Bár úgy tűnt, hogy Cris­tine La­gar­den­ak, a Nem­zetközi Va­lu­ta­alap ve­zetőjének az öre­gekről tett ke­gyet­len ki­je­lentése nem éri el a világ po­li­ti­ku­sa­i­nak az in­gerküszöbét, itt, szép hazánk­ban egy­nek talán, mégis. Ugyan­is Cris­tine La­gar­de ez év feb­ruárjában nem többet és nem ke­ve­seb­bet állított, mint: „va­la­mit kell ten­ni az öre­gek­kel, ugyan­is túl sokáig élnek, és a nyugdíjak biz­tosítása ka­taszt­rofális kihívást je­lent a világgaz­daság számára”. Így!
Az igazság per­sze az, hogy nem tud­juk, mire gon­dol­ha­tott La­gar­de, ami­kor ki­je­len­tet­te, hogy va­la­mit ten­ni kell, mégis, az ed­di­gi ta­pasz­ta­la­tunk alapján, sejtjük. S talán nem is tévedünk so­kat, hogy­ha feltéte­lezzük, nem a saját maj­da­ni nyugdíjának a csökkentésére gon­dolt. S még csak nem is a világ gaz­dag­ja­inál, az úgy­ne­ve­zett 1%-nál fel­hal­mo­zott va­gyon nyugdíja­lappá nyilvánítására… Ki­je­lentése nem múlt el vissz­hang­ta­la­nul. Megszólalt a FMI ve­zető közgazdásza is, Jose Vi­nals, aki továbbgörget­te a lejtőre ka­pott követ, s ki­je­len­tet­te: az öre­gedés fi­nanszírozása olyan ter­het je­lent a fej­lett álla­mok számára, ami el­vi­sel­he­tet­len. A három évvel meg­hossza­bo­dott élet­kor rögtön 25%-al növeli a nyugdíjak fenn­tart­hatósági költségeit. Most nem térek ki a ja­va­solt, vagy gon­dolt meg­oldások­ra, hogy hány éves kortól kel­le­ne majd nyugdíjba men­ni, vi­szont ad­dig is, amíg a nem­zetközi vi­zek­re eveznénk, nem kell messzi­re men­ni meg­oldásokért. Itt van számunk­ra példaként Sánta Fe­renc So­kan vol­tunk című tra­gi­kus no­vellája, amely­ben leírja, hogy a háromszéki székely fal­vak­ban még a múlt század­ban is „di­vat volt” a ki­vo­nulás az életből, vagy­is, hogy az öre­gek, hogy a sok éhes szájból ke­ve­sebb le­gyen, ami­kor eljött az ide­je, vagy­is ta­vasz fele, vagy már a tél elején, ki­vo­nul­tak a „büdös bar­lang­hoz” meg­hal­ni. Ott a bar­lang bejárata előtt ku­pac­ba rakták a kis hol­mi­ju­kat, imádkoz­tak, és be­men­tek. Per­sze nem­zetközi példák is van­nak, éppen La­gar­de hon­fitársa Si­mo­ne Be­a­u­vo­ire írta meg az öregségről szóló csodála­tos könyvében eze­ket. „A felnőtt em­ber egyik-másik társa­da­lom­ban saját jövőjét is meg­szab­ja, ami­kor az öre­gek sorsáról dönt”– írja. Vázla­to­san össze­fog­lal­va a követ­kezőket állapítja meg. (…) A társa­dal­mi fejlődés különböző fokán álló népek: föld­raj­zi, gaz­dasági hely­zetüktől, kultúrájuktól, ha­gyománya­iktól függően vi­szo­nyul­nak az öre­gek­hez. Azoknál a pri­mitív népeknél, ahol az öre­gek­nek nem vol­tak átad­ható ha­gyománya­ik, ki­ala­kult kul­ti­kus szokásaik, hiány­zott még a vallás kez­det­le­ges formája, a sámániz­mus és a mágia is, az öre­ge­ket általában kiközösítették, vagy halálra ítélték. A ko­pik, krik, a kró indiánok és a dél-af­ri­kai bus­ma­nok ki­te­lepítették – tehát halálra ítélték – véne­i­ket. Az Észak Szibériában élő, halászat­tal fog­lal­kozó csúkcsok, akik gya­ko­ri élel­mi­szer­hiánnyal küszködtek, megölték az ag­go­kat. Mind­ez az öre­gek be­le­egyezésével történt, a halálra ítélt tisz­te­letére ce­lebrált ünnepségen.
Köztu­dott az ang­mags­sa­li­ki esz­kimóknál az öre­gek öngyil­kossága is.”
Ennyit a nem­zetközi példákról. Ha­zai vi­zek­re evez­ve vi­szont úgy néz ki, hogy az egy­szerű, de a ja­va­kat előállító munkásokért, s a nyugdíja­sokért nálunk sem szól a ha­rang. De hát las­san ezt is meg­szok­juk.

Lőrincz György

Forrás: eirodalom.ro