MEK-újdonságok: Toronto 3-szor + 1… és egy ráadás
(Családi naplójegyzetek Kanadából)
Nagy család voltunk: öt gyerek. És a szülők.
A második világháborút s az azt követő kemény évtizedeket együttesen, közös fedél alatt éltük meg Kolozsvárott. Majd az ezerkilencszáz hatvanas évek elején megkezdődött a gyerekek által várva várt kirajzás: előbb Zsóka néném, majd jómagam költöztünk el a szülői háztól, külön családot alapítva; ő kezdetben Radnótra, majd Csíkszeredába költözött, én a hegyeken túl, Bukarestben telepedtem meg.
Később, a nyolcvanas években kisebb testvéreim – Tamás és Ágnes, plusz családjaik – már távolabb pályázták meg életük jobbra fordulásának esélyeit: meg sem álltak Kanadáig.
Közben néném is Párizs lakója lett, míg végül Péter öcsém is vette a vándorbotot és átlépett az anyaországba.
Én végül is, hosszú bukaresti évtizedek után Csíkba költöztem, szüleink végső nyughelye közelébe.
Sokszoros veszteségként éltem meg azokat a felemás búcsúkat és távozásokat. Minden bejelentett rokoni szándék és távozásról szóló hír erősen megrendített, növelte körülöttem az érzelmi űrt és arra intett, hogy az efféle kirajzásokról könnyen elképzelhető – nemzedékeken át megismétlődnek, sőt, fölerősödnek.
Elvégre mindenki keresi a helyét ebben a világban. Hogy hol és miként, ez nem életrecept kérdése. Egyénre szabott. De tény, hogy a népmesei „elindult szerencsét próbálni”, sokunk esetében szó szerinti valóság. Utazással, környezetváltoztatással, olykor gyökeres otthonváltással jár. Így könyveltük ezt el egymás előtt is anélkül, hogy különösebben kibeszéltük volna a személyes indítékokat, háttereket, esélyeket. Minden tekintetben távol álltunk a Csehov darabjaiból megismert, szenvelegve vívódó tipikus orosz családi környezettől, amelyben teázás közben mindent alaposan meghánynak-vetnek, majd annak a fordítottját is tüzetesen kibeszélik, és szenvedve töprengenek vagy töprengve szenvednek, egyre megy.
Amit tudnunk kell: az elvágyódó, vándoréletű emberek nem érzik jól magukat a saját bőrükben. Szívből remélik, hogy az új környezet, a változott helyzet, a nagyobb valószínűséggel rájuk találó esély megváltja a lélek szorongását, szárnyakat ad az addig elérhetetlen vágyaknak, előcsalja a szerencse figyelmét, ránk villanó mosolyát.
Gondolom, testvéreim is így vágtak neki a távoli levegőóceánnak, mert kényelmi szempontok miatt az újvilági hajóutakra ma már senki se fizet be…
…A kilencvenes évek elején Attila fiunk célozta meg a kanadai Torontót – testvéreim nyomdokán haladva -, pár évvel később Anna lányunk távozott férjével és jövendő lányunokánkkal a szíve alatt, a még ki sem hűlt családi nyomokat követve.
De távozásuk előtt, 1994-ben még Attiláék vendégei lehettünk néhány hétig, hogy saját szemünkkel láthassuk, mire vitték, miként megy soruk, s egyúttal magunk is belekóstoljunk az otthontól távoli lét mindennapjaiba. Egyúttal viszontláthattam testvéreimet és családjaikat, s ha szóban nem is kerítettünk rá sort, a tanulságot levonhattuk, ki-ki a maga számára: vajon megérte?
Egy ilyen szentencia nyílt kimondásához azonban nagy merészség kell. Amekkorával én személyesen nem rendelkezem. Ezért az ottlétünk során, majd a később – különböző alkalmakkor és időszakokban – megismételt látogatásainkról készült vázlatos naplójegyzeteimet most úgy öntöm formába, hogy az olvasó maga szűrhesse le, saját használatra a szükséges következtetéseket.
Az első – az 1994-es – naplót egy erősen vázlatos változatában közreadtam már Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben (Polis Könyvkiadó, 2010, Kolozsvár) című könyvemben. Ezúttal kellőképpen kiegészítve, újabb – 2004-ből, 2009-ből, illetve 2013-ból származó feljegyzéseimmel, illetve válogatott „hordalékaikkal”. Vannak bennük helyek és helyszínek, látványok, amelyekről csak a többszöri látogatás után sikerül teljesebb, jelentéses élményt szerezni. Így például a Niagara inkább csak idegenforgalmi hangulat az első látogatáskor, de versbe is kívánkozik, hogy aztán, valahányszor visszatérünk Kanadába, a vízesés felkeresése lehetőleg ne maradjon ki a programból…
Cseke Gábor
Tartalom
1. „Napszámosok” voltak Torontóban
Interjút adok Andrea unokámnak
Az Új Világ ellentmondásos emlékei
Pusztai Péter rajza