— Látod, ezt a Szeles bácsi-féle históriát sokáig nem értettem – mondtam apámnak. – Ellentmondásos az egész, ahogy elismerted a hazugságait. Milyen szigorú voltál velünk otthon a hazugságért, mennyi verést kaptunk, ha hazudtunk, hányszor hangoztattad hogy „a hazug embert hamarább utolérik minta sánta kutyát”, erre pont az ellenkezője derül ki a történetedből. Milyen lelkesen mesélted a Szeles bácsi hazugságait….

– Tudnod kell, hogy ez a Szeles bácsi kivételesen jóigyekezetű ember volt. Úgy vitte a hátán a téglagyárat, mint egy könnyű hátizsákot. A hazugságai pedig szükségszerűek voltak abban a rendszerben. Megtanulta, hogy a szocializmusban csak így érvényesülhet mindenki – indította apám türelmesen a magyarázatát…

…Szeles bácsi irodájának – csupa ablak – a főkapu bejárata mellett kellett lennie, hogy láthasson minden mozgást az üzemben. Két gyermekes, családos emberként, nagy szakmai tapasztalattal, de hiányos iskolai végzettséggel, a földvári téglagyár műszaki vezetője volt. Vérbeli munkás. Már gyermekként a csillét húzó lovakat vezette a zsombolyai téglagyárban. Nem volt nehéz ez a munka, hisz a betanított lovak, gyeplő nélkül is végezték a dolgukat, fegyelmezettek voltak, szóbeli biztatásra indultak, vagy álltak meg a munkaidőt jelző duda hangjára. Kiálltak a sínek közül, és nem mozdultak addig, amíg a hámfát ki nem akasztották. Mikor a hámfa koppant a földön, futottak az istálló felé. Másnap, az ott hagyott csilléhez, szintén a gyermek vezette fel a második váltás húzó-lovat.
Szeles bácsi a gyár szinte valamennyi részlegén dolgozott. Az agyagbányában, ahol a fedőréteget, és a fedőréteg alatti jó minőségű agyagot ,,bágerrel” – sínen mozgó, vagy lánctalpas kaparóval – szedték fel, külön az őrlőkben, a keverőkben, a prések mellett, a szárítókban, a kihordó részlegeken, a Hoffmann kemencékben. A földvári téglagyár sváb tulajdonosának három gyára volt: egy Zsombolyán, aztán Lugoson és egy Földváron. Ez utóbbi tulajdonképpen Földvár és a Vörösmart közötti mezőben épült, mellette pedig a munkás telep volt, a ,,Colonia Reconstructia”, mert a gyárat így nevezték az államosítás után. A gyárudvaron, a régi színek alatt, egy kalibákból összetákolt nyomortanya is létezett, ahol azok a munkások, akiknek nem jutott hely a telepen, a szerény, de elfogadható, minimális kényelmet biztosító munkáslakásokban, ott tákoltak maguknak szállást, selejtes termékből. Sokan megelégedtek ezzel is, csak munkájuk legyen, vagy ha helyzetük úgy kívánta, az akkori viszályos időkben, elrejtőzhessenek valamilyen okból. A rossz nyelvek szerint, egyik ilyen kalibában, egy erdővidéki tiszteletes asszony is meghúzódott a szolgájával…
A Reconstructia-teleptől távolabb, még fellelhetőek voltak a hírhedt földvári haláltábor nyomai, amelyben 1942–1944 között szovjet hadifoglyokat őriztek, majd 1944 augusztusától, a román átállást követően, az oroszokat elengedték a románok, helyükbe pedig több ezer, ok nélkül összefogdosott székely férfit, svábokat, továbbá anyaországi fogolykatonát internáltak, akik az embertelen körülmények, és az éhezés miatt, belehaltak betegségeikbe, vagy ha életben maradtak, kiszállították őket Oroszországba. Nem volt más bűnük, csak a nemzetiségük. A magyar katonák mellett sok ártatlan csíki, erdővidéki fiatal pusztult ott el. Az is hírlett, hogy aki átállt a görögkeleti vallásra, és románra változtatta a nevét, azt elengedték. A Resonstructia munkástelep körorvosa, dr. Bretănescu, 1945-ig, a haláltábor orvosa volt, a tábor bezárása után helyezté kát a telepre. Sok mendemonda szállingózott róla a táborral kapcsolatban, de amit nem tud az ember biztosan, jobb, ha nem is mondja. A téglagyár működése előtt már jóval felszámolták a haláltábort, akkoriban nem is tudtuk, hogy a távolabb lévő mezőben hány ezer ártatlan embert ástak el csak úgy, nyomtalanul, hiszen a haláltáborról akkor beszélni sem volt szabad.
Szeles József bácsi még az államosítás előtt került ide Zsombolyáról, és az 1948-as államosítás után is megmaradt műszaki vezetőnek, mert senki nem ismerte nála jobban a tégla és cserépgyártás technológiáját Szép családi házban lakott Bandi és Józsi mevű fiaival együtt, akik kemény legények, kitűnő focisták voltak a gyár futballcsapatában. Szeles bácsi, a csapat támogatójaként, a termelés mellett nagy súlyt fektetett a futballra is. Sok jól felkészült mérnök váltotta egymást a gyárban, több, valódi osztályharcos munkásigazgatót is kiszolgált, ám vele egyik sem tudta felvenni a versenyt a vezetésben, mert a szakmát viszont nem ismerték. Az igazgatók, akik a keze alatt megfordultak, mind magyarok voltak, Marian a főkönyvelő román, a könyvelési osztály főnöke német, a káderes, vagyis a személyzeti osztályvezető Mózi pedig zsidó. Sokan az irodabeliek közül Hídvégről ingáztak gyalog, télen-nyáron, a többi munkással. A latyakos sár, a fagyott hó megszokottá vált a csizmájukban, s a kapcákat rendszeresen az iroda rezsóin szárították. Nem is szólt senki ellene, de ha tehettem, én nem sok vizet zavartam ott a szag miatt. A telepen akkor egy tanerős magyar, és egy tanerős román iskola működött. Ráduly Jenő volt osztálytársam is itt tanított a magyar iskolában, és a tanítói hivatásán kívül az volt a feladata, hogy Erdővidékről magyarokat toborozzon különféle munkahelyekre, tisztviselőnek, üzletvezetőnek, pékségbe, Szeles bácsi gyárába dolgozni. Szeles bácsi feltett szándéka volt, hogy Földváron, a magyarokat munkához juttassa, és hogy az ő keze alatt dolgozzanak, arra azonban mindig figyelmeztette Jenőt, hogy a ,,ló lába ne lógjon ki”, ne tudja meg senki, hogy ki a toborzás tulajdonképpeni értelmi szerzője.
Így kerültem aztán én is a téglagyárba. Édesapám politikai üldözött volt, emiatt nem mehettem egyetemre, de állásra sem számíthattam otthon, Baróton ezekben az években. Édesanyámat, aki patikusleány volt, még mosogatni se vették fel a vendéglőbe…. Jenő barátom úgy ajánlott be Szeles bácsinak, hogy jól bekkelek a baróti futballcsapatban, s ennek köszönhettem, hogy álláshoz jutottam. A földvári telepre érkezésem után jelentkeztem az öregúrnál, aki mindjárt le is vizsgáztatott:
– Bogdán, hegyezze meg ezt a ceruzát – mondta, s én neki is fogtam úgy, ahogy tudtam: diákmódra, nem gondoltam, hogy ez már vizsgateszt, de azt sem hogy az öregnek a ceruzahegyzés a gyengéje. Mikor meglátta, hogy mit műveltem a ceruzával, kissé cinikusan letolt.
– Na, fiam, ezért kár volt, hogy az apja iskolába járassa, s még le is érettségizett, no de nem baj, itt majd megtanulja, s ha a nyár folyamán jól bekkel, jól rúgja a bőrt, én télen egy-két hónapot pontálom magát, mehet az egyetemre, vagy ahová akar.
Ezzel aztán fel voltam véve. Később valóban megtanultam tőle a ceruzahegyezés művésztét, úgy, hogy a ceruza olyan volt, mint egy ékszer, mintha hegyezővel hegyezték volna, körkörösen…
Kezdetben Szeles bácsi kötelékében dolgoztam, a terv teljesítését követtem, a teljesítményeket felosztottam részlegekre, és naponta jelentettem Bukarestnek a minisztériumba a terv teljesítését, és a tüzelőanyag fogyasztást. Megtanított rá, hogy abban az esetben, ha előfordul, hogy nincs teljesítve a tervezett mennyiség, akkor az a rossz időjárás miatt („din cauza timpului nefaviorabil”) történt. Szeles bácsi már akkor tudta, amit a kommunista vezetők később tanultak meg, hogy a tervet mindenképp teljesíteni kell, de ha mégsem sikerül, akkor az eredményt hasból kell bemondani. Egy alkalommal a helyzetnek megfelelően éltem is a lehetőséggel, és jelentettem Bukarestnek, hogy a rossz időjárás miatt a tervet nem teljesítettük… De nem tudtam, hogy a vonal másik végén épp a főigazgató áll, aki azt kérte, adjam a telefonhoz az igazgatónkat. Az akkori igazgató pedig még zöldfülű volt a szakmában, pár napja került Brassóból a gyárba vasöntőként, szinte semmit se tudott a jelentésekről, az egyeztetett üzemi titkokról. Gondolta, már jó előre fellépik, és erélyesen meghúzza a vonalat. Nem is kérdezte, kivel beszél, be se mutatkozott, csak nagyképűen, és durván odameszelte a főigazgató szavaira, hogy „Voi nici nu stiti pe ce lume trăit” (Ti azt se tudjátok, milyen világban éltek)… Csak akkor esett kétségbe, mikor a vonal túlsó oldalán megszólaló rákérdezett, tudja-e, hogy kivel beszél, de akkor már hiába kérte a bocsánatot. Mikor letette a kagylót, dühében és tehetetlenségében nekem szökött, és meg akart ütni, de én sem voltam rest, keményen mellen ragadtam, úgy, hogy mozdulni sem tudott egy darabig. Tartottam úgy egy kicsit, hátha csillapodik, s a nagy kohász önbizalma egy kissé alábbhagy, aztán elengedtem. Elvégre sportember voltam, nem hagyhattam magam… Erre a letört büszkesége miatt kihívta a járási szigurancát, s jöttek is volna azok nyomban, el is intézhettek volna szépen, de Szeles bácsi emelt hangon közbelépett, és lecsendesítette a vasöntőt: „Ne együk egymást magyarokul, igazgató elvtárs!” Kérte, hogy hívja fel a sziguráncásokat, és közölje, hogy az ügy elrendeződött. Utána többször is mondtam Szeles bácsinak, hogy a valótlan jelentésekből egyszer baki lesz, rájönnek a turpiságra, hogy nem annyi a tüzelő anyag mennyisége, és a termelt cserép, amennyit lejelentünk, de Ő erre: „Maga csak írja, fiam, amit mondok, s bekkeljen ügyesen, elvégre én írom alá a jelentést!” Ez így ment végig, és azt eredményezte, hogy az ország élenjáró téglagyára lettünk. A legtöbbet, a legolcsóbban mi termeltük, természetesen papíron. Csodájára jártak a minisztériumban, hogy a vasöntőből lett igazgató mire képes, s a miniszter delegátust küldött ki, hogy ellenőrizze, valóban ilyen jól megy-e a termelés?! A delegátus meg is jelent egy szép napon, Szeles bácsi meg kedélyeskedve, viccelődve fogadta. Tudott ugyan románul, de sajátságos bánáti akcentussal és hibásan beszélt, ami a bukarestinek nem volt éppen az ínyére. A termeléssel kapcsolatos nehézségek áthidalását egy humoros példával akarta ecsetelni, amit úgy fordított le magyarból, hogy,, să vedeți, tovarășe director, cînd ai fost porumb, n-ai fost porc, cind ai fost porc, n- ai fost porumb, asta e problema aici,, (Látja direktor elvtárs, mikor kukorica voltál, nem voltál disznó, de mikor disznó voltál, nem voltál kukorica, ez itt a nagy probléma), s kacagott nagyot a mondókához, jelezvén hogy csak viccel. Nem tudom szándékos volt-e a helytelenül fordított mondás, mely úgy szólt, hogy ,,mikor volt kukorica, nem volt disznó, de mikor volt disznó, nem volt kukorica” amit ugye, átvitt értelemben kellett érteni. Az elvtársnak elváltozott az arckifejezése, kékült-zöldült, kapkodott a levegő után, de nem tette szóvá az illetlenséget, felfoghatta, hogy nem szándékos, inkább téves a kifejezésmód, de nem vigyorgott a viccen .Az elvtárs pedig elment s nem lett visszhangja az esetnek…
A Hoffmann kemence égetése mellett, nyári időben, az udvar közepén cigánykatlanokban is égették a téglát, de csak lábnak, cserép alá rakatta be. Egy másik alkalommal, egy másik magas rangú igazgató, vagy valamilyen firkászféle jött ellenőrzésbe Bukarestből. Szeles bácsi azt is illendően fogadta, de az említett esetből tanulva, a viccei helyett más taktikát eszelt ki a fogadására, annál is inkább, mert az meg akarta számolni, hogy a jelentéshez mérten, a valóságban hány tégla van. Szeles bácsi készségesen intézkedett. Példásan felöltözött, munkaruhája felső zsebében 4 művészien hegyezet ceruza sorakozott, fején a megszokott baszka, félrecsapva, udvariasan előzékenyen vezette a látogatást. Indulás előtt, nagy védő sisakot tett az elvtárs fejére, és úgy beöltöztette a védőruhába, hogy szegény már abban a helyben izzadni kezdett, de nem ellenkezhetett a szabályzat ellen… Szeles bácsi az udvar közepén megmutatta a cigánykatlant elölről, mondván , hogy itt van ötszázezer darab ,,stas”, vagyis szabvány tégla, aminek a méretei 28x14x7 cm. Ha szakértő lett volna a bukaresti elvtárs, köbméter, mínusz a tüzelőnyílások alapján megközelítőleg meg tudta volna állapítani, hány darab van benne… Végigjártuk az agyagbányát, a homokbányát, az őrlőt, a préseket szállító szalagokat, a gyár minden részlegét. A védőruha s a sisak ezekben nem is volt fontos, de megtette hatását, izzasztott keményen, s a jóember úgy festett benne, mint egy űrhajós. Szeles bácsi, a termelés minden nehézségét megmutatta az elvtársnak, az pedig ügyelt, nehogy valami is elkerülje a figyelmét, nagy odaadással, szorgalmasan jegyezett mindent, amit hallott, közben szaporán törülgette homlokáról a verítéket. Végül a Hoffmann kemence fölötti szárítókra került a sor, amelyekhez létrákon kellett felmászni a legfelső szintre, ahol a nyers, frissen préselt cserepeket néztük meg, majd alább a már megszáradt, keménnyé vált darabokat. Ez volt a csúcs, ami az elvtársat kemény próbára tette. A létrán a védőköpenyben már alig tudott felmászni, lépett egy fokot és kétségbeesetten hátranézett rám, aztán még egyet, s még egyet, amíg valahogy felértünk. A sisak is úgy volt kiválasztva, hogy nőttére legyen: ahogy lépett egyet, csúszott be a szemébe, ő pedig feltolta, s fújtatott elszántan minden lépcsőfokra. Szeles bácsi ekkor elmagyarázta, hogy a Hoffmann kemencében, amely éppen alattunk van, és ovális alakú, mint az atlétika pálya, 3-4 helyen ég a cserép és a tégla, a tűz pedig folyamatosan halad előre. Ha már kiégett, a kemence tetején, bizonyos szakaszon, 10 méteres fémfalakkal határolt részen, jól záródó ajtókkal biztosították a lefelé irányuló munkafolyamatot. Ezeken a szakaszokon a tüzeléssel megbízott szakik fentről felnyitható lappancsok üregein keresztül táplálták a tüzet a köpeci lignittel. Mikor a megfelelő hőfokot elérte, a két sor tégla és cserép közötti üreget lappancsokkal lezárták, akár a gőzmozdonyok kazánajtóit. Miután kiégtek a téglák-cserepek, újra felnyitották a lappancsokat, és a szakasz elválasztó ajtóit zárták le, hogy a felszabaduló meleggel takarékoskodjanak. Ez a meleg szárította aztán a fenti szinteken a cserepeket. A katlanban 1200 fok feletti hőmérséklet volt, ami sok esetben üvegszerűen egybeolvasztotta a téglákat. Ezeket az összeolvadt tégladarabokat medvéknek nevezték és selejtnek tekintették, de a lakás nélkül maradt munkások ezeket is felhasználhatták az építkezésben. A próbákat, a már kihűlt cserépből és téglából találomra vették, miután kibontották a kinti raktárak felé nyíló elzárt ajtókat, majd 24 órán át vízben tartották, s ha a súlyuk gyarapodott, azaz vizet vett magába, nem volt jó minőségűnek tekinthető termék. Mindezeket Szeles bácsi aprólékosan elmagyarázta az elvtársnak, és felhívta a figyelmét, hogy nagyon óvatosan, vigyázva kell áthaladni a 6o, 70 cm széles nyomtávú helyen, ahol csillékben, síneken hozták a lignitet vánglival, és lapáttal eregették le a kétoldalt lévő nyílásokon. Engem Szeles bácsi már régóta betanított arra, hogy ha efféle vendéget kísérünk, ő előre szalad, a felnyitott lappancsú nyílások közötti folyósón, és a túlsó végén, az ajtó előtt megáll. Az én feladatom az volt, hogy tessékeljem a vendéget udvariasan előre, utána csukjam be az ajtót. Persze a vendég is már előre fel volt készítve az átfutás veszélyeire. Tudatta vele, hogy ha valamelyik lyukba belépik az ember, ott vége a földi pályafutásának. Nagy hőség volt és vaksötét, csak alul, a téglák közt vöröslött a pokol. Mikor az ajtót mögöttünk becsuktam, s a fáradt embernek arcába csapott a forró levegő, kétségbeesetten kiáltozni kezdett. „Aoleu, vai de mine, mor, acuși mor, acuși!”( Jaj, jaj, jaj nekem jaj nekem, itt halok meg rögtön!) Ez csak pár másodpercig tartott, mert az öregúr a szűk folyosó túlsó felén megnyitotta az ajtót, ettől világosság lett, az elvtárs pedig először rám meredt, mint aki bátorítást vár a kísérőjétől, aztán fújt egy nagyot, elszánt arccal és reszkető inakkal átlépdelt a veszélyes szakaszon, de túl már friss levegő volt. Szegény, olyan szánalmas képet vágott, hogy én őszintén megsajnáltam. Ezek után, az utunkba eső cigánykatlant Szeles bácsi ismét megmutatta, immár hátulról. „Itt is van 500 ezer darab stas tégla”, mondta, miközben rám kacsintott, és a vendég buzgón följegyezte ezt a mennyiséget is.
Itt aztán végetért a látogatás. A küldött nagy megkönnyebbüléssel, önelégülten mosolygott rám a kantin felé menet, s mint aki jól végezte dolgát, és nagyot teljesített , mert mindent lejegyezett, s az átkelőnél, a földi pályafutásának se lett vége, jóízűen megebédelte a Schuster néni főzte szőrös puliszkát, szemes faszulykával, s piros hagymával. De akkor már délután fele járt az idő, s én a közelgő edzésre való tekintettel lemondtam az aznapi finom menüt, elkísértem a szállásra pihenni az elvtársat, és mentem az edzésre az Olt melletti futballpályára.
…A termelési jelentések így mentek naponta, és végül meglett az eredménye is: a kohászból lett munkásigazgatót, mint a legolcsóbbanés a legtöbbet termelő egység igazgatóját, felvitték Bukarestbe, a minisztériumba, főigazgatónak. A vasöntő igyekvő szorgalmas ember volt, aki sokszor éjszaka is otthagyta szép feleségét a hálószobában, hogy ellenőrzésre menjen, lesse és szigorúan büntesse a szabálysértőket, de a téglagyártáshoz nem sokat értett, Szeles bácsitól felszedett amit tudott.
Az örömbe azonban üröm is vegyült. Az igazgatónk már pakolt, mikor bekövetkezett a baki. A gyárnak csak egy telefonkészüléke volt, az egyik irodában. Én leadtam a napi jelentést, a termékek mennyiségét, és a tüzelőanyag raktári készletét (a ,,stokkot”) úgy, ahogy az öregúr leírta (mindig kevesebbet mint amennyit elhasznált.) A telefonjelentésemben még szerepelt x mennyiség, a valóságban pedig már egyáltalán nem volt lignit a ,,stokkon”. Ezután pár percre, a beszerzési osztály főnöke, nem tudva az én jelentésemről, bemondta, hogy ,,suntem in gol de productie, vă rugăm sa repartizați lignit de la Căpeni, altfel oprim producția in lipsă de combustibil.” (Üzemanyag nélkül maradtunk, ha nem utalnak ki lignitet Köpecről, leáll a termelés). A bukaresti, mikor meghallotta a második teljesen ellentétes jelentést, megzavarodott, felháborodott, és káromkodni kezdett a telefonban. „Voi sunteți nebuni măi, acum 5 minute a comunicat de la producție, că există x cantitate de combustibil, iar acum nimic. Dă-mi-l pe tov. director!” (Ti megbolondutatok hé, hisz 5 perccel ezelőtt azt jelentettétek, hogy még van bizonyos mennyiségű lignit, most meg egyből semmi! Add a telefonhoz az igazgatót!) A beszerző úgy tudta, hogy a diri már elment a minisztériumba, de Szeles bácsi megtanította a fővárosba készülőt ismét.—Idefigyeljen, én feljuttattam magát a létrán, most maga is oldja meg odafenn. Mondja meg nekik, hogy ezek a firkászok elírták a dolgokat, hiba történt a papírokban, és küldessen sürgősen lignitet. Az igazgató, aki már fél lábbal Bukarestben érezte magát, annyit tanult az öregúrtól, hogy gyorsan kimagyarázta a helyzetet, és elintéződött a szénkiutalás. Aztán folytattuk, ahol abbahagytuk.
-– Bogdán fiam – mondta nekem Szeles bácsi pár nap múlva –, jön a karácsony, itt van ez a fenyőfa, csomagolja be ügyesen papírba, hogy ne lássák, vigye el Bukarestbe, adja át a kohász feleségének, s béküljenek meg. Már beszéltem vele, s megmagyaráztam neki, hogy semmi jót nem hoz az nekünk, ha haragot tartunk a saját fajtánkkal.
Én még aznap este a gyorsvonattal vittem a karácsonyfát Bukarestbe, a megadott címre.