Lator Anna: Bozótvágó kések éjszakái
avagy erőszak-trauma valódi szembenézés nélkül
„Nem az ősi törzsi indulatok fékevesztett kitöréséről van szó… A gyűlöletet és a félelmet egy modern elitréteg szándékosan állította saját szolgálatába hatalma megtartásáért.”
/Leave None to Tell The Story/
A gyakran Kelet-Afrika Svájca néven is emlegetett mintegy 26 ezer négyzetkilométeres országban, Ruandában körülbelül 800 ezer ember veszítette életét valamivel több, mint három hónap alatt 1994-ben, főként a többségi hutu csoport által, a tuszik megsemmisítésére irányuló népirtásban és harcokban. Bár a világsajtóba gyakorlatilag tisztán etnikai konfliktusként vonult be a ruandai népirtás, utólag tudjuk, hogy számos tényező – mint a hatalmas népsűrűség, föld- és élelmiszerhiány, korrupció, világgazdasági tényezők stb. – és egy céltudatos, eredetmítoszt hangsúlyozó gyűlölet-propaganda együttesen vezetett a véres konfliktusig (Diamond 2009). Annak ellenére, hogy a tuszi állattenyésztők és a hutu földművesek közt inkább gazdasági, mint etnikai eltérés volt, az addig valamilyen mértékben átjárható kategóriákat – ahogy T.Horváth Attila fogalmaz – „a gyarmati törvénykezés merev etnikai címkévé változtatta” (T. Horváth 2008) a huszadik század első felében. Később, a média által is gerjesztett gyűlölet mentén meghatározott ország az ezredfordulóhoz közelítve, 1994. április 6-án – amikor az 1973 óta hatalmon lévő hutu Juvenal Habyarimana gépét lelövik – jutott el a történelem egyik legbrutálisabb háborújához, amelyben katonák és civilek, szomszédok és rokonok estek egymásnak bozótvágó késekkel és szögesbotokkal (Diamond 2009). A véres száz nap alatt becslések szerint körülbelül 250 ezerre tehető – a főként tuszi nők ellen elkövetett – szexuális erőszak száma, a tragédia ezen aspektusa mégsem kapott megfelelő figyelmet. A nemi erőszak mint háborús fegyver „alkalmazása” a legtöbb háborúra – például az 1990-es évek elején a délszláv háborúban a szerbiai muszlimok ellen, vagy a II. világháborúban náci japán katonák által Nankingban elkövetett tömeges nemi erőszak – jellemző, ugyanakkor indítékai, elkövetői, mintázatai és mértéke nem ugyanaz. Lényeges mindez azért, mert nem mindegy, hogy milyen és mekkora távú nyomokat hagy a társadalomban egy konfliktus, és hogy milyen módon dolgozható fel mindez a trauma – ha egyáltalán feldolgozható. Fontos szerepet játszanak a tényezők a közösség újjáépítésében: mennyire széles réteget érintenek az események; milyen hatással van testi-lelki egészségükre; hogy az elkövetők és az áldozatok tovább élnek-e egymás mellett ismerősként, szomszédként; hogy miként kezeli a bűnöst, és miként a stigmatizált áldozatot az adott társadalom – mind hatással vannak a továbbélésre.
Szexuális erőszak mint a népirtás egyik eleme
Bár az ENSZ jóvoltából – és mert a hutuk egy pillanatig sem titkolták céljaikat és tetteiket –, a tagállamok már 1993-ban nagy valószínűséggel tudták, hogy mire készül a ruandai kormány – szemben például a nácik megsemmisítő táboraival –, mégis a mészárlások módszeres megkezdése után még ötven napig halogatták a népirtás tényének elismerését. Történt mindezt azért, mert a második világháború után a Népirtás Bűntettének Megelőzésére és Megbüntetésére elfogadott 1948-as Egyezmény értelmében kötelességük lett volna beavatkozni a genocídiumba. Az egyezmény az alábbiak szerint definiálja a népirtást: „valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport, mint olyan, teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával” követnek el. Az ENSZ-nek pedig tudomása volt róla, hogy 1993-ban a hutu vezetés összeírásokat végzett a lakosságról, majd az ország északi részén lemészárolták az ott élő tuszikat (Gutman és Rieff 2002:359-361). Az ENSZ tudomására jutott események, a megismert dokumentumok, illetve az előzetesen importált több százezer bozótvágó kés (Diamond 2009) a bűncselekmény előre megfontoltságát jelzi (Gutman és Rieff 2002:359).
A háborúkat és népirtásokat „kísérő” tömeges nemi erőszak ugyan már évszázadok óta háborús bűncselekménynek számít, azonban csak a Boszniában az 1990-es évek elején elkövetett szexuális erőszak idején merül fel, hogy ezek az események emberiség ellen elkövetett bűncselekménynek számítanak, és az előre eltervezett népirtás egyik elemét alkotják. A külföldi sajtó számára akkor válnak érdekessé ezek az események, amikor tudósítók bemutatják az áldozatokat, akik megerősítik az addig érkezett híreket a tömeges nemi erőszakról és szexrabszolgaságról (Gutman ésRieff 2002:377). Noha a módszeres nemi erőszak a nemzetközi jogban nem jelent önálló bűncselekményt, mégis fontos tényező a népirtás vádjához szükséges szándékosság meghatározásában (Gutman és Rieff 2002:381). Ugyanakkor a Volt Jugoszlávia Nemzetközi Büntetőtörvényszéket létrehozó 1993-as ICTY Statútum 5. cikke, a Ruandai Nemzetközi Büntetőtörvényszéket létrehozó 1994-es ICTR Statútum 3. cikke és az állandó Nemzetközi Büntetőtörvényszéket létrehozó 1998-as Római Statútum 7. cikke már az emberiesség elleni bűncselekmények közé sorolja a nemi erőszakot.
A 20. századi történelem során a különböző szervezetek is többféleképpen határozták meg a módszeres nemi erőszakot: vannak esetek, amelyben „háborús fegyvernek”, és van, hogy az „etnikai tisztogatás eszközének” nevezik (Gutman és Rieff 2002:381). Ruandában azonban – a később vizsgált nankingi és boszniai esettel szemben – úgy használták háborús fegyverként és az etnikai tisztogatás eszközeként a nemi erőszakot, hogy előzetesen az elpusztítani kívánt tuszi csoport dehumanizálására felépített propaganda-gépezetben kiemelt szerepet szántak a tuszi nők ellen irányuló narratívának – lealacsonyításukkal erősítve demoralizáló folyamataikat. Mindezt pedig legjobban a hagyományos kultúrába ágyazva tudták megtenni.
Miért vált ennyi nő nemi erőszak áldozatává? A nőkép a hagyományos ruandai társadalomban
Ahogy az afrikai kultúrák többségében, Ruandában is jellemzően férfidominanciájú társadalommal találkozunk, ahol a nő a férfi rokonságához tartozik – házasság előtt apja családjához, később pedig férje, és bizonyos esetekben fiúgyermeke családjához. A leszármazási rendszer miatt a nők általában nem is rendelkeznek önálló (például föld-) tulajdonnal, férfirokonaik feladata gondoskodni róluk (Diamond 2009). A huszadik században a ruandai nők feladatai olyannyira a háztartás és az anyaszerep körül határozódtak meg, hogy arányuk a közigazgatásban és a privát szektorban is jelentősen alacsonyabb volt, mint a férfiaké.
Az alárendelt, kiszolgáltatott pozíciót jól példázza az Emberi Jogi Figyelő 1996-ban kiadott tanulmánya, amely egy Kigaliban tevékenykedő szervezet munkatársát idézi: „A lányokat kiskoruktól kezdve az anyaságra és a feleségszerepre tanítja édesanyjuk. A nőnek a házról kell gondoskodnia és a földeken dolgoznia. Számtalan viselkedést meg kell tanulnia, mint a távolságtartó attitűd vagy a behódolás… A család értéke, hogy hány fiúgyermeke van” (Binaifer 1996). A tanulmány rámutat arra is, hogy ez a fajta berendezkedés játszotta a legfőbb szerepet az ország túlnépesedésében. Jean Hatzfeld A bozótvágó kések évszaka című kötetében egy interjúalanya, Pancrare így mesél a ruandai nők státuszáról és a genocídium alatti események jellegéről: „Azt hiszem, hogy a nőket a férjük irányítja. Ha egy férfi reggel elmegy ölni, és este, amikor ennivalóval tér haza, az asszony meggyújtja a tüzet a lábas alatt, az bizony azt jelenti, hogy a nő támogatja az urát, a hagyományoknak megfelelően” (Hatzfeld 2006:121). Míg makroszinten elnyomást és hátrányt, addig mikroszinten gyakran fizikai bántalmazást is szenvedtek a nők: a ruandai kormány riportja szerint átlagosan a nők ötöde vált családon belüli erőszak áldozatává férfipartnerétől a ’90-es évek környékén (Binaifer 1996). A nők ilyen fokú alárendeltsége a tuszik ellen általában kialakult gyűlölettel együtt könnyen vezetett oda, hogy a kisebbségi csoport nőtagjai elképesztő számban váljanak célponttá…
A tanulmány teljes szövegét lásd a Periszkóp portálon
Pusztai Péter rajza