Mielőtt belelendült volna a mesélésbe, eszébe juttattam apámnak:
– Ezt az aranybubát is mindig újra mesélted, ha lucskos káposzta volt ebédre. Olyan mókás volt nekem ez a te világod, mert bármi történt benne, mindenen lehetett derülni.
– Sok kedves emlék maradt a hídutcai gyermekkoromból, de a legmulatságosabbak, Sándor bácsi második feleségéhez, Zsuzsika nénihez kötődnek… – vágott bele újra a jól ismert történetbe.

…Zsuzsika néni úgy került Bölönből Barótra, hogy Sándor bácsi megözvegyült, s elvette. Ha megnézted, ahogy egymás mellett állnak (az egyik kicsi, mozgékony, a másik nagydarab, s lassú), kacagnod kellett, de ők jól voltak, mert egymást kiegészítették. Tehetős nagygazda, de jó dolgú ember volt Sándor bácsi, szabó mestersége mellett több tehenet is tartott, és a mezőre is járt, Zsuzsika néni pedig ragaszkodott hozzá, s minden munkában részt vállalt mellette, minden adódó félreértést, sértést viccre vett, s végezte a dolgát. Igen ügyes, jó háziasszony volt, finomakat főzött, és a gazdaságban is megállta a helyét. Egy szó mint száz, Sándor bácsi jól járt vele, a pocakja is úgy kikerekedett mellette, mint Döbröginek, mégis legtöbbször, vagy csak előttem, hogy éreztesse ki az úr a házban, vagy így akart humoros lenni, nyersen, dirigálva beszélt vele. Én nagyon szerettem a dúcos kenyerét, amit elvegy (vegyes) gabona lisztből sütött, s édesanyám habfehér kenyere mellett, mindig a Zsuzsika néniét kívántam. A tejet is tőlük hordtuk, sőt egy időben kosztosnak is meghívtak ebédre, hogy a Sándor bácsi unokájának étvágyat csináljak. Az aranybubát, akit Zsuzsika néni úgy szeretett, mintha édes unokája lenne, – ő adta neki ezt a nevet is – Sanyikának hívták. Vékonyéletű, rossz étkű kis szőke, visszahúzódó, fiúcska volt, leánykának jobban beillett volna, azért is hívták aranybubának. Nemigen beszélt, játszani is csak nagy unszolásra, vagy peccezésre jött be, de ha engem hívtak ebédre, gyakran felengedett, s látván, hogyan tüntetem el rövid idő alatt a finomságokat, ő is falt egy párat Zsuzsika néni nagy örömére. Én akkor is jó étkű voltam, mindent megettem, mindent szerettem. – Zsuzsika, merj levest a gyermeknek — adta ki a parancsot nagygazdásan Sándor bácsi. Aztán Zsuzsika merte nekem is, az aranybubának is a hússal teli lucskost, de az csak nyámmogott mellette. – Hanem az öreg, a lucskos káposztát úgy ette, olyan jóízűen, hogy csepegett le a bajuszáról. Egy nagy kanállal beöntött a szájába, ajkairól a zsírt egy darab kenyérrel leitatta, majd azt is leküldte a garaton. Komótosan evett, teljes lelkiből nekifeküdt a tele tányérnak, s minden kanálnál mintha mosolygott volna. Nadrágszíjlazítás után, Zsuzsika néni még mert neki egy tányérral, aztán jött a finom barackízes hígpalacsinta, melyből legalább négyet kellett megenni Sándor bácsinak, mi tagadás négyet én is megbírtam, de akkor már végképp oldódott a nadrág mindkettőnknek, és az ebédet meg is kellett pihentetni, bal oldali hosszandőléssel valamelyik heverőn. No de hiába volt finom a lucskos, vagy más ebéd, hiába volt előtte a jó példa, aranybuba csak szürcsölt egy pár kanállal a levesből, s tologatta a húsokat a tányérjában, a drága finom palacsintára se fanyalodott rá. Én minden tőlem telhetőt megtettem, ami az étvágycsinálást illeti, az eredmény azonban nem volt kielégítő. Ám ennek dacára mindig áthívtak ebédre, úgyhogy édesanyám már restellte a szomszédban kosztozásomat, és mikor mentem, mindig átküldött velem valami finom tésztát desszertnek. Sándor bácsi nagyevő volt, de a gazdaságban is szépen teljesített. A teheneket cukorrépa silóval tartotta, amit saját maga silózott el a kertbe. Szép állataira, mintagazdaságukra, büszkébb is volt, mint a szabó mesterségére. Kisályban, a Bányahegy aljában volt a tagjuk, ahová szekérrel jártak ki úgy, hogy Sándor bácsi felült a szekérre, a teheneket pedig mindig Zsuzsika néni vezette. Nem is vezette, inkább futott előttük, mint egy menyét, s futtában hol jobbra, hol balra lépett egy kicsit. Amerre lépett, arra húzta a teheneket is, úgyhogy Sándor bá, aki a szekéren ült, mint egy királybíró a nagy testével, jobbra-balra dőledezett tőle ültében. Le-leszólt mély hangon, nem Virágnak s Gyöngyinek, hanem Zsuzsikának: Csá Zsuzsika csá, de Zsuzsika néni nem akarta meghallani, ő ment a maga útján, kanyargósan előre. Sándor bá egy darabig cságatta, de az ötödik után végül rászólt keményebben — Csá Zsuzsika, csá az anyádpi…ba,– erre aztán ő is visszaszólt, hogy „Hallgass Sándor, ne kiábálj”– s futott tovább ugyanúgy, kanyargósan, mint egy kisegér, a tehenek is csapattak utána, ahogy tudtak, Sándor bácsi pedig morgolódott tovább. Ez volt a műsor, a szekéren akárhová mentek.  A másik érdekes jelenség, ami sohasem maradt el indulásukkor, sőt percre pontosan jelentkezett, ahogy a kaput kinyílni látta, a szembe szomszédjuk Berta néni volt. Úgy tűnt, hogy rendszeresen számon tartotta az indulásuk időpontját, leste, mikor nyílik a kapu, valahányszor takarni mentek a mezőre. Mikor indultak volna, kiállt ő is a kapujába, mintha csak úgy véletlenül jönne az egész, a kezivel szeme fölé árnyékot tartott, úgy nézte a Bányahegyet, mintha csak neteződne. Sándor bácsi hajtotta ki Zsuzsikát a kapun: Csáá Zsuzsika, csáá!, minél hamarabb ki akart jutni az utcából, mert Bertát nem szívlelte, s a szokásos útravalót is ki szerette volna küszöbölni. Berta néni is tudta ezt, de a kiállást soha sem szalasztotta volna el, s valamilyen megjegyzéssel fontoskodva, mindig jól felbosszantotta az öreget. Még jóformán ki sem léptek a kapun, már odaszólt, orrhangon hogy – Shándoor a hegy phiphál, eshő lesz –. Ez kellett csak Sándor bának, indulónak. — Pipál az anyádpi…ja Berta –. Ezzel még egyet cságatott Zsuzsikának, s menegettek tovább a kisályi tagra. Aranybuba nálunk maradt, míg a nagyszülők a mezőn voltak, s én igyekeztem valamilyen mozgásos játékba bevonni. Minden biciklis mutatványommal előhozakodtam, vagy javasoltam, ugorjunk, vagy fussunk versenyt, vagy legalább bújócskázzunk, de ő nem volt kapható ezekre. Végül ráálltam a peccre. Ez abból állt, hogy kis kövecskéket kellett becélozni egy gyűjtő lyukba, körülbelül 3 méterről. Az eredmény aszerint alakult, hogy ki hányat talált bele a 10 dobásból. Minden sikeres betalálásra húztunk egy vonalat valami hegyessel a virágágyások melletti sima földre, így tartottuk számon az eredményt. Ezt a játékot aranybuba is élvezte, mert úgy tudott célozni, hogy mindig megvert, sokszor mind a tízet beletalálta, s a győzelemtől kipirulva még az arckifejezése is megváltozott. Magabiztos lett, és beszélgetett is. Sokszor sötétedésig is eljátszottunk így, amíg Sándor bácsiék hazajöttek a mezőről, és csodák csodája, az ilyen játékok után Sanyika is jóízűen evett nálunk. Édesanyám úgy megterített, mintha királyfiúk lennénk, szertartásosan, feltálalta nekünk, a rebarbarás grizkókot, aztán előtérbe helyezte, hogy ha elfogy, jön a madártej is utána. A madártejet olyan művészien szervírozta egy mély tálba, hogy ha belenéztünk, úgy látszott, mintha egy sűrű sárga tavon fehér hattyúk úszkálnának. Fenséges látvány volt, mely azt eredményezte, hogy aranybuba, egyre gyakrabban kívánkozott hozzánk, s édesanyám madártejes uzsonnájától kerekedni is kezdett az arca. Ahogy meglátta a tálat, pont úgy mosolygott rá, mint Sándor bácsi a lucskos káposztára. Két-három hattyús kistányér után aztán, nem kellett már a vacsora se. Kiálltunk a kapuba, vártuk haza Zsuzsika néniéket, s ilyenkor Berta néni is többször kikukucskált a kapuján, nehogy elszalassza az érkezés pillanatát, hogy estére is meglegyen a jó hangulat, ami a megrakott szekeret illeti. Már szürküllött, mikor megpillantottuk Zsuzsika néni kanyargós lépteit. Nagyon fáradt volt szegény, lassan jövögettek, Sándor bá most is a megrakott szekéren dőledezett a kanyarok miatt, ő meg a tehenek előtt andalgott. Nyitottuk is ki a nagykaput a szomszédban, mire Berta is megjelent szemben, s mivel egész nap nem esett, ahogy megjósolta, már vártam, hogy azt fogja mondani, hogy Láthod-e Shándoor mégsem eshett, milyen jól jártatok, de ő nem volt az, aki a jókívánságokat s elismeréseket ingyen osztogatta volna, úgyhogy ezt a témát ejtette s helyette, látván a siralmas képet, sajnálkozó hangon odaszólt Zsuzsika néninek. — Messzhe van a Bányahegy alja gyalog oda-vissza lelkhem Zsuzsikha! — Ezt Sándor bácsinak szánta, de mivel az öreg most még egy csúnya káromkodásra se méltatta fáradtságában, megtoldotta egy nevelő jellegű mondattal. – Shándornak es ültibe elzsibbadhatott eddig az ülephe szegénynek… Aztán hogy nem váltották fel a szavát, kotródott be a kapuból, s másnap is hiába állt ki, abban a reményben, hogy hátha Zsuzsika is felkerül a szekérre, a kép ugyanolyan volt, mint előtte mindig. Aranybubát aztán sokáig nem láttam, mert elköltöztünk a hídutcából, s őt is elvitték a szülei. Húsz év múlva találkoztunk a vajgyárban, ahová mérnökként jött látogatóba. Alig ismertem rá, mikor belépett az irodámba. Akkora ember lett belőle, hogy az ajtón csak lehajtott fejjel fért be. Megöleltük egymást, s én meghívtam édesanyámhoz egy ebédre…