Hann tekr sverthit Gram ok leggr i methal theira bert
VÖLSUNGA-SAGA, 27

Elbeszélésem hű lesz a valósághoz, vagy legalábbis a valóságról őrzött személyes emlékemhez, amely egy és ugyanaz. Az események a közelmúltban történtek, de tudom, hogy az írói gyakorlat magával hozza azt a szokást, hogy körülményeket szövünk a történetbe, és kiemelünk egy-egy hangsúlyos részt. El akarom mesélni, hogyan találkoztam Ulricával (nem tudtam meg a vezetéknevét, és talán soha nem is fogom megtudni) York városában. A krónika egy éjszaka és egy délelőtt történetét foglalja magában.
Könnyen mondhatnám, hogy először a yorki Öt Nővér mellett láttam meg őt, a minden szentképtől mentes nagy üvegablakoknál, amelyeket tiszteletben tartottak Cromwell képrombolói, de az igazság az, hogy a Northern Inn kistermében ismerkedtünk meg, amely a várfal másik oldalán található. Kevesen voltunk, és ő háttal állt. Valaki megkínálta egy pohár itallal, de ő visszautasította.
– Feminista vagyok – mondta. – Nem akarom utánozni a férfiakat. Undorít, hogy dohányoznak és isznak.
A kijelentés szellemes akart lenni, és megsejtettem, hogy nem először ejti ki ezeket a szavakat. Később megtudtam, nem volt igazán jellemző rá, de hát nem minden esetben jellemző ránk, amit mondunk.
Elmondta, hogy későn ért a múzeumba, de amikor megtudták, hogy norvég, beengedték.
Az egyik jelenlevő megjegyezte:
– Nem ez az első alkalom, hogy a norvégok bejönnek Yorkba.
– Úgy van – mondta a lány. – Anglia a miénk volt és elvesztettük, ha ugyan valaki birtokolhat valamit, vagy valami elveszhet egyáltalán.
Akkor néztem rá. William Blake egyik sora ezüstösen szelíd vagy aranyos fénnyel haragvó lányokról beszél, Ulricában azonban az aranyos csillogás és a szelídség együtt volt. Vékony, magas teremtés volt, a vonásai markánsak, a szeme szürke. Nem is annyira az arca, mint inkább nyugodt titokzatosságot sugárzó arckifejezése fogott meg. Könnyedén mosolygott, és a mosolya mintha eltávolította volna. Fekete ruhát viselt, ami ritkaság északon, ahol színekkel igyekeznek vidámabbá tenni a környezet fénytelenségét. Tiszta és szabatos angolsággal beszélt, és kissé ropogtatta az r-eket. Nem vagyok jó megfigyelő; apránként fedeztem fel ezeket a dolgokat.
Bemutattak egymásnak. Azt mondtam neki, hogy a bogotai Andok Egyetemen tanítok. Elárultam, hogy kolumbiai vagyok.
Elgondolkozva megkérdezte tőlem:
– Mit jelent kolumbiainak lenni?
– Nem tudom – feleltem. – Afféle hitvallás.
– Mint norvégnek lenni – felelte.
Semmi egyéb nem jut eszembe abból, amiről aznap este beszélgettünk. Másnap korán lementem az ebédlőbe. Az ablakon át láttam, hogy az éjjel havazott; a kopár földek belevesztek a reggelbe. Senki más nem ült ott. Ulrica odahívott az asztalához. Azt mondta, szeret egyedül sétálni.
Eszembe jutott Schopenhauer egyik tréfás mondása, és azt feleltem:
– Én is. Elmehetnénk együtt.
A friss havon eltávolodtunk a háztól. Egy lélek sem járt a vidéken. Javasoltam, hogy menjünk el Thorgate-be, néhány mérföldre fekszik a folyó mentén lefelé. Tudom, hogy már szerelmes voltam Ulricába; senki mást nem kívántam volna magam mellé.
Hirtelen távoli farkasüvöltést hallottam. Addig soha nem hallottam farkasüvöltést, de tudom, hogy farkas volt. Ulrica nem lepődött meg.
Rövidesen megszólalt, mintha fennhangon gondolkozna:
– Az a néhány szegényes kard, amelyet tegnap a yorki székesegyházban láttam, jobban meghatott, mint az oslói múzeum hatalmas hajói.
Útjaink keresztezték egymást. Ulrica aznap délután Londonba indult; én Edinburghba.
– Az Oxford Streeten – mondta – végigjárom majd de Quincey útját, aki a londoni tömegben elvesztett Annáját kereste.
– De Quincey – feleltem – felhagyott a keresésével. Én keresni fogom őt, amíg élek.
– Talán – mondta halkan – most megtaláltad.
Megértettem, hogy megtehetem azt a nem remélt mozdulatot, és megcsókoltam a száját meg a szemét. Szelíd határozottsággal eltolt magától, aztán kijelentette:
– A thorgate-i fogadóban a tiéd leszek. Kérlek, addig ne nyúlj hozzám. Jobb így.
Egy idősödő legényembernek a felkínált szerelem olyan ajándék, amit már nem remél. A csodának joga van feltételeket szabni. Popayanban töltött kamaszkoromra gondoltam, és egy texasi lányra, aki tiszta és karcsú volt, mint Ulrica, és aki megtagadta tőlem a szerelmét.
Nem követtem el azt a baklövést, hogy megkérdezzem tőle, szeret-e. Megértettem, hogy nem én vagyok az első, és nem is én leszek az utolsó. Az a kaland, amely nekem talán az utolsó, Ibsen eme ragyogó és határozott tanítványának csupán az egyik lehet a sok közül.
Kézenfogva mentünk tovább.
– És az egész olyan, mint valami álom – mondtam -, és én sohasem álmodom.
– Mint az a király – felelte Ulrica -, aki nem álmodott addig, amíg egy varázsló el nem altatta őt egy kútban.
Aztán hozzátette:
– Jól figyelj. Mindjárt megszólal egy madár.
Hamarosan meghallottuk a madárdalt.
– Ezen a vidéken – mondtam – úgy tartják, hogy aki rövidesen meghal, az a jövőbe lát.
– És én rövidesen meghalok – mondta ő.
Megdöbbenve néztem rá.
– Vágjunk át az erdőn – sürgettem. – Hamarabb érünk Thorgate-be.
– Az erdő veszélyes – felelte.
A mezőkön mentünk tovább.
– Szeretném, ha ez a pillanat örökké tartana – suttogtam.
– Ezt a szót, hogy örökké, tilos kimondani az embernek – jelentette ki Ulrica, és, hogy csökkentse lelkesedésemet, megkért, hogy ismételjem meg neki a nevemet, amelyet nem értett jól.
– Javier Otárola – mondtam.
El akarta ismételni, de nem tudta. Én hasonlóképpen kudarcot vallottam az Ulrica névvel.
– Sigurdnak foglak hívni – jelentette ki mosolyogva.
– Ha én Sigurd vagyok – feleltem -, te Brünhilda leszel.
A séta elhúzódott.
– Ismered a mondát? – kérdeztem tőle.
– Hát persze – felelte. – A tragikus históriát, amelyet a németek tönkretettek a kései Nibelung-énekükkel.
Nem akartam vitatkozni, és azt mondtam neki:
– Brünhilda, úgy sétálsz, mintha azt szeretnéd, hogy egy kard feküdjön köztünk az ágyban.
Hirtelen a fogadó elé értünk. Nem lepett meg, hogy mint a másikat, ezt is Northern Inn-nek hívják.
A lépcső tetejéről Ulrica odakiáltott nekem:
– Igazán hallottad a farkast? Már nincsenek farkasok Angliában. Siess!
Amikor felmentem az emeletre, láttam, hogy a falakat, William Morris stílusában, mélyvörös színű, egymásba fonódó gyümölcsökkel és madarakkal díszített tapéta borítja. Ulrica lépett be elsőnek. A sötét szoba alacsony, nyeregtetős helyiség volt. A várva várt ágy megkettőződött egy homályos tükörben, a fényezett mahagóni pedig a Szentírás tükrére emlékeztetett.
Ulrica már levetkőzött. Az igazi nevemen hívott, Javiert mondott. Láttam, hogy sűrűbben esik a hó. És már nem voltak se bútorok, se tükrök. És nem volt kard sem közöttünk. Mint a homok, úgy pergett az idő. Évszázados módon folyt a szerelem a sötétben, és én először és utoljára tettem magamévá Ulrica tükörképét.

Nagy Mátyás fordítása / Forrás: Jorge Luis Borges válogatott művei – Homokkönyv (1975) – MEK