Túlértelmeztük a helyzetet (és ezzel természetesen saját szerepünket), vagy tényleges helyzet volt? Soha nem gondolkodtam ezen. Október elején már kezdett ömleni a posta, a Hargita kalendárium értekező, illetve szép- vagy kevésbé szép irodalmával. Pontosan negyven évvel ezelőtt láttam először élőben Kányádi, Fodor Sándor, Beke György, Szabó Gyula, Sütő levelét titkárnőnk asztalán. Ájuldoztunk a megilletődöttségtől. Albert Antal főszerkesztő írást kért tőlük az indulófélben levő Hargita kalendáriumba, ők pedig postafordultával válaszoltak! Jó passzban volt a lap, amikor a népélet-helytörténet-önismeret hármas tengelyére rákerült a kalendárium. Még leginkább annak van igaza, aki felismerte, hogy minden anyanyelvi szakkönyvkiadás előtt hiányt pótolt főleg néprajzi és helytörténeti vonatkozásban. A helytörténet (Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, 2. kötet) „1919-től vált a szülőföldhöz való ragaszkodás nemzetiségi jelzésévé. Kós Károly és Debreczeni László népművészeti és műemlékvédő munkássága, a brassói ÁGISZ falumonográfia-tervezete, az Erdélyi Fiatalok tervezte falukutatás, a népi írók s a Gusti-féle monografikus mozgalom hatása alatt meginduló szociográfiai munkálatok a lakosság többségét alkotó parasztságban kerestek támaszt, míg az EME inkább a városok, intézmények, műemlékek múltjának felderítésével, egy általános erdélyi történelem kérdéseinek feldolgozásával ápolta az önismeretet.”
Ha akartuk, se tudtuk volna letagadni: jóval 1919, sőt, Trianon után nem is annyira ezek emlékével, mint esztelenségeinkkel és tehetségünk alkalmasint felnagyított tudatában éltünk, az öregekre hagytuk, csinálják csak a nemzetiség kátéját. Az állítás pontatlan, maguk az öregek nem engedték ki kezükből a káté-szabadalmat. Jó volt reggeltől estig Orbán Balázsra hivatkozni, hogy ezt mondta Szentlélekről, azt Szentdomokosról. Orbán Balázs mindenről mondott valamit, ezért lehetett a kicsiny székely glóbusz monográfusa. Nálunk pedig akkor úgy alakult, hogy ha megmondta Orbán Balázs, akkor Fazekas János, vagy kabinetfőnöke, Blénessy Ernő is, ők voltak a székelyek ott fönn, az Államtanács csillagösvényén. Úgyhogy lehetett írni, lehetett szerkeszteni. Az első HK-t újraolvasnám minden tanulság és ilyenkor ajánlatos zárókövetkeztetés nélkül. A szerintem így, esetleg úgy, de leginkább sehogy bölcsessége sem küldhető vissza sms-ként negyven évet. Ha valami csoda folytán mégis, kinek? Tulajdonképpen két kalendáriumra emlékszem, az elsőre és aztán az 1990-esre. Miközben a sorozatkezdő 1970-es könyvnaptárt kerestem hasztalan, felbukkant a 89 őszén megkezdett, fedőlapján 1990-es évszámot viselő kötet. Kinyitom és megkövülök: megállt az idő! Koraősszel, amikor kezdett összeállni a következő év kalendáriuma, ki gondolta volna, mi lesz decemberben? Dúlt a törvényerőre nem emelt nyelvtörvény, mint manapság Szlovákiában. Elkészült Harghita megye (és nemcsak) lakosságának a Hargita kalendárium, de már nem vette meg senki Odorheiu Secuiesc meg Miercurea Ciuc trafikjaiban, mert kezdődött Temesvár meg Bukarest, aztán le is futott a rendszerváltozás. Elsősorban nem mi, kisokosok, de a nagyobbak se értették a csíziót. A vemhességi naptár is kizárólag juhoknak szólt, nem a sokáig vajúdó és hirtelen új rendet szülő társadalomnak. Ez viszont már több mint kalendárium, s tanulsága: a később óhatatlanul történelemmé váló jelen idő kifog a médián, amely nem lehet elég gyors nyomkövető a gyorsabb változásokban.