig jól vágó késre van szüksége, hogy szép szeleteket tudjon vágni a vevőnek). Utána, mint aki jól végezte dolgát, hazavitte s oda állt nagy hegykén az ura elé: – Bogdán! A mester igen drágán akarta megfenni, nem adtam annyi pénzt, inkább én magam megfentem, jó lesz az így is.
Ennyi kellett nagyapámnak, kicsi tartotta, hogy ki nem hajigálta a késeket az ajtón.—Azonnal takarítsd innen vissza a mesterhez, hogy fenje meg rendesen—kiáltotta.
Márika fogta ismét a kötényébe forgatott késeket, s nagy igyekezettel ment vissza a köszörűshöz, ugyanazzal a szándékkal, mint előtte. Kibontotta ismét s alkudni próbált az árból, de a szaki nem engedett belőle. Akkor újra hazavitte a Gát utcába, a Bardóc féle házba, húzatott rá még egy rendet az inassal, azzal visszament az urához. – Na látod-e Bogdán. A sok pénzt kiadtam a köszörűsnek, s ő se fente meg jobban, mint én, tessék…
Nagyapám látta, hogy a köszörűs hozzá sem nyúlt a vágó szerszámokhoz, a késeken látszott a hozzá nem értő kéz munkája, de nem cirkuszolt tovább, ráhagyta ezt is. Ő pedig valamilyen titkos kis helyre ügyesen eldugta a fenés árát és boldog volt, hogy sikerült a terve.
Barótnak csak a neve volt mezőváros, a miklósvári járás székhelye, akkor még Nagyajtán volt, de központi fekvéséből kifolyólag, heti vásárok tartására volt engedélye valamelyik kormányzótól. A vásárokat minden hét szerdáján tartották. A baróti kisiparosok, kereskedők, sátrakban árultak, és a kisipari termelés kimondottan a piac igényeinek megfelelően történt. Minden kisiparosnak, árusnak megvolt a kijelölt helye, ahol árulhatott. A barompiacot drótkötéllel bekerített területen, a mostani bányász telepen rendezték. A hídutca sarkán a szíjgyártók és kötélverők állítottak sátrat. A diákdomb torony alatti részén, a lengetegesek, háziszőttes termékek, a singesek a toronnyal szemben a községháza mellett, a gabonaféléket a községháza nyugati oldalán, és a hídmérleg mellett árulták. Az asztalosok a piac északi oldalán, a Kihágó felé a papkert előtt, a tímárok a Diákdombon, a hentesek, mészárosok, pecsenyesütők, kenyérsütő háziasszonyok a toronytól két oldalt, az olaszteleki út irányában. A csizmadiáknak, suszteroknak nem kellett sátrat verni, mert állandó árusító helyük volt, a régi temető melletti Csizmadia szín. Bede Ferenc az Ipartestület elnökeként találta ki, és szorgalmazta a létesülését. (Márika nagyon büszke volt az apjára.) Olyan vásárcsarnokszerű épület volt ez, ahová az iparosok, rekeszekre osztott cseréppel födött helyre rakták be az áruikat, amit reggel korán rúdra felfűzve hozott 2 inas, vagy segéd. A csizmadia szín közepén széles út vezetett végig, ez födetlen volt, két oldalán pedig a cipők, csizmák számára fenntartott helyek. A Bogdán-féle sátor, a toronytól 20-25 méterre az olaszteleki út felé jobb oldalt helyezkedett el. Kedden este, vagy szerdára virradó hajnalban vágták le a disznót, és dolgozták fel, előkészítve a friss árut, a szerdai piacra. Finom májas, véres hurkák, disznófősajtok, kolbászok, tepertő… Nagyanyám, pirkadat előtt, mindig elsőnek érkezett a vásárba, s az inassal megtakaríttatta a sátor környékét. A felakasztós részekre fölaggatta a disznófősajtokat, a kolbászokat, a húsokat a hurkákat pedig a (pudlit helyettesítő) fehér abrosszal letakart deszkára helyezte lapítókra. Fehér kötényt öltött maga elé, és már kínálta is az ízletes friss költséget az arra járóknak.
– Jöjjön lelkem, kóstolja meg! – szólította meg a sátor előtt elhaladókat, aztán levágott eg-egy darabkát a kolbászból, vagy májasból, és egy kis papír szeletkével már adta is a kezébe a megállónak. Az illető pedig, miután megkóstolta, méretett is belőle 20-25 dekát, vagy hazavinni még többet. Nagyszerű kereskedő volt, a szája be nem állott. A szomszéd sátrakban főleg férfiak árultak, akik nem voltak bőbeszédűek, nehezen jött ki hang a szájukon, mert a szivar mindig útját állta. Jó beszédessége miatt haragudtak Márikára, irigyelték, hogy ilyen ügyesen és hamar eladja az árut, de ő nem törődött senkivel. Munka végeztével pakolt, imádkozott, mindig megköszönte a fentiek segítségét, hogy az áru elfogyott, és hívta az inast, sátrat bontani. A szemben áruló Sándor bá egy darabig tűrte a nagyanyám sikereit, de az egyik vásár előtt elhatározta, hogy kifog rajta. Keddi napon kiadta két segédjének a parancsot, hogy aznap nem mehetnek a vécére. Jól megvacsoráztatta őket, aztán éjjel odaküldte őket a Márika sátorhelyére, üríteni. Minden jól működött, a terv is bevált, s reggel 5 órakor, mikor nagyanyám megérkezett, ott bűzlött a két kiadós tornyosult produktum a sátra helyén. Rögtön felfogta, mi történt (váltott az esze nyomban), a két nagy szart az inassal hamar feltakaríttatta, szappanos vízzel felmosatta a helyüket, hogy a szag ne terjedjen, s a legyek ne járjanak arra. Aznap is jól árult, serénykedett, de nem állta meg az ellenségnek visszaszúrni a vásár végén.
– Jaj lelkem Sándor bácsi – mondta a tettesnek –, képzelje hogy jártam: a reggel ahogy ide érek, hát látom, hogy valakik a nagydolgukat ide végezték a sátram elé, sokat ehettek az este, me mindent kipakoltak keményen. Hát a jóisten áldja meg azokat a szerencsétleneket, akiket pont az én sátram elé kucorított le a szükségük, s nem tudtak egy kicsit arrébb húzódni kínjukban, me nekem akkora szerencsét hozott ez a dolog, hogy ma két órával hamarabb eladtam mindent. Hála a Jóistennek!
A szomszéd Sándor bának remegett a szivar a szája szélén, s az arca színe is elváltozott erre a beszédre.
Hát ilyen volt Bede Márika, az én vidám kedvű, énekes-táncos nagyanyám, mindenkinek túljárt az eszén, de a családját nagyon szerette, fiaiért mindent megtett, s a Bede árvákat is titokban segítette. Az élete soha sem lett könnyebb, a háborúk megviselték a családját, a fiai közül Pista és Anti végigharcolták a világháborúkat, Bogdán is otthagyta, elköltözött a túlsók közé, s rá maradt a sok nehézség, az üzlet. Józsika, a legkisebb fia egyetemista volt Budapesten, Károly a nagy kedvence, pedig otthon maradt, vezette a mészárszéket s csinálta a károkat. Felesége és 2 leánygyermeke mellett kártyázot,t nőzött, szélhámoskodott. A legnagyobb sorscsapás akkor érte, mikor Károly bátyám a mészárszéket is elkártyázta, váltót hamisított az Ő nevében, és a család emeletes épületét a mészárszékkel együtt el kellett adni. Károly bátyám kiszökött Amerikába, és a kár, amit hagyott, a 2 gyerekének járó gyermektartást is beleértve, édesapámra maradt. Nehéz idők voltak, de apám felvállalta, az adósságot, hogy a Bogdán név ne sérüljön. Kölcsönt vett fel az üzletére, aztán hosszú éveken keresztül gürcölt, amíg a részleteket megadta. De akkor már Márika nagyanyám nálunk lakott, édesanyám, Friduska lett a támasza, és én a kedvenc unokája. Nekem beszélte ki esténként örömét-bánatát, kalandos életét, hogy bármit hozott a sors, sohasem keseredett el, mindig imádkozott, s valami vidámsággal elütötte a bajokat. Életeleme volt a segítségadás, de érezte, hogy őt is segítik ám a fentiek.