(Epizódok a Siklósi Szandzsák történetéből)

Az alább közölt, 15 részes kisregény valamikor az ezredforduló előtt látott napvilágot, folytatásokban a néhai Romániai Magyar Szó hasábjain. A lap olvasói szerették, élvezettel olvasták napról napra a török hódoltság idején történt események regényes históriáját. A szerző bevallotta: szövegének digitális változata használhatatlanná sérült, mi viszont megőriztük és most kétnaponként lefújjuk róla a port. Az újrateremtett kor Balassi Bálint költészetéből is ismerős, felidézéséhez hallgassunk meg bevezetőül a Héttorony Hangászok előadásában felcsendülő hajdútáncokat…

Ungaresca

I.

Törökvilág Siklóson

A XVI. század utolsó harmadában Dzsebes bég volt a Siklósi Szandzsák várura, a vár alá tartozott vagy ötven falu, pontosan nem lehetett tudni a számot, mert a Porta által kiküldött defterdár éppen ebben az időben mérte fel a szultáni birtok adójövedelmeit. A szandzsák a Budai Vilajet alá tartozott, s a környék a mohácsi csata óta a birodalom belső vidékének számított. Itt béke volt, csak időnként vonultak át reguláris seregek a nagyvezírek vezetésével, a martalóc hadak az utóbbi években szerencsére elkerülték a környéket. A török vezetőkben kimondatlanul is megérett a felismerés: a birodalom elérte észak felé a legnagyobb kiterjedését. A Sztambulból induló seregek eljutnak ugyan néha Bécsig is, megütköznek a különféle keresztény szövetségek hadaival, de még ha győznek is, az elfoglalt pozíciókat nem tudják tartani a beköszönő télben. Egyrészt messze az irányító központ, másrészt minél messzebbre kerülnek a harcoló csapatok, annál körülményesebb utánpótlással segíteni őket, harmadsorban pedig az égövek csatájában is alulmaradnak: ezek a keresztények nem bánják, ha ki is fagy a lélek belőlük, de a török katona nem bírja a hideget. A birodalom északi végvidékén váltakozó szerencsével folyik a háború, nyáron a törökök nyomulnak előre, télen a keresztények visszaszorítják őket, s a nyertes és vesztes csaták után nagy kitüntetési és leváltási hullámok borzolják mindkét vezérkart.

Siklóson találkoznak és elágaznak az utak, az igazhitű utazó folytathatta útját északnak Pécsre, Tolnára és tovább Budára, vagy nyugatnak fordult Sziget és Kanizsa irányába, keletre is vezetett út, Mohácsnál komp vitte át a szekereket, utasokat a Dunán. Allah hívei megpihentek Siklóson, mert templom, kellemesen meleg vizű tisztasági fürdő és karavánszeráj állt a megfáradt vándorlók rendelkezésére. A szeráj udvarán hatalmas kondérban főtt a piláf, a falak között mennyei zene szólt, mézédes ajkú hurik gondoskodtak a magányos férfiemberek szórakoztatásáról, bár ez utóbbi ipar éppen válságot élt át, mert újfajta szerelmi betegség érte el ezidőtájt a szerelem művészeit és iparosait: a bujakór, vagy ahogy a magyarok nevezték: a frantza-betegség. Akit megfertőzött, arról elevenen rohadt le a hús, és az orvostudomány tehetetlen volt; bár ezt nem vallották be, ekkor még nagyon fejletlen volt a tudományos gondolkodás.

Dzsebes bég harcokban kiérdemesült, sokszor sebesült vitéz harcos. A szultán szolgálatában és az igaz hit fegyveres védelmében nem kímélte erejét és vérét, hűséges szolgálatának jutalma ez a vár és a környék adójövedelme, amit ki tud sajtolni a falvak népéből. Eleddig a vitézi élet és a katonai erények töltötték ki minden idejét, nem volt módja családot alapítani, vagyont gyűjteni. Ugyan kincs és arany számlálatlanul megfordult a kezén, hisz a dicsőséges győzelmeket mindig szabad rablás követte, ám a könnyen jött pénz könnyen is ment, sok volt a cimbora, tomboló a jókedv, fényes a hangulat. És elszálltak az évtizedek, megkoptak a vitézi izmok, egyre gyötrelmesebbé vált a tábori élet. Méltó jutalom volt a kiszolgált hős számára ez a kissé lerongyolódott vár és az egykoron gazdag vidék, ahol magától terem a gyümölcs, és nagy a múltja a szőlő- és borkultúrának. Allah ugyan tiltja a részegítő italok fogyasztását, de katonaemberek esetében még a legvallásosabb fővezérek is elismerik az alkohol jótékony hatását a bátorságra, a csaták után meg hiábavaló is volna megtiltani a hadizsákmány elfogyasztását, ami csak fokozza a győzelem mámorát. Dzsebes bég, ahogy katonakorában megszokta, bizony sűrűn vétett vallásának eme parancsolata ellen, sőt, várúri napirendjének állandó eleme, szervezőereje az alkohol volt. Reggel kisüstivel kezdte a napot, bőségesen ebédelt, amire jól csúsztak a savanykás siklósi borok, délután szundikált kicsit, s a délutáni álomból mindig kínzó szomjúsággal ébredt, amit estig oltogatott, rendszerint merevrészegen dugták esténként ágyba szolgái. Amúgy betartotta vallásának minden előírását, a disznóhúsra rá sem nézett, s a vár bástyájáról az alkonyi csendben messzire elhangzott a müezzin éneke.

Ám amennyire nem jutott eszébe Dzsebes bégnek ifjúkorában vagyont gyűjteni, annyira vehemensen vetette bele magát új hivatalába. Újabb és újabb adókat vetett ki a községekre, megduplázta az úrdolgát, folyamatosan százával dolgoztatta a jobbágyokat a vár újjáépítésén és megerősítésén, sőt, a várfalakon belül új építkezésekbe fogott. A klastromot, mivel zárt udvara volt, háremmé alakíttatta át, s mert vagyona nem volt az emberkereskedők árujából válogatni, a környék falvainak eladó lányaiból hajtatott be vagy féltucatot háremhölgynek. A parasztlányok eleinte sokat sírtak, rabnak érezték magukat, de később megbékültek sorsukkal. Rendesen és rendszeresen kaptak enni, a bég török divat szerint szépen ruházta őket, időnként legyeskedett körülöttük, meg-megcsipkedte őket, de mivel a nap legnagyobb részében részeg volt, nem sok kárt tett bennük. Legnehezebben azt szokták meg, hogy naponta fürdeniük kellett, de hát minden megaláztatáshoz idővel hozzátörik az ember, ilyen a természete. A jobbágyok kétheti robottal alagutat vájtak a várdomb sziklás talajába, lépcsőket faragtak, deszkával borították az alagút komor falait, méterenként olajmécset szegeztek a falra, s attól kezdve a hárem virágai, a béggel az élen, délutánonként leereszkedtek ezen a járaton a tisztasági fürdőbe, sorukat két eunuch zárta. A nap legmelegebb óráiban zárva volt a tisztasági fürdő, a bég múlatta ott az időt háremével.

Dzsebes bég katonái az utolsó tyúkot is fölkapták a parasztházak udvaráról, az utolsó sütet lisztet is elvitték a kamrából, mondván, úgyis elrejtette a ravasz paraszt a saját megélhetését. Ez igaz volt, mert hát azoknak is élniük kellett valamiből. Voltak, akik — megelégelve a kegyetlen sorsot, sanyargattatásukat — behúzódtak a vadvizes, lápos vidék szigeteire, kunyhót építettek, éltek abból, amit a természet magától adott. A többség azonban, mint a nyáj, együtt maradt a falvakban, és megtanult együttélni az elnyomatással. Ennek a népnek mindig voltak urak a nyakán, és mindig meg kellett élni az uraknak is, nekik is. Ez a török sem lett volna elviselhetetlenebb az elődeinél, ha nem olyan gyorsan és kapkodva akarja életének minden anyagi mulasztását pótolni. Zsebesnek nevezték a parasztok, mert pénzének egy részét és apró személyes tárgyait nem az övén hordta apró bőrzacskókban, hanem az új és célszerű török divatnak hódolva a ruhájába vágott mély rejtekekben, zsebekben, amelyeknek száma oly nagy volt, hogy a bég időnként elfelejtette, mit hová rejtett (ebben bizonyára a siklósi borocskának is volt némi része), ezért kapkodva mélyesztette kezét ruhája különböző nyílásaiba, majd rángatta ki onnan, elvörösödve az izgalomtól és az erőlködéstől, míg meg nem lelte az aranyakat. Ilyenkor körülötte lebzselő kutyái és szolgái hamar megtapasztalták csizmája orrát, de amilyen hirtelen tűzbe jött, olyan gyorsan el is fáradt, hatalmasra hízott, hegynyi teste hamar lerogyott a karszékbe, fújt, lihegett, szuszogott, mint egy kovácsfújtató.

A várban aprócska helyőrség tanyázik, tagjainak száma a tucatot közelíti. Nagyobbrészt szolgálatban megfáradt öregkatonák, egyetlen feladatuk a közrend fenntartása, amit úgy érnek el, hogy állandó rettegésben tartják a falvakat. Behajtják a bég által kivetett adókat, illetve elveszik azt, amire nekik van szükségük, mert a zsold magában semmire nem elég. A falvak lakói név szerint ismerik ezeket a zsiványokat, az elöljárók igyekeznek a kedvükben járni, jó kapcsolatokat építeni, megértetni velük: csak úgy vegyék el a káposztát, hogy a kecske éhen ne haljon, mert ha elpusztítják, akkor nekik sem lesz aki tejeljen. A rendszer — némi túlkapásokkal az egyik, illetve elszemtelenedéssel a másik oldalon — működött is. Dzsebes bég megjelenésével új világ következett be. Azzal kezdte, hogy keményen megdorgálta a katonákat, mert úgy ítélte, hogy összejátszanak a parasztokkal, nem elég szigorúan járnak el, sokkal többet kellene kisajtolniuk ebből a népességből. Ezt követően nehezebb lett a községek élete, magasabbra kellett púpozni a szekeret, többet elő kellett hozni a rejtekből, mert a katonák továbbadták az elégedetlenséget. A prés természete olyan, a borvidéken élők jól tudják, hogy egy darabig lehet feszíteni, lehet növelni a nyomást, de aztán pihentetni kell, csak aztán lehet rajta húzni megint. Nőttek a terhek, fokozódott a nyomás, de a kinyert, beszolgáltatott mennyiség nem lett igazán több. Lassan visszazökkent minden a régi kerékvágásba.

Történetünk ott kezdődik, hogy Dzsebes bég egy napon hírét kapta egy csodaszép eladó leánynak. A fülbesúgó magyar ember volt — mint minden fajtának, ennek is van színe és rongya.

– Háremed dísze lehetne, nagyúr, a gyönyörűséges Gyűdi Rozália. Valódi török szépség ezen a magyar földön: hófehér alabástrom bőr, fekete haj, boglártüzű szemek és hosszú, söprűs szempillák…

Tüstént kiadta a parancsot a bég, hogy azonnal hozzák háremébe Gyűdi Rozáliát.

Következik: II. Rozália

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ