Koosán Ildikó: Rondo capricioso*
Ha elfogadsz
A kényszerűség tettre bátorít,
veszély a céltól el nem tántorít:
világok dőlnek, dübörög a föld,
ha egy érzésben feltétlen hiszek,
kitölt a fény, parázslik a zöld,
kék tűzben égnek a réti íriszek,
értelme támad az áldozatnak,
ha elfogadsz és én is elfogadlak
Utazás véletlenekkel
díszes épület cirádái helyett kontúrjaid
mustráltam, jázminok nyíltak, nyárfák
pihéivel volt tele a város, az ismeretlenek
mind ismerőseink lettek, meg mi is nekik,
a múzeum előterében, ahol csoportokba
rendeződtünk, ketten egy számot kértünk
a ruhatárba, az volt az első közös izgató
ténykedésünk, s a vonatjegyünk hazafelé;
hittük a párbeszéd új fejezetéhez értünk,
de aztán évekig meg se ismertük egymást
Szeretni vélem jössz-e még
Margarétás a nyári rét,
hanyatt fürkészem tengerét
az égnek.
Emlékszel, mikor vállamat
beárnyékoló lomb alatt
kis fények
játszottak bújócskát és fű
takart, deréknyi, dús ölű…
S a vége?
Elhallgatnám, de ez a kép…
Szeretni vélem jössz-e még
a rétre?
Találkozások
Döntök. Ma este az lesz a legjobb,
nem veszek fel csinosabb ruhát,
farmer és egy régi blúz is feldob,
gyűlölöm a gyertyás vacsorát.
Ablak melletti csendes zug: tudom,
– nem akarom, de lábam odavisz –
cigarettavégem végre elnyomom,
megfogadom, holnaptól pedig…
Vár, mint aki máris menni készül,
jól vagyok-e, meg sem kérdezi.
Gyertyafény. Egy lepke beleszédül,
az abrosz ránca múltunkkal teli.
Őszi nap, ha szembe jön az utcán
idegenül, észre sem veszem…
Megbánta rég, mondják, gondolt is rám;
A gyászruhát egy évig viselem.
Felújítás
falon a folt egy kép helye tán,
hiányjel, egy a sok közül,
gombolatlan rés az új ruhán,
szobád a múlttól menekül;
túl a feledés időszakán
rád illő fények, illatok
mítoszát hordozza szét a táj
s a kertre nyíló ablakok
Még tart a nyár
még tart a nyár, ezüst fullánkja
bizserget bőrön át
emelkednek a vastraverzek
a nézőtér még idekint derül
a parki padokra
minden jegy elkelt
szerelmesek
facér hajléktalanok
örökös bérlőik
itt laknak itt szeretnek
ma még a rozsdás alkonyég
köntösét bíborra váltja
kipergeti fényét
a lombok zegzugából
maradék vágyból
még tüzet csihol
egy madár a fészkén valahol
készül új hazába
tart még a nyár
kereslek mindhiába
a csöndet lassan megszokom
magányom viseltes ruhája
tapad rám
mint harcosra a vért
még létezem de nem tudom miért.
Hiányjelek
Éveim rommezején valóság-ízű mesék
közt járva még hihető a tegnapelőtt is
idilli helyünk még idelátszik
sínpárok mentén sárgul a pitypang
hallik a déli harangszó, s a távoli
vonatfütty-foszlány dallamtöredéke
együttlétünk illatát mégse
idézi vissza az órák magánya
sem a sírodra hulló alkonysugárban
ellobogó gyertyalángjaim ölelkezése.
Búcsú
a kert ma őszi mozaikpaletta,
színek, árnyak, formák hangulat,
a lombokat már kikezdte a rozsda,
talpig köd ül a szürke ég alatt;
kedélyem rossz, lehangolt zongora,
volt nyári álmom néma fájdalom,
sebes ár a folyók csipkesodra,
kiégett árnyék himbál a falon,
szél szórja szét zöld napjaim porát,
ökörnyál úszik, végső léghajó,
a nyár istenfény-tükörfoncsorát
törlik a képről, nem odavaló.
*Válogatás a szerző Rondo capricioso. Egy találkozás utóélete c. kötetéből, 2018. Magyar Elektronikus Könyvtár
Pusztai Péter rajza
2018. szeptember 27. 13:55
Nagyon szeretem versek. Remekbe szabottak, ez jutott eszembe. Leülök ilyenkor a kispadra, és jól érzem magam. Gratulálok.
2018. november 16. 11:48
Kedves Katalin!
Örülök a véleménynek. Azt gondolom, ha valaki tényleg beleéli magát a vers mondanivalójába, azt tényleg a kispadon ülve,
átadva magát az élvezetnek- érdemes…
Köszönöm a hozzászólást.