(Levelek New Yorkból)

Az út a Hegyre mindenkor élmény.
Amikor már annyira életképes zsenge ifjú lettem, hogy megtehettem, magamban is neki-nekivágtam az útnak. Elsősorban talán leginkább azért, mert mindig annyira szerettem bátyámat s a családot, ami vele járt. És a helyet, ami körülvette. De teljesen bizonyos az is, hogy a Hegynek is sok köze volt ehhez a rajongáshoz. Udvarhely olyan békés és szelíden szendergő kis ölelés az őt körülvevő dombok közt, amire a rámagasodó Hegy is csak szeretettel tud tekinteni. Sokáig a Hargita jelentette a határt. Jó mélyen belül jártam már az életemben, amikor átzakatoltam rajta. Egy busszal, amelyik bármely pillanatban felmondhatta volna a szolgálatot, amelyik hörögve kúszott felfelé a tizenhat kanyaron Máréfalfa fölött, s amelyik megérhetett jobb időket is, amikor én még nem éltem, de akkoriban már erőst esedékes volt darabokra való széthullása egy-egy megpróbáltató szakaszon. (és mégis: ma is el-elkapom néha kitartóan felfelé araszolni a szerpentinen)
A tetejéig a Hegynek sokszor felkapaszkodtunk, akár málnát, akár bodzát szedni, vagy csak elcsavarogni hazulról az unokatesóval. De átmenni nem igazán találtuk értelmét. Így Csíkország megmaradt titokzatos, távoli, idegen világnak. Újabb életmaradéknak kellett elpusztulni addig, amíg újra nekiveselkedtem átkelni a Hegyen egy napsütésben fürdő júniusi reggelen…
Ha a gőzössel érkeztem Udvarhelyre, már Segesvártól, ha – később – autóval, már a balavásári letérőtől elkezdtem érezni azt az egyedülálló belső békét és boldogságot, amit csakis ez a vidék adhat az embernek. Ennél többet már csak egy szovátai pihenő nyújt a hangulatunknak, egy séta és egy hallgatag hanyattdőlt pihegés a tó fölötti terasz padján a napnyugtában.
Bátyámat ezúttal is ugyanúgy találtam, mintha csak a kisboltba szaladtam volna zöld üveges borvízért. Egyszerre volt a konyhában otthonízű vacsorát kavargatva és benn is a tenisz- illetve billiárdbajnokság előtt, hat sportcsatornát egyszerre figyelve műlesiklástól a bajnoki fociig egy üveg borvíz és némi sajátkészítésű szeder- (áfonya-, meggy-, feketecseresznye-, stb) ital társaságában. A néném hiányában a növények gondozása és a rendszeres napi horgászat, a bodegában megejtett társadalmi élet is mind egyedül az ő feladata, és hősiesen el is végez mindent bámulatos időbeosztással. Amaz folyamatos tranzitban a világban szétszóródott családot igyekszik kordában tartani, és csak ritkán esik meg, hogy hosszabb ideig az udvarhelyi családi fészket lakja. Ha épp otthon van, bátyó válláról lekerül a házimunkák javarésze, és minden energiájával a horgászatra, a hegyjárásra és a bodegában megejtett intenzív társadalmi életre összpontosíthat.
Ilyenkor, ha ott vagyok, egy ital mellett mindig meg hányjuk-vetjük a világ és a családunk dolgait, és mindig újra és újra aláírjuk a kétoldali egyezményt, amely szerint a második legokosabb ember a családban én (azaz én) vagyok, de csak azért, mert egyelőre ő az idősebb. S ez egy darabig még így is marad. Erre pedig azonnal inni kell egy fojtást, mert ahogy gyorsan hozzá is teszi:
– Első a munka. Második a Ferencváros, öcsi. Jól tudod!
Az ágy mellett pedig (nem is tudtam, hogy még létezik!) IPM-ek, lexikonok, szépirodalom és bűnügyi regények. Ez is egyféle állandóság. A beszéd hevében, és főleg, amikor történelemről, tudományról vagy a világ nagy kurvaságairól esik szó, bátyó semmi perc alatt kikeres egy könyvből a valahányszázadik oldalon egy passzust, ami épp idevág. Mindig megdöbbentett, hogy képes valaki betéve ismerni egész könyvtárát – sőt, a másokét is. De anyám ilyenkor mindig elmondja, hogy Misu már fiatalkorában olyan volt, mint egy enciklopédia, és a János vitézt vagy a Toldit passzióból tanulta meg könyv nélkül órákon belül s tudja talán a mai napig is hibátlanul.
Pontosan a találkozások ilyetén lazasága és természetessége miatt, nem nehéz a búcsú bátyótól, amikor újra csak leugrom zöldvizes borvízért a kisboltba.

… A Hegyen túl egy teljesen más világ. Más levegő, más gondolatok, más emberek és más mesék. Nem csak azért, mert hosszú utazásom végállomása és visszatérési pontja, semmit sem kell azon túl csinálnom, hogy megérkeztem. A Mókus is tudja a helyét a parkolóban, valahonnan mindig kerít magának egyet – én már akkorra igen fáradt szoktam lenni, hogy ezzel is törődjek. Látom a várakozást az ablakból otthonosan kiszűrődő esti fényben, s amikor beérek a szép illatokkal megrakott csendes szobácskába olyan, mintha ez a mese lenne az állandó valóság és a falon függő New Yorkok pedig a távoleső mese.
Amíg rámkerül a sor az esti tevékenységek közepette s míg kiderül, mi lehet a vacsora és mellé a társalgásgerjesztő pohár ital, magamra maradok az ablakkal, és a rálátással a Hegyre. Mindig egyik legkedvesebb agyelernyesztő elfoglaltságom volt a hosszú után azt találgatni honnan is bukkannak elő a fényszórók a hegyoldalban, honnan is ereszkednek alá a városba onnan a magasból- el-eltünedezve néha még a kanyargó fenyves utakon, amíg a völgybe leérnek és belevesznek a város fényeibe.
Vacsora után aztán koccintással és nagy csenddel köszöntjük egymást. Ebben a csendben minden terítékre kerül, a hogyvagyok, a mitörténtveledek. Semmit sem mondunk, csak hagyjuk magát kisisteregni a csendben. Aztán azon kapjuk magunkat, hogy szavakban is mondjuk. Kérdeznem sem kell már, csak hagyni elmondani, mint a friss patak a Hargita tetején, amelyben az ember tisztára moshatja útközben az arcát. Beszél csevegve csilingelve, mint a kristályvíz, néha meg sóhajtva, mint a zöld fenyves, ha a szelet fésüli útban át a Hegyen. Csak hallgatom, s elhallgatnám végtelenségig is. Tennessee-t mondanám minden percben:
– Beszélj, Kedves. Csak beszélj. Beszélj, mint az eső, hadd hallgassalak!
De nem mondom, meg ne szakítsam az áradó csobogást. Azt érzem, most lettünk igazán barátok. Csillagidőkre. Pedig nem. Sokkal korábban. A virág sem akkor kezdte életét, amikor színpompával kibontakozta magát, hanem még akkor, amikor a száraznak tűnő ág elkezdte a táplálékot magába szívni gyökereivel, hogy egy pirinyó rügyet neveljen belőle valahol az ághegyen, mi egyszer pompás virággá érik majd zamatos gyümölccsé. Minden perc olyan, hogy magamra ölelném, fordulnék pár kört vele így, és örülnék a pillanatnak. Ha nem más, meg is tettem.
– Told csak oda magadnak a karosszéket – mondja, amikor megint az ablakon bámulok kifelé.
Nem tudjuk, mikor reggeledett ránk, de a szürkéskék felhők a Hargita fején délelőtti nyüzsgésben kapják a várost. Míg pihegett a matt reggeli fényben, kisurrantam a piacra. Ott annyi az élet! Na, és a vastehén. Ez olyan elnevezés, amilyet csakis Csíkszeredában lehet kitalálni egy friss tehéntejet adó automatára. Ha belegondolok, itt minden „organikus” és „bio”. A világ más táján mi drága pénzeket adnának mindenért, amiért itt most csóválom a fejem: szép, de sok pénz! Mert ilyenek vagyunk. Miközben tudom is, hogy nem drága. És tudatosítom magammal. És megveszem. Örömmel. Ez is csak a hangulatomat deríti.
Aztán kora reggeli látogatást megejtek a Kerek Erdő másik kedves odvában. Hökk a mese. Egy másik mese, de ugyanaz mégis. Nekem mese, de nem az én mesém ő, csak jutalomként kaptam. Láthatom, tudhatom, szerethetem, de más mesék része ő, amibe nekem, a távolra futottnak nem szabad beleavatkoznom. Ha a látogatás hangulatát akarnám pontosabban leírni, Micimackót venném példának. Akinek mézet szokotálnak elő, ha betoppan egy kora délelőttön vendégségbe, hisz mindenki tudja, hogy egy torkos szeretnivaló medve, akinek elsősorban is az jár a fejében. Ehetek egy gondosan elcsomagolt csokidarabkából is és erdei gyümölcsöket árasztó teát is kaphatok, kristályvízzel. Meg a jó szót.
Később, amikor már túl a délelőttön az ablak elé vonszolt karosszékből jól megnéztem a világot, a szemközti gazda földszagú – most meggémberedett, de tavasszal ezertulipán színű kertjét is, ki kell mennünk a Rétre, egy pillanatra megenyhült télben tavaszillatot harapni, bárányokat látni a jólismert kép megelevenedettségében, magunkkal hozva és újraélesztve mindig mindent, ami közös, ami immár örökre szól és legféltettebb kincsünk. Emlékeink.
Az édesen buzogó forrás és a távoli templom és a távolból ügyelő hegyek ködhomályos tekintete, mint a város esti fénybe öltözött sétája is beírja magát a nagy naplókönyvbe, amit leginkább lelkünkbe írunk szívünk töltőtollával.
Az indulás reggelén hangulatot kell változtatni, felváltani az ellágyult fáradtság tompaságát a friss készenlétre. Hisz ez már a hosszú út kezdete innen. A visszaúté, ami egy időre ismét közénk iktatja a tengert minden tündöklő szelídségével és viharával.
Ahogy ott állok az ablakban – még búcsúzóul – arra leszek figyelmes, hogy a Hegy nagyot nyújtózik, és ébredező ásítása szétfeszíti az ólomszínű időt, amit hónapokkal azelőtt ráterítettek a városra, pihenjen egy jót, amíg új tavasz érkezik. Az égen pedig egyszínű szivárvány: az ég kékje gyúl, mint újabb kék lagúna.
Kék mosollyal elbúcsúzott hát, szorosan magára ölelve, s hogy visszavár a tavasszal vagy a nyár elejével. Bármivel.
A lágy, de annál éltetőbb napsugár az első, amióta szülőföldre visszaléptem, ami feloldja a szürke békét ezzel a káprázatos kékkel a lagúnában. És el is kísér jó darabon. Senki sem tudja, hisz a Hegy tetején megszűnik a kommunikáció, innen mindig megállok visszanézni. És előre is. És szét. Most egy udvarias, de rátarti kutya is társamul szegődik. Megosztom vele, amim van, ettől még rátartibb. Messzebb azonban nem tart velem. Csak épp addig, amíg sikerül elbúcsúznom egy időre a tájtól a magasban süvítő kolontos szelek játszadozó ide-oda rohangálásaiban.
A nap akkor oltja le vadvörös lámpáját, amikor már elhagyom Székelyföldet. Akkor aztán rábíz a csillagfényes erdélyi éjszakára, hogy épségben hazavezessen az igazak álmába burkolózott Szatmárra.

New York, 2011. március 7.

A szerző fotóival

1. Rozek Enikô:
   2011. március 8. 13:35

   Ennél szebben azt hiszem senki sem tudná leírni Székelyföldet,szinte érezni a friss hegyi levegôt.Az embernek kedve lenne,hogy felüljön a legelsô odavezetô vonatra.