Árnyékom egy vidéki
vasárnapra vetül,
ahol muskátlis ablakban
szemüveges nagynéni ül
mozdulatlan –
nem tudni olvas valamit
vagy csak bóbiskol.

Akár győztes is lehetnék
a levitézlett nyár fölött :
nem hagyott tetten érhető
nyomot a hangomon,

mégis szenvtelen taposom
a diófa eres levelét:
hasonlít a tenyeremre,
melyből soha nem etettem
egy madarat .

Ez csak most jut eszembe,
mert madártalan lett újra az ég:
lassan homorul,
mint tűz fölött a szalonnabőr.

Bárhogy is tiltakoznék,
mindig csak
a hideg költözik
egyik évszakból a másikba.