– …
– Igenis, tanárnő; melyik irodába?
– …
– Az igazgatóiba…? („Na, Daczó, ez a hét is jól kezdődik, sőt mondhatjuk, ez a tanév… Az igazgató meg egy szürke ruhás, egy amolyan férfiú… Te jó isten, az igazgató megy el…”)
– …
– Nevem? („Jól nézünk ki.”) Daczó Bernát. Ha nem tetszett volna tudni…
– …
– Igenis, VII. B. Meg ezt is, ha nem tetszett volna tudni, akkor nem ülnék itt éppen én…
– …
– Nem szemtelenkedem, csak…
– …
– Igen, cz-vel…
– …
– A Bernát dehogyis th; az nekem keresztnevem, merthogy a Daczó keresztnév nem lehet, vagy hát elég szokatlan volna, gondolom…
– …
– Megértettem („jajistenem”…). Szóval a nagyapám ügyében… Ugye a bácsinak… Vagy szólítsam elvtársnak?
– …
– A bácsi is jó? Na jó…
…
– Igenis, térjünk a tárgyra („jajistenem”), azaz a nagyapámra, mert ugye ő a tárgy
– …
– Neve: Daczó Benedek, cz-vel…
– …
– Nem szemtelenkedem, de azt pláne tetszik tudni, hogy mi a foglalkozása, hiszen ezzel kapcsolatos az ügye…
– …
– Ezt viszont én nem tudom…
– …
– Hát úgy, hogy sohse kérdeztem tőle…
– …
– De szégyellem… Mit csináljak…? Talán most megtudom, hogy hány… Ha meg tetszik mondani… De gondolom, jól túl lehet az ötvenen. A világháborúban kint volt a fronton, már akkor gépkocsizó alakulatnál szolgált…
– …
– Igen, ezt bezzeg tudom… Tessék csak várni, igen, édesanyám negyvenkettőben született, az harmincöt… Szóval nagyapám közeleghet a hatvan fele.
– …
– Hogyhogy mit kerestem náluk? Hát mit keres az ember a nagyapjánál? A nagyszüleinél…
– …
– Értettem, itt most csak a bácsi kérdez… Tetszik tudni, sajnos csak egyedül vagyok unoka… Na meg ott a város szélén, ott még lehet élni. Takaros házak, kis kertek, tiszta levegő. És az emberek ismerik egymást, mindenki mindenkinek köszön. Édesanya szerint nekem attól van gyerekkorom, hogy amikor csak lehet, az öregeknél vagyok. Abban az utcában mindenhol van vagy galamb, vagy kutya, vagy belga nyúl. A szomszédban tavalyig még páva is volt, az idén nincs, csak japán kakas…
– …
– Nem hordok én össze semmi tücsköt-bogarat, de azt tetszett kérdezni, hogy mit kerestem nagyapáméknál?
– …
– Ja, hogy aznap, augusztus 14-én? Aznap azért voltam kint, mert le kellett szedjük a Vilmos-körtét. Nagyanyámat csak nem küldhetjük a fára, nagyapám alatt meg letörik az ág. Az az igazság, hogy ilyenkor nyáron segítek nekik. A veteményt, azt én szoktam gyomlálni, mert ők már nemigen tudnak hajladozni. Apám azért nem bánja, ha kint töltöm az időm, mert szerinte az öregek mellett a fizikai munkát is megszerethetem. Merthogy az állítólag fontos… Az ember az apjával nem szívesen vitatkozik… De mondom, az egy érdekes fertály, ott ősszel még sárkányt is eresztenek… Az a hobbisok utcája, édesapám szerint.
– …
– Nem, nagyapámnak nincs semmi hobbija.
– …
– Hogyhogy csak a huligánkodás?… Az én nagyapám nem huligán. Ő volt a szállítóvállalat legmegbízhatóbb sofőrje. Tizenöt éven át járta keresztül-kasul Európát nagy utánfutós kocsikkal, negyvenéves fejjel még németül is megtanult valamennyire…
– …
– Hogyhogy biztos, hogy csencselhessen…? Nagyapám sohasem csencselt. Mindig azt mondták neki: „Te egy nagy marha vagy, Benedek…”
– …
– Nem nagymama meg édesanya… Hanem… Egyesek… De ő mindig azt mondta, neki nem éri meg valami nyugati kacat, hogy aztán ne bízzanak meg benne. A szállítóvállalat igazgatója meg többször is mondta, méghozzá nyilvánosság előtt: „Ha tíz olyan távolsági sofőröm lenne, mint Daczó, nem fájna a fejem.”
– …
– Hogyhogy honnan tudom, hogy azt mondta? Mi nagyapámmal mindent meg szoktunk beszélni a családban… Mi, ha előkerülünk, közösségi életet élünk odahaza…
– …
– Mégis leszállították a hosszújáratról…? Őt aztán nem senki. Azazhogy mégis leszállították; de ki? Az orvos. Azért, mert magas volt a vérnyomása. Azért került át a taxisokhoz most két esztendeje. Sokszor Konstancától elment Hamburgig két és fél nap alatt. Az pedig tetszik tudni, hány kilométer? Ja igen, itt most csak a bácsi kérdezhet…
– …
– Mit hozott nekem az útjairól? Most ugye ebből akarja kideríteni, hogy mégis csencselt nagyapám… Nekem matchboxokat hozott. Azt úgy írják le, hogy… Ja, ezt nem tetszik írni.
– …
– Azok? Hát kisautók. A világ valamennyi kocsitípusának kicsinyített másai. Az enyémek között a legkisebb a Racing Mini, hossza 57 mm, a legnagyobb a Londoner (a londoni városi autóbusz), hossza 120 mm. Amíg nagyapám „hosszútávon” futott, a srácok között nekem volt a legteljesebb kisautó-kollekcióm… Na de ez csak nem bűn, nem csencselés…
– …
– Augusztus 14-én („már megint kezdi”) nem mondta az olasz kocsijában ülő hölgynek…
– …
– Máskor se mondta. Se azt, hogy kicsi ringyó, se azt, hogy nagy kurva. Mert minket senki magánélete nem érdekel. Nagyanyám is mindig azt mondja, van nekünk bajunk elég. Ne szólj szám, nem fáj fejem… Azt esetleg az illető hölgy mondhatta magáról a bácsinak, illetve azt, hogy nagyapám mondta róla… Mert Kornél bácsi nem köp, ha nagyapám bajba kerül, most meg ráadásul ebben ő is benne van… Ezt csak az a lány mondhatta, mert az olasz nem értett magyarul.
– …
– Az illető hölgyet? Nem hiszem, hogy ismerné. Hacsak látásból nem… Úgy értem, hasonló külföldi kocsikból… Mert ugye a taxisofőr látásból mindenkit ismer…
– …
– Nem, tudtommal nem lakik abban a fertályban…
– …
– Ki tudja, hogy kerültek oda? Pechükre. Meg a miénkre is… Biztosan eltévedtek valahogy… Mi sose láttuk ott őket azelőtt.
– …
– Nekünk az olaszokkal? Nekünk nincs velük semmi bajunk… Nagyapám meg éppen rokonszenvez velük…
– …
– Bizony isten. Ha jókedve van, mindig azt énekli: „Kerek ez a zsemle…”
– …
– Vakuljak meg, ha ez mellébeszélés… A nagyapám nótájának ugyanis minden strófája úgy végződik, hogy: „…Éljen, éljen éljen éljen Garibaldi.” Garibaldi pedig köztudomásúlag nagy olasz forradalmár volt… Nagyapám pedig meggyőződéses internacionalista…
– …
– Nem hordok össze hetet-havat, de az az egyik kedvenc sztorija, amikor ő először megérezte, hogy Európával többé nagy baj nem lehet… Azt mondja, ő akkor értette meg az internacionalizmus eszméjét is igazán…
– …
– Amennyiben nagyapám a tárgy, ez is a tárgyhoz tartozik…
– …
– Jó, nem kiabálok úgy… Amikor Nyugaton elkezdték azt az új figurát, hogy nagy teherjárművek vikendidőben nem használhatják az autósztrádákat, ő éppen akkor ért Salzburg mellé a határállomásra. Ott kellett megvárják a vasárnap éjfélt, hogy továbbmehessenek. Mesélte, hogy felgyűlt legalább száz nehéz tehergépkocsi. A sofőrök meg beültek az átkelőhely melletti kocsmába. Azt mondja, volt ott török, francia, bolgár, német, román, svéd, orosz, magyar, dán, görög, olasz, na, szóval nem sorolom fel Európa valamennyi népét, de azok mind ott ültek együtt nagy békében ugyanolyan asztalok körül, ugyanolyan pohárból ugyanazt a sört itták, mindnyájan várták, hogy végre elindulhassanak, mert mindegyikük el akart valahová jutni a hosszú utakon; és mindegyiket feleség, meg gyermekek, meg unokák várták odahaza; és mindegyiknek ugyanúgy csak egy élete volt, ahogy mondta nagyapám; és ők ott a világ mindenféle nyelvén hadováltak, s bár nem értette egyik a másik szavát, neki mégis az volt az érzése, nagyon is jól megértik egymást. És lám, ez a sokféle ember, ahogy mondta nagyapám, két világháborúban, meg azelőtt is ezek apái, mióta a világ, csak mind gyilkolták egymást, most meg mind itt ülnek ugyanolyan asztalok mellett, ugyanolyan pohárból isszák…
– …
– Én nem azt mondtam, hogy ez az internacionalizmus, lehet, a bácsi ehhez jobban ért, én még csak most lettem hetedikes… Én csak azt akartam mondani, hogy nagyapám hogyan értelmezi… Tőle, gondolom, ez is szép. Mert azt mondja… Mert ezt a történetet ő mindig azzal fejezi be, hogy: „Európával többé nem lehet kitolni. Mert ezek az emberek többé nem fognak egymás torkának esni senki kedvéért…”
– …
– Nem hordok én össze hetet-havat, de azt tetszett kérdezni, hogy nagyapámnak az olaszokkal mi baja van. Az olaszokkal pláne semmi. Azt mondja, az olaszok a világ legbravúrosabb sofőrei. Ha, mondjuk, egy német szabálytalankodik (szerencsére ez nemigen fordul elő), abból biztosan nagy baj lesz, de az olaszok ki tudják vágni magukat a legzűrösebb helyzetből is. Tetszik ismerni gondolom az itáliai motoros klubok világszámát. Amikor egymást merőlegesen metsző utakon, a kereszteződéstől tíz kilométer távolságra fölsorakoznak, aztán nekieresztik százassal, s a két út metszéspontján úgy halad át a két oszlop egymáson, hogy senkinek a haja szála se görbül. Félelmetes. Nagyapám meséli, hogy egyszer a Brenner-hágón, ugyancsak a határátkelő helyen, egy olasz sofőr úgy húzott el télen nagy hóban mellettük, méghozzá egy húsztonnás utánfutóssal, hogy a kocsi ponyvája súrolta az övéket teljes felületen, mégse akadtak össze…
– …
– Jó, abbahagyom, de ez is mind…
– …
– Igen, hogy aznap mi volt… („Ócska egy pali vagy, nem csíped a szöveget.”) Aznap vasárnap volt, szedtük a Vilmos-körtét…
– …
– Igen, ezt már mondtam. Hogy hogy került a kocsi a ház elé…?
– …
– Hogyhogy biztosan már megint maszekeltünk vele? Mi nem szoktunk az állam kocsijával maszekelni. Váltig mindenki azt mondja, hogy milyen hülyék vagyunk. Mert nagymama cipelheti a két nagy szatyrot, hogy bomlik ki tőle a visszere, de nagyapám nem tenne meg annyit, hogy a piacról hazaszaladjon vele. Mert ő most is egyre csak azt fújja: neki nem éri meg, hogy aztán ne bízzanak meg benne…
– …
– Végül is úgy került oda a ház elé, hogy… Miután leszedtük a Vilmos-körtét, megebédeltünk. Nagyapám háromkor kellett átvegye a szolgálatot. Vasárnap olyankor szélcsend van. Megegyeztünk Kornél bácsival, hogy lehozza a kocsit…
– …
– Nem, hanem azért, hogy lemossuk, kitakarítsuk. Úgy is lett. Fél három körül jön Kornél bácsi, hogy semmi vész, ilyenkor még a diszpécser is aluszik, nekieshetünk ennek az ócska budinak…
– …
– Nemcsak azt kell nézni, hogy mit mondanak arra a kocsira, hanem azt is, hogy hogyan. Mert azt is lehet szeretettel mondani, hogy… Sokszor nagyapa is azt mondja rá, hogy gyászkocsi meg bakszekér meg Noé bárkája… De ez nem azt jelenti, hogy… Mert ez a kocsi, még a Pobeda fazonú Warszawák közül való, igaz, hogy néhány évvel ezelőtt raktak bele, ahogy Kornél bácsi mondja, egy jobb napokat látott Volga-motort, de ezzel is futott már háromszázezer kilométert; akárhogyan nézzük, ez ma a vállalat legöregebb kocsija. Ha pedig egy motor háromszázezer kilométert kiszolgált, az rendszerint olyan, mint egy hetvenéves öregember, aki már rég nyugdíjban kéne legyen. Nagyapa meg Kornél bácsi viszont vállalták, hogy még kiszednek belőle ötvenezer kilométert. Akkor pedig, gondolom, nevezhetik, ahogy akarják azt a kocsit…
– …
– Ez nem mellébeszélés, ez ugyanúgy a tárgyhoz tartozik…
– …
– Jó. Szóval Kornél bácsi a ház elé állítja a kocsit, s kinyitja mind a négy ajtaját, hogy addig is szellőzzön, amíg én a fáskamrából előcipelem a tömlőt.
– …
– Igen, az utcán a ház előtt.
– …
– Jó, a továbbiakban… Igen. Nekikészülődtek, nagyapám rövidnadrágot húzott, Kornél bácsi meg dresszre vetkőzött, tetszik tudni, akkor voltak azok a nagy melegek… Irtó muris látvány volt úgy félpucéron az a két hatalmas ember. Mert Kornél bácsi is akkora, mint nagyapa, csak ő nem olyan testes, mivelhogy ő még egészen fiatal, meg ugye neki nem volt olyan nyomorúságos a gyermek- és ifjúkora, mint nagyapámnak a tőkés-földesúri rendszer idején… Meg a háború…
– …
– Én? Dehogy komédiázok. Van is nekem most kedvem komédiázni… Édesanya, ha nálunk vannak, mindig eldugja a fürdőszobából a mérleget. Azt mondja, ha nagyapa egyszer rááll, dobhatjuk a szemétbe. De becsszóra most is megvan egy-kilencven magas, pedig állítólag ötven után a testmagasság csökken a csigolyák kopása miatt… Ők Kornél bácsival a város legnagyobb sofőrjei… Persze tévedés lenne azt hinni, hogy akkorának lenni olyan nagy öröm…
– …
– Ja, hogy a nyomorúságtól hogy lesz kövér valaki? Nem közben, hanem utána. Mint a sportolók, ha egyből abbahagyják az edzéseket… Különösen úszók esetében gyakori…
– …
– Ez aztán igazán nem halandzsa. Én sem értettem, mikor először hallottam a jelenségről, aztán jóatyám megmagyarázta, ő ugyanis nagyon csípi a témát…
– …
– Igen, orvos.
– …
– Nincs. Apám szerint a gép csak munkaeszközként fogható fel. Következésképpen a kocsi is. Na de az ember az apjával nem szívesen vitatkozik.
– …
– Nem, szakmai ártalmakkal foglalkozik. Szóval azok a nemzedékek, akik valaha is éheztek, vagy egyáltalán olyan helyzetben voltak, hogy attól kellett tartaniuk, holnap nem lesz mit egyenek, azok miután befejeződött a háború, meg a nehéz évek elmúltak, többet ettek, mint amennyire a szervezetüknek föltétlenül szüksége volt. Mert az éhezéstől való félelem még mindég bennük volt, akkor is, ha többé nem is gondoltak reá…
– …
– Nem hordok össze már megint… De azt tetszett mondani…
– …
– Jó, hogy azután… Igen. A tömlőt dróttal felerősítettem a konyhában a csapra, áthúztam az utca felőli szobán és kiadtam nagyapámnak az ablakon.
– …
– És. És kikönyököltem az ablakba.
– …
– Ja, hogy ők… Ők elkezdték mosni a kocsit.
– …
– Igen, úgy félmeztelenül az utcán, vasárnap délután. De hát ez ott, abban a fertályban senkit sem zavar. Különben is a sofőr nem ismer vasárnapot, ünnepet, éjszakát. Mert ugye az utast mindig szállítani kell. Abban az utcában meg mindenki becsüli nagyapát…
– …
– Azután? Semmi. Azazhogy az utca eléggé felázott, s elég nagy tócsa lett. Na de ez ott abban a fertályban senkit sem zavar. A város szélein ugye nemigen burkolják mellékutcákban az úttestet…
– …
– Ahogy a kocsimosással végeztek, újra csak kinyitották az ajtókat, hogy szellőzzön… A pokrócokat kiporolták s felterítették a kerítésre. Mert ugye mindenbe beveszi magát a szag… Sokféle ember beül a taxiba, van, hogy piás alakok intik le, a nők meg ahány, annyi féle pacsulit használ, nagyapám is dohányzik, Kornél bácsi is… Na meg hiába, öreg a kocsi, a benzin szaga is csak beleivódik mindenbe…
– …
– Akkor semmi. Miután kiseperték, tisztára nyalták az egész utasteret, nagyapa felnyitotta a motorház tetejét, valamit piszkált benne, Kornél bácsi meg egy csavarhúzóval igazított a zárakon.
– …
– Jó, most azt mondom, mikor jött az olasz… Csakhogy azt egyikünk sem láthatta, hogy jön.
– …
– Én? Én akkor hol is… Igen, én akkor a konyhában… És csak hallom, hogy méltatlankodnak…

– …
– Igen, az a konyhába is behallatszott… Erre szaladok én is, hogy lássam, mi van.
– …
– Nem, az anyját azt nem szidták…
– …
– Valami ilyesmit, hogy „a betyár mindenit…” Valami ilyesmit mondtak. De mondhattak volna akármit, hiszen azok akkor már messze jártak, úgyse hallottak volna semmit…
– …
– Azt bezzeg nem mondták, hogy nagyapám meg Kornél bácsi mire fel méltatlankodott. Milyen kedvesek. Azzal bezzeg nem dicsekedtek el, hogy ők meg hogy lefröcsköltek bennünket. Mert úgy hajtottak be abba a csendes kültelki utcába, mintha a Monte-Carlo-rallyn lettek volna… Azt ugye említettem, hogy közben fölázott a talaj…
– …
– Igen, én persze hogy a konyhában voltam… De elég az, hogy Kornél bácsit meg nagyapát. Nyakig sárosak lettek. De ez még hagyján. Hanem a kocsit… Ez volt a nagyobbik baj… Mikor végre sikerült a koszból kivájni, akkor… Kívül-belül, de még a pokrócokat is a kerítésen, meg a szomszéd ház falát fel az ereszig. Mindent befröcskölt sárral. Szóval ezzel nem dicsekedett el a drága…
– …
– Mondom, hogy nem lehet tudni, hogy került oda. Különben nem úgy nézett ki, mint aki tudja, milyen világon él… De azt mondom, olyan Lamborghinija volt…
– …
– Jó. Szóval én azt hittem, nagyapám menten agyvérzést kap. Kornél bácsi is erre gondolhatott, mert egyre csak azt hajtogatta: „Hadd el, Daczó bácsi, ne búsulj…” Mire nagyapám elkezdett kacagni. Mostmár végképp azt hittük, valami baja van…
– …
– Úgy állítottuk meg, hogy… Szóval nagyapám csak kacagott, s egyszer azt mondja: „Jössz te még vissza, te kutyaszőr…” De akkor már Kornél bácsi is kacagott. Mert a szegény bambinó azt még nem tudta, hogy az a mi utcánk, az zsákutca…
– …
– Úgy, hogy nagyapám beugrott a volánhoz, s egy pillanat alatt keresztbe fordította az úton a kocsit…
– …
– Igen, tud ő néha fürge is lenni, amiért olyan nagy darab.
– …
– Na jó, az, hogy azelőtt a motorházban matatott, nem jelenti azt, hogy szét is szedte a motort… Lehet, csak ellenőrzött benne valamit… De erre már jött is a koma visszafele. Olyan Lamborghinija volt (gé-há-val, ha mégis fel tetszene írni), amilyent én még az 1975-ös matchbox prospektusban sem láttam. Mint egy tigris, amelyik…
– …
– Dehogyis szállt ki, hiszen éppen ebből lett a baj…
– …
– Ők semmit, csak álltak úgy nyakig sárosan, karba tett kézzel a szegény öreg Pobeda-fazonú…
– …
– Semmit nem mondtak. Azazhogy nagyapám… De olyan lapos volt az a Lamborghini, hogy nagyapámnak a hasáig sem ért… És az ürge mind hadonászott…
– …
– Dehogyis bújt ki, de hiszen mondom, hogy abból lett a baj…
– …
– Azt mondta: „Láddég, mit csináltál, te kutyaszőr?” Kornél bácsi meg azt, hogy: „Gyere tátă, mosd meg a kocsi…”
– …
– Nagyapa még annyit, hogy: „Bújj’sza ki onnét, te fránya…”
– …
– Nem, azt nem mondta, hogy olasz. Se azt, hogy digó. Csak azt, hogy fránya… Mi nem szidjuk senkinek sem az anyját, sem a nemzetségit, sem a fajtáját, ami édesapám szerint ugyanaz… Mert mi se bírjuk, ha valaki…
– …
– Az csak hadonászott abban a lapos kocsiban…
– …
– A lány? Igen. A lány láthatólag meg volt ijedve.
– …
– Hát úgy, hogy láthatólag…
– …
– Mondom, hogy ott bent hadonászott, meg hangoskodott…
– …
– Mind a políciát emlegette. Biztosan azt akarta tudomásunkra hozni, ha nem engedjük útjára, rendőrért kiált… Na de ott mind kiabálhatott… Meg aztán mi nem tudunk olaszul.
– …
– Semmit. Csak odamentek a kocsihoz kétfelőlről… Karba tett kézzel… De az egész tünemény a hasukig sem ért…
– …
– A lány láthatólag…
– …
– Nem, végig nem bújtak ki. Asszem, magukra is zárták a kocsi ajtaját…
– …
– Nem, nem mondta a hölgynek sem azt, hogy kicsi ringyó, sem… És semmi tettlegességre nem került sor… És mi meg fogjuk téríteni maradéktalanul a kárt…
– …
– Igen? Nagyapám huligánkodott, ugye…? Miért? Amért neki egy olyan Lamborghinija van, akármit elművelhet velünk?… Ő mind hadonászott, meg szövegelt…
– …
– Igen, persze, az ablakot azt lecsavarta, végül ebből is lett a baj…
– …
– Semmit. Csak mondták, hogy látod, mit csináltál? Meg azt, hogy szállj ki szépen, s gyere mosd meg a kocsit… Ezt persze biztosan ő sem értette szegény…
– …
– Nagyapám nem huligán, és mi mindent meg fogunk téríteni. Azért nem mentünk a tengerre sem. Pedig nagyapám végre az idén rászánta volna magát…
– …
– Nem az, hanem hogy fölül a repülőre. Mert azt mondja, a háborúban mind csak futott előlük…
– …
– Nem kezdek semmi új mesét. De azt mondja, három éven át a harctéren mind futott előlük, mikor egy-egy lőszerszállítmányt vitt, s meghallotta a búgásukat, kocsistól bebújt volna a föld alá… A repülőzúgás még most, annyi év után is felveri álmából… Én meg gondoltam, kinevelem belőle, ha egyszer sikerül rávegyem egy repülőútra, aztán már nem fogja zaklatni annyira… És lemondtunk róla, pedig már egybe volt a pénz. De a pénzt el kellett tenni, hogyha sor kerül rá, megtéríthessük a kárt…
– …
– Nekem azt ne akarja beadni, hogy az egész villamossági berendezése tönkrement. Egy Lamborghininak…
– …
– Nem szipogok… De itt jó tíz évvel ezelőtt, azt mondják, egy hatszázas Fiát beleugrott a Szamosba…
– …
– Jó, mindjárt onnan folytatom, hogy le volt húzva a Lamborghini ablaka… Szóval, mikor azt a kis Topolinót – pedig hol van az ehhez a csoda kocsihoz képest – másnap daruval partra segítették, ahogy kinyitották az ajtaját, fölgyúlt benne a villany, pedig jóformán ki se folyt belőle a víz… Akkor egy Lamborghini… De kérdem én, ha tönkrement az egész autóvillamosság, akkor hogy tudott elmenni onnan, amikor…
– …
– Jó, jó, értem én, hogy itt most csak a bácsi kérdezhet. Csak úgy mondtam, hogy „kérdem én”, mert azért felvetődik a kérdés… Na, és mi megtérítjük a kárt, azért nem mentünk a tengerre sem. Nagyapa ezért nem fog már repülőn utazni soha. Mert én még egyszer nem tudom rávenni ezek után.
– …
– Semmi. Azaz hát mind mondogatták neki, hogy gyere ki onnan, te… Meg, hogy mosd meg a kocsit… Nagyapám még németül is mondta, hogy „kom her”. Én meg angolul… Aztán egyszer csak látjuk, hogy nagyapám megint jókedvű lesz: „Na, nem baj, mert kijösztök ti onnan, mint kurta.” Nekem meg azt mondja: „Szaladj, Bernát, ereszd meg…” Még először nem is értettem. Aztán leesett a tantusz, hátrafutottam a konyhába, és megeresztettem a vizet.
– …
– Igen, még ezek után is merem mondani… Mert mért huligán az… Amért valakinek Lamborghinija van, annak mindent szabad…? Amiért meg valaki csak egy Pobeda-fazonú Warszawán dolgozik, azzal mindent lehet…? Velünk ne csúfolkodjon senki, mert mi…
– …
– Igen, a tömlő végét bedugták az ablakon…
– …
– De igen, mind próbálta fölhúzni szegény, csakhogy a tömlő végén van az a fém toldat, s az az ablakhoz szorult… Közben a víz meg csak ömlött, ömlött rájuk, mert ugye abban a fertályban elég nagy nyomása van…
– …
– Azok nem aztán, még erre se bújtak elő.
– …
– A lány? Ő se mert… Láthatólag…
– …
– Nem, azt, hogy a kocsi meddig telt meg, nem tudnám pontosan megmondani. De szerencsére strandszezon volt, tetszik tudni, akkor voltak azok a nagy melegek…
– …
– ……………………………………………

[in: Utunk Évkönyv 1978, 72–80. p.]

* Köszöntjük a 80 esztendős szerzőt!

1. Nászta Katalin:
   2018. október 12. 03:49

   Isten éltesse még sokáig! Ez nagyon jó volt!