– Konzum fúré és roksz-dropsz, így hívták a töltött cukorkákat, amelyeket rendszeresen vásárolt a többi áruval együtt édesapám angrójából, a vargyasi kisüzletébe – idézte elém távoli múltját apám. S én kíváncsian faggatóztam:
– Ez az a hölgy, akinek produkáltad magad?
– Igen, ő az. Klárika néni valódi vénkisasszony, és üzlettulajdonos volt egy személyben, törzsvásárlónk, aki nagyon szerette az édességeket, és kissé furcsa volt a megjelenése, mert miközben minden árut tüzetesen végignézett, jelentéktelen dolgokról kérdezgetett, fontoskodott…

…Édesapám nem bírta a modorát, az orrhangú affektálását, úgyhogy mikor, észrevette üzletünkhöz közeledő imbolygó lépteit, a hosszú nyelű ernyőjével a kezében, amit sétapálcának álcázott a rá jellemző eleganciával, a jellegzetes kalapjával; ahelyett, hogy engem küldött volna ki a vevőket üdvözölni, mint máskor, kilépett a bejárati ajtón, elejébe ment, betessékelte, és a gondjaimra bízta. – Aztán udvariasan szolgáld ki Klárikát! – mondta meghajolva, bohókásan, és lelépett erre az időre, úgy tett, mintha éppen fontos dolga akadt volna.
– Milyen foglalt a kolléga úr, mindig el kell mennie, mikor jövök – mondta nekem különös hangsúllyal, kissé cinikusan. Én pedig, a 14 éves suhanc, ajánlottam magamat, készen állva az udvarias kiszolgálás mellett minden elképzelhető mókára.
Mikor ketten maradtunk, kezdődhetett a színjáték, mert miután édesapám az ajtót becsukta, mind a ketten színházat játszottunk, szerepbe kerültünk… Klárika néni vevőként játszotta a nagy nőt, csücsörítette a száját, mindig valami különlegeset rendelt, s olyan orrhangon kényeskedett, mintha igazából francia lenne. – Konzum furéé, konzum furéé, roksz-dropsz – racssolta többször is, a hatás kedvéért, mintha nem érteném, hogy mit jelent, miközben le s fel sétált a pult előtt. Ezt a ,,konzum fúrét” is úgy tudta mondani, annyira az orrából, mintha valóban Párizsban született volna, a roksz-dropsz pedig úgy hangzott a szájából, mintha azt akarná, hogy ne is értse rajta kívül senki. Láttam az arcán, hogy mikor kiejtette, abban a pillanatban ő maga is elhitte, hogy ő egy igazi párizsi nő. Én pedig, alkalmazkodva a modorához, belementem a játékba, és úgy szolgáltam ki, mintha valóban Párizsban lennénk. Mademoisellenek szólítottam, végigvezettem a raktáron, megmutattam az egész árukészletet, és elszavaltam neki a reklámokat is, persze tréfálkozva, és ugyanúgy orrhangon, ahogy ő affektált. Szinte minden áruhoz tudtam egy szöveget, de a hatás kedvéért a hashajtóval, a darmollal kezdtem, amiből nem is volt az üzletünkben, csak a szomszéd patikában, de mivel a nevében ott volt az R betű, hát elraccsoltam indításként, közben pedig a szomszéd patikára mutattam: „Amíg ön alszik, a Darmol dolgozik, reggelre kelve a nadrágja telve” , s erre ő harsány kacagással válaszolt. Akkor már rátértem az üzletünkben lévő árukra is: „Kárpát kályha fényesítő. Tükörfényes, és bogár fekete lesz a kályhája, pont mint új korában, mintha most jött volna ki a gyárból, mintha most jött volna ki a boltból.// Gyerünk asszonyok, még van belőle, aki vesz az jól jár, aki nem vesz, le van szarva-sbőrrel takarva… Kitűnő a Turul vegytisztító: kettőt húzunk jobbra, kettőt húzunk balra, és már kivéve a kabátból a folt, és nadrágból a pöcsét… Ha jót akar, ne keféljen mással, asszonyom, csak tiff parketpasztával!… Ne vereje ki, ne verje, Kiszívja Veronika,… szőnyegéből a port. Veronika porszívó! A Veronikák világmárkák…
A jó hangulat végett, persze, olyan reklámokat is szavaltam neki amelyek nem a mi üzletünkre vonatkoztak, de azért megvolt a hatásuk.
– Éjjel fekszik, nappal ül, pihen benne remekül, Epeda rugós láncfotelágy, Budapest a nyugatival szemben... Így aztán bármit el tudtam adni neki. A reklám után, minden árunál készségesen bólintott, mintha hatott volna rá a szöveg, és jelezte is, hogy mennyit rendel belőle, én pedig följegyeztem egy füzetbe. Miután a rendelés lezárult, már csak becsomagolni, kihordani kellett a szekerébe, egy kis szünetet tartottam, és előadtam valamelyik hatásos diákfogásomat, mely bűvészmutatványnak is beillett, például azt, hogy miként lehet a hüvelykujjad körméből vért fakasztani, aztán egy szempillantás alatt beforrasztani.
– Mademoiselle Clara – szólítottam meg udvariasan, akár egy vérbeli párizsi üzletember –, szíveskedjék megnézni a legújabb vérfakasztó mutatványomat, melyet csak most és csak az ön kedvéért adok elő – azzal kivettem a bicskámat, szertartásosan megtöröltem, megmutattam, mennyire éles, és egy erélyes mozdulattal úgy tettem, mintha elhúznám a pengéjét a hüvelyk ujjam körmén, közben pedig egy gombostűvel észrevétlenül megszúrtam mutató ujjamat, egy fájdalmas grimasszal kissé elfordultam, mialatt a mutatóujjamról a vért rányomtam a hüvelykem körmére, de azt már amolyan fakír arckifejezéssel mutatva. Szegény Klárika néni, mikor a hüvelykujjamon a vért meglátta, ájuldozni kezdett.
– Oh mon dieux – kiáltott fel. Az ájulást is olyan előkelően tudta produkálni, hogy a nagy rémülettől nem vesztette el a lélekjelenlétét egészen, csak jajgatások közepette, két-három előre, hátra és oldalra tántorgó lépéssel jelezte, hogy ájulásban van. Ilyenkor támogatni kellett, leültetni és vizet adni neki. Utána aztán hiába mondtam a másik reklámot, hogy „semmi baj, semmi vész, itt a vatta, itt a géz”, s hiába mutattam az ép körmöt a hüvelykemen, nem volt hatásos a visszaforrasztás jelenete, mert Klárika néni nem mert oda nézni.
A diákfogásaimat többször is előadtam a tiszteletére. Valahányszor vásárolni jött az üzletbe, eljátszottuk a raccsolós reklámozást, utána valamilyen hajmeresztő mesterfogást, az ájulásos tántorgó lépéseket, majd nyugtató gyanánt a leültetést, és vízivást. Mindig ugyanúgy. Ilyenkor megkínáltam konzumfúréval is, hogy hamarabb helyrejöjjön az ijedtségből.
Sok mindent vásárolt, mikor bejött Barótra. Halvát, édességeket, cukorkafélét, befőtteket, cipőfestéket, kályhafestéket, gyufát, lámpabelet, konzerveket, fűszereket, tejoltót, amit a juhászoknak árult, én meg mindent gondosan becsomagoltam, s mialatt Ő a széken ülve az ájulások látványos sorozata után, kényesen szopogatta a konzumfúrét, az árut szépen kihordtam, és beleraktam a szekerébe.

1. B.Tomos Hajnal:
   2018. október 8. 07:52

   Elbűvölő ! Leginkább a Darmol reklámszövege tetszett, de az egész történet olyan látványos, hogy akár humoros szinpadi előadásként is el lehetne képzelni. Ez tényleg egy visszaemlékezés hű jegyzete, vagy karcolat ?

2. Bogdán Emese:
   2021. június 11. 21:36

   Kedves Hajnal, megtisztelő a véleményed, köszönöm szépen! Apám emlékeiből sokszor elszerepelve, mikor összegyűltünk. Kereskedő gyerekként már kiskorában gyakorolnia kellett az udvarias kiszolgálást.