Ágoston Hugó: Fájdalom
Évjáratunkból Csiki László ment el először, tíz évvel ezelőtt, 2008. október 2-án, három nappal hatvannegyedik életévének betöltése előtt. (Az Idősek Világnapjának másnapján…) Idén április 9-én itthagyott Horváth Andor is. Ők ketten voltak a legjobb velem egykorú, „44-es” barátaim a bukaresti sajtóházban, testvér-szerkesztőségeinkben.
Csiki később, egy évvel utánunk került fel a román fővárosba. Jó kis társaság, szigetpár volt az a csakhamar legfontosabbá váló két romániai magyar kulturális intézmény, a Kriterion meg A Hét, két bölcs ember vezette: Domokos Géza és Huszár Sándor. Bukaresti, úgy értve, már alapításkor a fővárosban lakó szerkesztő alig volt közöttünk, annál több a kezdő, nagyon fiatal vidéki. Nem mindenkinek adatik meg huszonhat évesen országos lap, könyvkiadó alapító redaktorának lenni…
Csiki Lászlót tíz éve elsirattam. Az elején egy ideig nálam lakott, összejártunk, gyermekeink ugyanabba az óvodába, iskolába jártak – és most nem tudom, hogy mindez fontos-e. Lényeges-e a sok közös dolog, ami összekötött? Vagy csak a fájdalom fontos, az marad meg, az köt össze most is.
Olvasom, amit eddig is tudtam, hogy a fájdalom (érzékelése) „komplex jelenség, amelyet befolyásol az egyén érzelmi állapota és korábbi tapasztalatai”. Meg hogy szerepe a szervezetet érő károsodások veszélyére figyelmeztetni, fájdalom nélkül nem is élnénk. Olvasom azt is, hogy „a fájdalom két típusát különböztetjük meg: a gyors fájdalmat és a lassú fájdalmat”. De ez még mindig csak fenomenológia, a fájdalom, a szenvedés mélyértelme sokkal bonyolultabb. Gondoljunk például arra, hogy a testi fájdalmat, elmúltával, már nem lehet „élethűen” feleleveníteni (az ugyanis feltételezné, hogy ugyanúgy érezzük, mint „akkor”, amikor megkínozott, erről érdekesen filozofált Wittgenstein), nem idézhetjük fel, mint egy verset, szóról szóra.
A fájdalom emlékezete nem azonos az emlékezet fájdalmával. A barát halála fölött érzett fájdalom mire, milyen veszélyre figyelmeztet, hiszen az elkerülhetetlen már bekövetkezett? Önmagunkra és múlandóságunkra csupán, nem is illik kérkedni vele.
Gilgames így panaszkodik barátja, Enkidu halála fölött:
Hol van a hős? Enkidu hol van? Hova lett ő, aki puszta kézzel
Ment neki a fenevadnak? Szörny-ereje, mondd meg, hova szállt?
Utolérte őt is a minden embert sujtó hatalmas átok!
Hét éjjel és hét nap sírattam és csak mikor a hetedik hajnal
Lángfogata az égre szökkent – akkor engedtem eltemetni.
(Rákos Sándor fordítása)
Nem mellékes, hogy a két hős, Gilgames és mitikus teremtmény társa, Enkidu úgy azt követően válnak elválaszthatatlan barátokká – míg, lám, a halál mégis elválasztja őket –, hogy hosszan birokra kelve nem bírnak egymással. Gilgames utána belefog a halál elleni vállalkozásába, a halhatatlanságot keresi, míg végül ő maga is meghal. De pont a kudarca igazolja, hogy a vállalkozás igenis szükséges.
Elkalandoztam, gomolyog az égen az októberi felhőtenger, és még mindig mindössze tiszta fájdalmat érzek – és képtelenséget, hogy mást, többet mondjak tíz éve halott barátomról, mint akkor, amikor lélekben rég lemondva az evilági létről átadta magát a végső álomnak.
És akkor, mégis, legyen „aktuális” konkrétum is ebben a megemlékezésben! Túl azon az „aktualitáson” amit a Bukarestről szóló kötetetemhez írtál: „Kedves Hugovics Titusz, kenyeres és írótársam néhány kolozsvári, de főként bukaresti évadban, valamint a szolipszizmusban, a sörben és a gyomorvérzésben!”
Testvérem, a magyar meg az erdélyi valóság, az úgy alakult, hogy – mi értjük, józanon is a paradoxont, a kegyetlen-vicces játékot a szavakkal –, ha élnél, nem bánnád, hogy meghaltál. Ha élnél, együtt siratnánk a magyar köztársaságot (https://eurocom.wordpress.com/2015/10/14/a-harmadik-koztarsasag-arca-maszol-ro), nagy barátodat, Göncz Árpád köztársasági elnököt; együtt gyászolnánk a Népszabadságot (http://www.maszol.ro/index.php/velemeny/70837-agoston-hugo-mi-jut-eszembe), idéznénk fel annak a 2016 október 8-i merényletnek a hátterét (http://www.maszol.ro/index.php/hatter/71257-fedel-nelkul-a-nepszabadsag-ugyirat); mondjuk személyesebb (szerkesztői!) pályatörésekről http://reply.transindex.ro/?cikk=493 meg egyebekről, például Európáról nem is beszélve.
Hát ilyenek történtek, Laci barátom, aminek nagyon nem örülnél. Ja, és ne feledkezzem meg a legfontosabbról, képzeld – utókor! – díjat neveztek el rólad. „A megyei önkormányzathoz tartozó Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ által szervezett írótáborban kétévenként adják át a Csiki László-díjat a legjobb 35 év alatti erdélyi magyar írónak vagy költőnek.” Büszke vagyok, mint ahogy arra is, hogy fontos, sokoldalú alkotónkként iskolai tananyag vagy jó ideje. De hogyan is tudassam finoman: az eddigi díjazottak enyhén szólva nem mind azon az oldalon állnak, mint mi (álltunk). A jó hír az, hogy némelyikük számára a magyar adófizetőknek köszönhetően jól fizet a szakma. Nem úgy, mint nekünk anno – és az idők végezetéig.
Tíz év telt el. Fáj nagyon a hiányod.
Utóirat, amelyet tíz évvel ezelőtt írtam
Csiki László halálára
Ágoston Hugó
Semmi különös, Laci, csak megleptél, ahogyan megléptél.
Amikor megtudtam – magyarországi tévé szalagcíméről olvasták be a hírt, szótlanul letettem a kagylót –, éppen egy érzelgős filmet néztem, ostoba dolog lett volna sírni, mintha azért. Meg egyáltalán. De azóta is töprengek.
Voltál nagyobb bajban is: amikor meghalt a fiad. Az a törés megmaradt, azzal kezdődött a mostani. Nekem is nagyon fájt. Akkor már régen nem találkoztunk. Nem úgy, mint korábban, Bukarestben, amikor viszonylag gyakran, munkahelyileg is. Legszebb éveink voltak, sok szempontból egymásnak köszönhetően.
Ugyanabban az évben születtünk, kisvárosból jöttünk, az alkatunk, a hajunk, a szemünk színe ugyanaz: miért is nem voltunk testvérek – mi egykék? Néha úgy éreztem. Amikor a román fővárosba jöttél, nálam laktál. Utoljára köszönöm meg, hogy Bukarestről szóló könyvemhez megírtad – sepsiszentgyörgyiből lett budapestiként – finom iróniával az előszódat.
Párhuzamos életrajzaink. Vidékeink, fővárosaink. Éveink, beszélgetéseink. Emlékszem, egyszer azt játszottuk: mit írnánk egymásról nekrológba. Azt mondtam, nagyjából: hogy soha senkinek sem ártottál. Hogy zavarbaejtően szófukar és egyben szókimondó voltál. Most állítom, amit akkor a szemedbe mondani nem lehetett: jelentős író vagy. Tankönyv meg minden. Csak már felhívni sem tudlak.
Pedig kezdettől fogva… Az első írásaim egyike jelent meg (éppen lapelődünk Domokos Géza szerkesztette irodalmi oldalán, akkor még egyikünk sem jött volt fel Bukarestbe), és máris egy csodálatos versed mellett ébredtem magamra, amit sohasem fogok elfelejteni. „Elveszett álmok kerestetnek, / tudom, valaki megtalálta, / s nem tud mit kezdeni vélük, / s nem szabadul tőlük, bizonyára. // Ha a szerencsés van oly becsületes, / amennyire most én vagyok szabad, / viselje életfogytig, büntetésből, / az álmaimat.” (Egészen apró hirdetés)
Nem viseli már senki az álmainkat, Laci. És most már mindegy is.
Mintha látom, ahogy elnézést kérően mosolyogsz, amiért előre siettél. Remélem, hogy amikor én is odaérek, téged látlak meg először – szegény, szerencsés testvérem.
Pusztai Péter rajza