Orr

A címbeli szónak nyelvünkben nemcsak abban merül ki a szerepe, hogy egyik testrészünket megnevezi. Nemcsak a fitos orr, a pisze orr, a hajlott orr, a széles orr, a tömpe orr vagy éppen a borvirágos orr jellemzi az embert, hanem az orr szó különféle nyelvbeli felhasználása az ember jellemzésén túl a nyelvi kifejezés csodálatos lehetőségeit is példázza.

Ha a gyermek nem mond igazat, így hozzuk tréfásan tudomására: puha az orrod. Akit valami kellemetlenség, bosszúság, bántalom ért, az lógatja az orrát vagy éppen: lóg az orra; csaknem olyan, mint akinek az orra vérzik, mintha az orra vére folyna. Valaki ügyetlenül botladozik: nézz az orrod elé! – figyelmeztetjük nem éppen udvariasan. Ha az utolsó percben érünk ki az állomásra, s éppen akkor megy el a vonat, amikor fel akarunk rá szállni, felsóhajtunk: az orrunk előtt ment el. Akkor is, ha közvetlenül előttünk fogy el, tűnik el valami, amit oly nagyon meg akartunk szerezni, bosszankodunk: elvitték, elkaparintották vagy éppen elhalászták az orrunk elől. Aki idejében megneszeli az eseményeket, annak jó orra van. Ezzel ellentétben, aki nem gondol előre, nem látja előre az eseményeket, az nem lát messzebb az orránál, nem lát tovább az orra hegyénél vagy az orráig sem lát. S még mennyi mindent „mutathat” az orr! Aki gőgösen, lenézően viselkedik másokkal szemben, az magasan vagy fenn hordja az orrát. Aki megsértődik valamin, az felhúzza az orrát. Látjuk, hogy duzzog, neheztel, azaz: bántja valami az orrát. Aki illetéktelenül mindenbe beleavatkozik: mindenbe beleüti az orrát. Az ilyen embernek olykor az orrára koppintunk; ha nem is ténylegesen, hanem csak úgy, szóban, de erélyesen rendre utasítjuk, vagy más büntetéssel észre térítjük. Hogy elmenjen a kedve: az orra alá dörgölünk valamit, azaz számára kényelmetlen, kellemetlen eseményre emlékeztetjük, s lehet, hogy éppen ezért orrol meg ránk az illető. Lehet, hogy éppen feleségünket nem avatjuk be egy s más dologba: nem kötünk mindent az orrára. Persze, az is meglehet, hogy éppen ő az, aki minket az orruknál fogva vezet, ő az, aki a pipogya férjjel kénye-kedve szerint bánik, s úgy teszi bolonddá, ahogy akarja.

Ez az utóbbi szólás – orránál fogva vezet valakit – keletkezése azon a magától adódó megfigyelésen alapszik, hogy egyes szilaj vagy az emberi akaratnak engedelmeskedni nem akaró állatnak (bikának, medvének) karikát szoktak tenni az orrába, hogy annál fogva vezethessék, irányíthassák. A megkarikázott orrú állatnak a kisebb rándítás is éles fájdalmat okoz, s bár jóval erősebb, teljesen ki van szolgáltatva annak, aki vezeti. Idővel beletörődik, s engedelmes lesz, hagyja – talán észre sem veszi, hogy „az orránál fogva vezetik”.