A reggeli ablakról
nagy foltokban
mállik a köd –
lelkem, az örök észrevétlen
már kiszökött,
csipeget, kóstolgatja
a kétségeket.

Az álmok még olyan elevenek,
hogy világosan látni,
amint a kémények közé
kifeszített kötélen egyensúlyoznak
oda-vissza,
miközben a tűzfalon
nőni kezd egy árnyék:
előbb teknős, aztán tigris
majd jegenye lesz,
szóval egyáltalán
nem hasonlít a tegnaphoz.

Csak a szavak
levitálnak dermedten,
egyelőre nem tudni,
mihez idomítsák jelmezüket.