Nem színháztörténet, de ha valaki megírja az erdélyi magyar színházak és színjátszás történetét, akkor abba nagyon sok mindent bele kell foglalnia Nászta Katalin testes könyvéből. (Thália erdélyi napszámosai, Tinta kiadó, Sepsiszentgyörgy 2017.), már csak azért is, mert a hivatásos magyar színjátszás Kolozsvárról, a Rhédey palotából indult el 1792. december 17-én. És Kolozsvár társulata azóta is igencsak viszi a prímet.
Cseke Gábor bevezető tanulmányában a lényegre tapintott, mondván: „A múlt század nyolcvanas éveinek elején egy fiatal, alig pár éve végzett, roppant kíváncsi erdélyi színésznő úgy határozott: végigkérdezi idősebb és vele nagyjából egykorú pályatársait arról, hogy mit gondolnak a Színház felől…”
Ha más erénye, érdeme nem lenne is, ez a vaskos könyv már azáltal, hogy létezik, nagy nyereség. Az egy személyben színésznő, költő, író olyan rangos erdélyi magyar színművészeket faggatott életükről, a színház feladatairól, rejtelmeiről, csodáiról, örömhozó élményeiről, nehézségeiről és buktatóiról, ami nemcsak a kisebbségi sorban vergődő magyar társulatokról nyújt dokumentumértékű képet, hanem az egész magyar nyelvterület színjátszásának is szegmense. A romániai mostoha körülmények, politikai manőverek, kisiklatási szándékok ellenére…
Ezt bizonyítja az is, hogy bár a beszélgetések évtizedekkel előbb Erdélyben (Kolozsvárt, Marosvásárhelyen, Szatmáron, Nagyváradon, Sepsiszentgyörgyön, Temesváron) készültek, a könyv csak 25 évvel később jelenhetett meg Magyarországon.
Szokatlan, de valós megállapítás, hogy az a színház, amiről a kötetben szereplő már eltávozott, vagy még élő, de már pályájuk végéhez ért színházi emberek elénk tárnak Erdély színpadéltető városaiból, akár valóságosan, akár csak elképzelések, vágyálmok, eszmények formájában, már nem létezik. Az a világ leáldozott, de felbukkantak újabb kihívások. A Színház és a színészet körül minden időkben zűrök voltak. A pódium égbe emelt, simogatott vagy főbe kólintott, csak egy valamit nem tűrt meg: a lagymatagságot.
Ha ezek a beszélgetések idejében megjelen(het)tek volna, lehet, hogy a dolgok másképp alakulnak. Nem tapasztaltunk volna annyi botladozást, botcsinálta kísérletet a színjátszás körül, és le lehetett volna, legalább részben, bontani az előítéleteket, és téves konvenciókat. Ebben a világban kötelező elvárás, mi több, követelmény, hogy szereplői magukba szálljanak, magukból építkezzenek. Őszinteség és hitelesség, ez a be- és elfogadhatóság záloga, garanciája. Az atyafiságosnak egyáltalán nem nevezhető erdélyi körülmények okán bekövetkezett tetemes késés dacára, ez a nagyszerű kiadvány mégis segítség lehet ahhoz, hogy a szép álmok egyszer vagy rendre valóra váljanak.
A közel hatszáz oldalas kötet jeles színészek, rendezők, kritikusok, színházi emberek vallomásainak tükörképe, gazdag tárháza. Műhelymunka rendszerváltás előtt: kételyekkel, bizakodásokkal, elképzelésekkel, és a művészi teljesítmények katartikus élményzuhatagával.
Nászta Katalin – vallja – dacból indította munkáját, hogy bebizonyítsa, hogy a színész is része a kultúrának, éppen úgy, mint az író, a festő vagy a zenész.
Persze, hogy az. Hisz mindegyik művészi megnyilatkozás ugyanazt a csodát, a művészet univerzumának parányi részét mutatja fel a csak rá jellemző eszközökkel, sajátos formában.
Amire egyedül ő maga képes. És mindegyik művészi kifejezési mód saját világában a lehető legtöbbet nyújtja. Egymásból insplrálódhatnak ugyan, mint ahogy ihletődtek/ihletődnek is, de a tökéletességre és teljességre törekvés jegyében mindegyik más módon, sajátosan teszi, teheti. És ez így természetes. Ezért nem szabad, nem is lehet rangsorolni a művészeteket.
Ceausescu fasisztoid diktatúrájában bizony bátorság volt a Korunk folyóirat részéről (ami nem utolsósorban Kántor Lajos szerkesztő érdeme volt), hogy felkarolta ezt a vállalkozást. Meg kellett mutatni a világnak, mennyi gondolkodó, tépelődő alkotó, és hány alkotói szándékában meghiúsított színész szenved a hozzá nem értéstől, közönytől és gáncsoskodásoktól, amivel oly gyakran eszközzé silányították őket. „Be volt zárva körülöttünk az ég. Ezt akartam kinyitni. Ezt ostromoltam. Nem csak képletesen. A megoldást kerestem. Többedmagammal… A lista hosszú, mert senkit sem akartam kihagyni. Az útvonalat követtem, amit bejártam. Kezdve Kolozsvárral…”
Az írónő 56 színművészt faggatott. Miért csak ennyit a több százból? Azért – felelhetnénk -, mert egyrészt talán ők a legjelentősebbek. Akik vallomásaikban: álmaikkal, terveikkel, elképzeléseikkel, törekvéseikkel… hihetően kifejezik a többi kolléga elképzeléseit és megvalósításait is. És azért is, mert a lehetőségek korlátozottak, a keret eleve megszabott volt.(…)

De miért épp Kolozsvárral kezdte? Azért, replikázhatnánk, mert 216 évvel ezelőtt Kolozsvárról indult a hivatásos magyar színjátszás. És mert Kolozsvár Erdély szellemi fővárosa. Érthető, hogy az idők folyamán ennek a színháznak volt a legerősebb szívó ereje. Ez vonzotta magához a legeket.
Ilyen leg (volt) Orosz Lujza is. akit aggaszt, hogy olyan kevés embert vesznek fel a főiskolára.(…)

(A szerző a továbbiakban színészektől és rendezőktől idéz fontos gondolatokat, a könyvben rögzített beszélgetések alapján. Végül fontosnak tartja kiemelni a szerző néhány iránymutató alapgondolatát is:)

„A színész békében harcos igazán. Arra buzdít: öntsd formába magad. Vedd fel emberi arcod, az utolsót, amit fölvehetsz, és ezzel lépj elénk. Minden művészet önkifejezés. Indíték, hogy megértsen a világ. Aztán te is meg akarod érteni őt. Ezt szeretnéd elmagyarázni a többieknek is. Mindig te vagy az ütköző pont, az érintkezési rendszer. Önmagadban a világot, a világban magad, magadhoz mérve a világot, a világhoz mérten téged – erről szól, fest, énekel, játszik, gyúr szobrot a művész. A poklot egyedül kell, hogy megjárd érte. A színész determinált attól a közegtől, amiben mozog, hat, amiből születik. Az a művész univerzalitása, ha már legalább egy nyelvi közösség keretén belül megtalálja azokat a szellemi és lelki hieroglifákat, amitől egy ízű és egy nagy közösség által befogadható, és megmérhető lesz művészete, játéka. Az elhivatottság, hogy képességeiden túl neked is van mit mondanod a világnak. El kell tudni gondolkodtatni az embereket, fel kell ébreszteni bennük a felelős embert. A színész sem erkölcs felett álló lény, rá is éppúgy kötelezőek ezek a normák. Mégis szabadabb. Mert felépített valami többletet az emberek lelkében. Saját dolgait maga is össze kell, hogy vesse a világéival, számot vessen önmagával. Ez az ő szabadsága, méltósága, kötelessége. Akkor kell legerősebbnek lenni, amikor minden megroskad. Az emberi szellem sohasem hibernálhat. A változtatás jogáról nem szabad lemondani.”

Részletek / Forrás: Kapu, 2018/9

1. B.Tomos Hajnal:
   2018. október 4. 04:27

   A könyv üzenete eljutott a köztudatba, most már idő kérdése, hogy meghozza gyümölcseit is.

2. Nászta Katalin:
   2018. október 4. 08:56

   Legyen úgy

3. Kozák Mari:
   2018. október 8. 10:09

   Ahogyan Hajnal mondta – biztosan meghozza!