Fehér Illés műfordításaiból

Párbeszéd a Mindenhatóval – Razgovor sa Svevišnjim

– A lány szeme zöld, az enyém barnásfekete és évtizedek óta együtt vagyunk… Megértjük egymást… Ha haragszunk is, mintha játszanánk, átmeneti… Együtt éltük át az ifjúságot, a háborúkat, gyerekeink életbe röppentét, unokáink ölelését, esküvőket, együtt nevettünk, csókoltunk, sírtunk, öregedtünk… Nekünk mindez nagyon fontos, másoknak semmit sem jelent…
– Nem azért hívtalak, hogy erről beszélj.
– Önnek arról beszélek, ami számomra fontos, nem akarom félbeszakítani. Engedd meg, hogy emlékezzek… Emlékezni. A /Nem/ korlátlan emlékezés ideje.
– Vallomásodat akarom… Bűneidről beszélj…!
– De én szerény és ártatlan vagyok…!
– Hogyhogy szerény és ártatlan…?
– Bűtetteim sem a földi, sem a mennyei ítélőszékre nem tartoznak…
– Erről én döntök!
– Nem, erről sam ő, a nő, sem én nem döntöttünk, pillanat volt… elmúlt az élet és reccs, sötét… érted…
– És ez?
– Ez a végtelen… Mint a szerelem…!
– Mi a szerelem?
– Tréfál, hisz mindenható és mindent tud!
– Mesélj!
– A nő mellett ébredni, aki gyerekeidet szülte, reggeli mosolya és jó reggeltje, csókja, az együtt kávézás és gyümölcsfogyasztás…
– És ez a szerelem?
– Általában, és még hasonló csacskaságok… Minden együtt töltött nap, születésnap és az élet…
– És a bűnök?
– A bűnök az Ön fejére szállnak, a lista egyre hosszabb és hosszabb…
– Á, szeretnéd… Mi?
– Sosem elég!
– És egyéb szerelmek…
– Fiatalkoriak…, feledésbe merült versek, szólamok… Nem lényeges…
– Éa a bűnök, a bűnök..?
– Nem mondtam eleget: szeretlek… Pedig állandóan suttoghattam…
– A nőnek?
– Természetesen! Miért ne?
– És…?
– Semmi És.!!
– Közös álomba csöppentem…?
– De én maga az Isten vagyok!
– Alkalom, hogy a találkozástól még kevésbé féljek!
– Mitől?
– Hogy rövid az idő, múlandó!!!
– Erre semmi szükség!
– Akkor, mint mindenttudó, rólam mindent tudsz, mire való ez a vallatás, engedd meg, hogy hallgassak, a szerelem…
– Most mire gondolsz?
– Költeményre!
– Melyikre, mondd el..!
– Elmesélhetem!
– Vágj bele!
– Íme:
Leszállnék
A mennyből
Csak hogy
Láthassam…
Isten mindent tud és hall,
Meglát
és megbüntet…
Ha mindent tud
és hall
Megérti
mennyire szerettem
és mindent
Megbocsát…
………………..
– Lám, lám… Tetszik… Mindent megbocsátok…!
– Miért?
– Mert Isten vagyok!
– Ha már teremtettél és nevet adtál, miért az ismerkedés… Felesleges, mégis hálával tartozom!
– Ajándékként a /Nem/ korlátlan emlékezés idejét adom, megérdemelted!
– Köszönöm!!!
/A távolból Mozart Requiem-je hallatszik/
– De miért….
– Következő!!!
– Mosolyogva, elégedetten ébredek…

– Ona ima krupne zelene oči, ja braonkasto crne i decenijama smo zajedno… Lijepo se razumijemo … Kad kad se i ljutimo, nešto kao igra ali prolazna… Prošli smo zajedno i mladost i ratove i smjeh i poljupce i suze kad su nam djeca odlepršala u vlastiti život, poljupce unučadi, svadbe i starost… Nama je sve to bilo jako važno a nekom najmanje važno…
– Ne želim da te zovem da mi o tome pričaš.
– Ja Vam pričam o onome sto mi je bitno ali ne kao Vaše prekidanje. Dozvoli da se prisjećam…Prisjećati. /Ne/ograničeno vrijeme prisjećanja.
– Ja želim tvoju ispovjed…Priznanje, greške..!
– Ali ja sam skromno bezgrešan..!
– Kako to bezgrešan a skromno..?
– Moje greške nijesu ni za zemaljski, ni nebeski sud…
– O tome ja odlučujem !
– Ne, o tome ni ona ni ja nijesmo odlučivali to je tren, treptaj…prodje jedan cio život i kvrc, tama…kapiraš…
– A ovo ?
– Ovo je beskonačno…Kao ljubav..!
– Šta je ljubav ?
– Šalite se a svemogući ste u saznanju!
– Pričaj mi!
– Budjenje pored žene koja ti je rodila djecu, njen jutarnji osmjeh i njeno dobro jutro, poljubac i zajedno ispijanje kafe sa voćem…
– I to je ljubav?
– Uglavnom i još toga sličnog i lijepog… Svaki utrošak zajedničkog dana i svaki prošli rodjendan i život…
– A grijesi?
– Grijesi se svaljuju na Vašu glavu, moglo je biti sve duže i duže..
– A, voleo bi… Je li?
– Nikada nije dosta!
– A druge ljubavi…
Mladalačke …, odlile se kroz stihove, riječi, zaborav …Ne razmišljam o tome…
– A grijesi, grijesi..?
– Malo sam govorio riječ volim te…A mogao sam joj vječno -šaputati…
– Njoj ?
– Pa da naravno!A zasto ne?
– I..?
– Ništa I.!!
– Eto me u zasjedničkom snu…?
– Ali ja sam Bog..!
– Prilika da se još manje bojim susreta!
– Čega?
– Kratkoće vremena, prolaska!!!
– Nema potrebe!
– Onda znaš kao sveznajući sve o meni i zasto toliko ispitivanja, pusti me da ćutim, ljubav…
– O čemu sad misliš ?
– O pjesmi !
– Kojoj, reci mi..!
– Mogu da ti je ispričam !
– Hajde!
– Slušaj:
Htio bih da sidjem
Sa neba
Samo da je
Vidim…
Bog sve zna i čuje,
Vidjeće te
i kazniti…
Ako sve zna
i čuje
Shvatiće koliko
sam je volio
i sve će mi
Oprostiti...
……………….
– Vidi, vidi… Dopada mi se. Oprostiću ti sve…!
– Zašto?
– Ja sam Bog!
– Onda zašto bi se upoznavali kad si me stvorio i odredio mi ime… Nema potrebe al ipak sam ti zahvalan!
– Darujem ti /Ne/ograničeno vrijeme prisjećanja, zaslužio si!
– Hvala!!!
/ U daljini se čuje Mocartov Rekvijem/
– Ali zašto….
– Slijedeći !!!
– Budim se zadovoljan i nasmijan….

Mišo L. Korać (Sombor, 1950)

Fordította: Fehér Illés

Forrás: Ezüst híd-Srebrni most