Nem kell ab­szolút hallása le­gyen az em­ber­nek, hogy anya­nyel­ve „zenéjét” ide­gen nyel­vi környe­zet­ben is fel­is­mer­je. Zenét mon­dok, vagy­is nem egyes sza­vak és mon­da­tok fel­is­merésére gon­do­lok, csak arra, ami­kor egy sok­nyelvű han­gos társaságban érzékeljük például a ma­gya­rul beszélők „szólamát” is. Az ott­hon han­gu­latát kel­ti az em­ber­ben, no meg egy­faj­ta védettséget érzünk. Élményt je­lent egy ilyen hir­te­len fel­hangzó „szólam”, még ha rövid időre, egy-két hétre hagy­tad is el az anya­nyel­vi körny­ze­tet, mond­juk egy utazás, egy nya­ralás kedvéért.

Ha vi­szont va­la­ki hóna­pok­ra vagy évek­re ren­dez­ke­dik be ide­gen nyel­vi környe­zet­be, erős le­het ben­ne az ott­hon és a védettség iránti vágy. Hírne­ves utazónkat, Cso­ma Sándort úgy idézte meg Ma­gya­ri La­jos, mint aki a ha­zulról magával vitt szót úgy óvta, akárcsak kagyló a testébe fo­ga­dott gyöngyét…
Hóna­po­kat, éve­ket töltött ide­gen­ben hu­sza­dik századi klasszi­ku­sunk, Déry Ti­bor. Is­mert és beszélt ide­gen nyel­ve­ket, de bárhová is került, érez­te és tud­ta, a ma­gyar nyelv számára me­nedék. Híres regényén, A be­fe­je­zet­len mon­da­ton is nagyrészt ide­gen­ben, többek között Mal­lor­ca szi­getén dol­go­zott, 1934-ben, mi­kor már jól ben­ne járt a férfi­kor­ban.
Szűkösen élt Palmában – ahogy írja számadó művében, az Ítélet nincs­ben –, egy kis városszéli te­le­pen, a ten­ger­par­ton, egy­szobás apró házban la­kott, he­pe­hupás szal­mazsák volt ágyában, szalmával tömött vánkos­ra haj­tot­ta le fejét, de élvez­te tíz hóna­pig a napsütést, a szi­get csendjét és a védettséget. De maga a ma­gyar nyelv is védettséget nyújtott számára az ide­gen nyel­vi környe­zet­ben, ahol – ahogy mo­nográfusa írta – szer­ze­te­si fe­gye­lem­ben munkálko­dott regény­világán, kom­ponálta ma­gyar mon­da­ta­it…
Déry későbbi val­lomását a ma­gyar nyelvről ezért a széleskörű élet– és nyel­vi ta­pasz­ta­latáért tart­hat­juk hi­te­les­nek. „Nyelvéből kilépni az írónak legföljebb a nyel­ve tud, a tol­la nem. De bármi­lyen jól beszéli is az ide­gen idiómát (…), papírja fölé ha­jol­va, ami­kor te­rem­te­ni kíván vagy kény­szerül, az anya­nyelv vonzásába ka­pasz­ko­dik. Olyan ha­tal­mas in­ger ez, amely­re másképp, mint honi nyelvén, nem tud vála­szol­ni.” S ugyan­csak eb­ben az idősko­ri, 1974. októberi „hor­dalékban” je­gyez­te meg, hogy az írót „anya­nyel­ve úgy ve­szi körül és védi, mint egy máso­dik felhám”.

Forrás: eirodalom.ro

1. B.Tomos Hajnal:
   2018. október 4. 04:13

   Sokat és fontosat mondó jegyzet.

2. Nászta Katalin:
   2018. október 4. 08:55

   Nagyon örülök ennek a jegyzetnek. Köszönöm, Borcsa János!