Apostolok az erkölcs mezején
Apostolok vagyunk
Az erkölcs mezején,
Apostoli szavunk
Téged kiált: erény!
Mi szép, mi szép, mi szép
A mi föladatunk!
Legyünk büszkék reá,
Hogy színészek vagyunk.
De amit színpadon
A népnek hirdetünk,
Ne hazudtolja meg
A cselekedetünk.
Ha meg nem tesszük azt,
Ami föladatunk:
Akkor gyalázat ránk,
Színészek nem vagyunk!
Petőfi Sándor: Színészdal
A színháznak mindig saját korához kell szólnia. Ahhoz a közönséghez, aki éppen nézi.
Így hát mindenféle fanyalgásnak útját is szegi, ha az alant szóba kerülő előadásról ír az ember.
Ma így játszanak, ma ezt értik, ma így gondolkodnak a fiatalok, a 30-40-esek. (nk)
SZÉKELY CSABA szövegének román nyelvű ősbemutatója – MIHAI VITEAZUL címmel
A román nyelvű ősbemutató helyszíne
A Vitéz Mihály egy hős emelkedését és bukását meséli el, miközben hatalomvágyról, zsarnokságról, sikerről, manipulációról, barátságról és árulásról is szól. Egy igaz mese, amely megmutatja, hogy hogyan játszik velünk a Történelem, ha ki akarjuk őt játszani.
Szereplők: Sebastian Marina, Alexandru Frânceanu, George Bîrsan, Laura Mihalache, Raisa Ané, Ștefan Roman, Cristi Bojan, Szabó János-Szilárd, Narcis Zamfir, Kovács Károly, Benedek Botond-Farkas
Díszlet: Bogdan Spătaru
Zene: Kovács Károly
Videó: Andrei Gereb
Románra fordította: Sándor László
A német szövegrészeket fordította: Elise Wilk
Rendezte: Ándi Gherghe
Az előadás román, magyar illetve német nyelven zajlik, a feliratozás pedig magyar és román nyelven lesz olvasható.
14 éven aluliaknak nem ajánlott!
(F: átemelés a facebookról)
Székely Csaba facebook bejegyzéséből:
Székely Csaba
„… Ándi Gherghe rendező, a 3G Színház alapítója, hegyeket mozgatott, hogy ez az előadás létrejöhessen. Független színházként ekkora csapattal dolgozni (11 színész + a többiek) őrültség. …Pedig ez egy igazi közösségépítő előadás, amely elősorban – tulajdonképpen: kizárólag – a város és a helyi közösségek számára nyereség: vidám történelemlecke, három nyelven szólalnak meg benne, jó alkalom arra, hogy szórakozva tanuljunk egymás és a saját hibáinkból. De mivel máshol nem fogadták be, a – szintén nehéz helyzetben levő – András Lóránt Társulat nem túl nagy termében zajlanak a próbák… … Jövőre lesz tíz éve, hogy drámákat írok. Azóta próbálok a magam módján tenni valamit Marosvásárhelyért. Olyan darabokat igyekszem írni, amelyekről azt gondolom, hogy hasznosak lehetnek a közösség számára, amelyből származom. Nem akarom magam jobb embernek beállítani, mint amilyen valójában vagyok: nekem ez részben megélhetés is, hiszen minden jövedelmem abból származik, amit írok. (Ezt úgy kell érteni, hogy szeretem Vásárhelyt, de a családomat jobban, úgyhogy ingyen csak ritkán dolgozom.) Mármost, ez alatt a tíz év alatt egyetlen drámaírói vagy dramaturgi munkát sem kaptam ebben a városban: minden bemutatóm úgy született, hogy egy harcias rendező – általában Sebestyén Aba – ragaszkodott hozzá, hogy az én szövegemmel akar dolgozni. Ezt ezúton is hálásan köszönöm neki. Ha nincs Aba, vagy nincs Sorin Militaru, vagy most Ándi Gherghe… …akkor én ma egy teljesen ismeretlen, egyszer sem játszott figura lennék a saját városomban. És ez ennyi év után már fárasztó és kiábrándító. Úgy érzem, hogy ami tőlem telt, azt megtettem. Ha ennyi év után is még mindig ilyen nehézségekkel kell szembesülnöm, akkor miért is akarok én még ennyire ITT dolgozni? Úgyhogy most megvalósul a Vitéz Mihály bemutatója, és innentől kezdve nekem már nincs sok dolgom Marosvásárhelyen…”
Részlet Ándi Gherghe-val készült interjúból:
„A 3G Színház produkcióival az a szándékom – és ezen az utamon öröm volt szembetalálkozni olyan emberekkel, Székely Csabával vagy Benedek Botonddal, akiknek hasonló álmaik vannak –, hogy olyasmit hozzunk létre, ami szolgálja azt a közösséget, amelyben élünk. Tulajdonképpen ezért alapítottuk meg ezt a színházat. Én két dolgot tudtam egészen pontosan: olyan dolgokról szeretnék beszélni, amelyek fájnak, másfelől olyan témákról, amelyekről zárt ajtók mögött mindenki beszél, de senki nem tárja nyilvánosság elé. Ugyanakkor olyan színházat is akartam, amely a drámaírót szolgálja, nem a különböző érdekeket.”
Idézet Bartha Réka cikkéből az bemutatóról:
„Székely Csaba drámaíró és Andi Gherghe rendező valamely kollektív megtisztulási folyamatot indított el közösen ezzel a produkcióval, amelyben kiváló partnereik a helyenként több nyelven – románul, magyarul és németül – beszélő színészek: Sebastian Marina, Kovács Károly, Benedek Botond, Alexandru Franceanu, George Bîrsan, Laura Mihalache, Raisa Ané, Stefan Roman, Cristi Bojan, Szabó János Szilárd és Narcis Zamfir. A főszereplő Vitéz Mihályt alakító Sebastian Marina, a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureșanu Színház társulata művészének játékát nézve pedig megállapíthatjuk: a produkció révén „megszületett” a román történelmi antihős, aki bravúros lazasággal, otthonosan mozog egy kiegyensúlyozottan megszerkesztett, képromboló kollektív színpadi alkotásban.”
(És akkor most az én véleményem következik:)
Vitéz Mihály
Milyen szép neve van! Akár igazi hős is lehetne vele.
Miért is fordul az ember vissza a múlthoz, ha a jövőt akarja megragadni?
Székely Csaba Mihai Viteazul c. darabját láthattam a 3G alternatív színház előadásában, Marosvásárhelyen.
2015-ben már bemutatásra került Szombathelyen, azt mondják, nagy sikere volt. Szombathelyen sok előadásnak van nagy sikere. Értő, korra reflektáló, párbeszélni akaró közönséget vonz, nemcsak a városból, a környékről is. Zalaegerszegről is átjárnak. Én nem láttam. De láttam más előadást, hallottam-láttam a közönséget. Az ilyennek jó játszani. Jó direktoruk van. Legutóbb A salemi boszorkányokat rendezte Alföldi Róbert, Bányai Kelemen Barna főszereplésével, aki Marosvásárhelyről jött, jó hírét kelti az ottani színművészeti oktatásnak. Örültem, hogy nem kellett csalódnom benne.
Na de Székely Csaba. Ő is marosvásárhelyi. Most ezt a darabját néztem, más darabjainak hírét, sikereiről hallottam – lássuk a medvét.
Nem indult jól az ismerkedés, mert még a bemutató előtt kitette a fészbukra minden panaszát, amivel öngólt rúgott magának. Egy sikeres drámaíró ne panaszkodjon. Hisztinek tűnt méltatlankodása, hogy nem játsszák otthon a darabjait. Nem tudja micsoda szerencséje van, hogy majdnem minden darabját előadják? Talán nem, mert ahhoz a generációhoz tartozik, akinek meg sem fordul a fejében, hogy néha előre kell engedni másokat, ha be akarunk lépni valahova. Most történetesen a színház történetébe.
Miért választotta Mihai Viteazult? Mit is gondol a színházról ez a fiatalember? Annyit, amennyit eddig látott, vagy annyit, amennyit eddig láttatott belőle?
A csapat lelkes amatőrökből áll, úgy nézem. A főszereplőnek van egyedül esélye kitűnni, a történetben mindenki mellékszereplő Mihaihoz képest, akinek több a sütnivalója, használja is. Székely lerántja a leplet, vagy ráhúzza a vizes lepedőt erre a román (már ha az, kétségbe vonják egyesek) múltbeli hősről (re). Pont most, mikor az államiság 100-ik születésnapját ünnepli a román állam. Nem túl szép gesztus. De bátor! Nekem sem fogják megbocsátani, hogy ezt megjegyeztem. Valóban ez a dolga a színháznak, hogy direkt beletenyereljen, közölve, hogy ő forradalmár, ő nem ért egyet, ő a hős, nem Mihai? És persze hogy nem lehet Mihai, akiről kiderül, milyen élelmesen használta ki a politikai helyzeteket, gátlás nélkül fordított hátat előbbi szövetségeseinek, ha az érdekei úgy kívánták, ebben semmi rosszat nem talált, így csinálta ezt akkoriban mindenki, magyarok, székelyek, németek, osztrákok és akik még szóba jöhettek a világnak ezen a fertályán. Erdélyt Mihai egyesítette pár hónapra, tehát ő a nemzeti hős. Történelmileg, ha úgy vesszük, inkább azok neve marad fenn, akik hódító hadjáratot vezetnek és győzelmeket aratnak, vagy nagy vereséget szenvednek. Mihainak sikere volt, amíg meg nem ölték. Végeredményben hamar megölték. Az a korszak még véresebb volt, mint a mai. Már, ha analógiákat keresünk. Feltételezem, ezért (is) írt erről a szerző.
De azok az idők elmúltak. Mit kezdjen a mai ember azzal az elvtelen, erkölcstelen, lókupec magatartással, ahogy adta, vette szövetségeit, fordult ellenük, majd vissza – legalábbis a történetírók szerint, akik a szerzőt is inspirálták. Egyéb célja nem lehet, mint a bosszantás. Nesztek, ilyenek a nemzeti hőseitek, mit ünnepeltek? De a legyőzöttek sem különbek. Nincs pozitív nemzet a környéken sehol. Magyar, székely, német, román mind egykutya. És buta kutya, akik között Mihai az eszes, de nem ér vele semmit, ő is rajtaveszt.
Székely Csabát bátornak is mondhatnám, de inkább fenegyerekeskedő. A színház pedig kifordul a sarkon és elmegy a másik negyedbe.
A tér egy téglatest alakú színpad, paravánalacsony falakkal, egy szoba. Minden itt zajlik. Időnként utca lesz belőle, de inkább olyan érzésünk van, mintha egy művelődési ház elhanyagolt színpadát látnánk. Az is. A szereplők között biztosan vannak színészek is, én egyet látok, aki Mihai-t játssza. Néha a feleségét játszó is megcsillan. Értem, ennyit kért a rendező. Vagy nem inspirálta többre. Nincs szöveg, nincs az alak megírva, szólhatnak a magyarázkodások. Nincs, ez tény. Itt sablonfigurák masíroznak ilyen-olyan nemzet színeiben, hol románok, hol székelyek, debil fiatalok, katonák, parasztok. Vagy őrült diktátorokra hajazó másolatok. Pld. az üvöltöző német császár, vagy bárki.
Mihai, a jó eszű parasztgyerek vagy árva fiú, kinek józan ítélőképessége felülmúlja a többiekét, veszi annyira komolyan az életét, hogy mindig arra az oldalra álljon, ahol érdekei érvényesülhetnek. Ahol kisebb ellenállást feltételez, vagy vakmerőbb hozzáállást produkálhat verbuvált serege. Rajta kívül nincs ilyen. Igaz, rajtaveszt, mert itt semmi sem garantált. A történelem szerint egy év alatt jutott fel és futott le. Csúcsteljesítménye az erdélyi területek egyesítése pár történelmi pillanatra, de kezelni, megtartani nem bírja ezt az helyzetet. Ám precedenst teremteni sikerül az utána következőknek.
A darab megírása a szerző ama szándékából fakadt, hogy bemutassa kit is dicsőít a mai román nemzet. Ez a politikai üzenet. Ugyanezt megírhatja bármelyik nemzet nagy alakjáról, akit ráhúzva a jelenre meghatározhatók egy mai nemzet sajátos jegyei. Nagyok vagyunk, mert nagyok voltunk. De nagyok voltunk? Időben minél távolabb, utólag annak tűnünk. Ha ezt akarják. Példának mindig a jelen kiskaliberű hivatalnokai kiáltják ki őket. És nem szabad megpiszkálni, mert addigra a jól kialakult nemzeti önérzetet sérti. Gondolhatunk más népek nagy múltú, híres uralkodóira. Ebbe a sorba Hitler, Mussolini, Ceausescu is belefér.
Példát keresünk, hogy példát statuáljunk, precedenst teremtsünk nagynemzet mivoltunkra. Ha ilyen céllal nyúl valaki a témához, alakhoz pontosan meg kell határoznia a nyelvezetet, amivel üzenetét eljuttatja célközönségéhez. Itt a gúny, a kifigurázás, a karikatúra, a nevetségessé tétel volt az. A görbe tükör.
Akkor stimmel minden. Ebben a tükörben mi sem vagyunk egyenesek, akik elszenvedtük vagy éppen nézzük.
Amikor 30 éves voltam, én is fel akartam forgatni a világot. Nem értettem az idősebb generáció rezignált beletörődését. Nem akartam elfogadni, hogy alapvetően a világon nem lehet változtatni. Ezzel minden kor minden fiatal alkotója így van. Ha nem ilyenek lennének, nem is kerülnének a figyelem központjába. Akkor megaludna szájukban a tej.
Mi dolga a színháznak? Mi a feladata? Eddig még sosem sikerült változtatniuk a világon. Szomorúan, de meg kell állapítanom, csak kullogott a világ nyomában. És ez nem azt jelenti, hogy a világ olyan hős a jövő csúcsai felé vezető úton. A színház tükröt tart eléje, amivel segíthet kiköszörülni a csorbákat, itt-ott. Ennyi. Nem kevés ez sem, ismerve azokat a „csorbákat”, amelyek néha egészen mély vágások, szakadások, szakadékok…
Mégis, a néző, mint a gyermek, csodát vár attól, amit lát. Nevezhetjük mesének, sztorinak, élménynek – nem tagadhatjuk: azt kívánjuk tőle, ami hiányzik az életünkből. Gyakorlatilag a közönség követeli meg a színháztól: produkáljon, cselekedjen, legyen mártír vagy gyilkos, szabad vagy rab, élő vagy halott, szerelmes, vagy képmutató erkölcscsősz – de emeljen ki bennünket abból, amiben vagyunk. Ha pár órára is. Tiltakozhat a mai modern színházigazgató, rendező, szakember – akkor is mese az, amit látunk, hallunk, átélünk, bár Grotowski, Brecht, Sztanyiszlavszkij módszerrel hoztuk létre.
Bevallom, nem tudok közömbös lenni a színházzal szemben. Elfogult vagyok, mert szeretem, hozzátartozom, megtanultam, hiszek abban, hogy nem hiábavaló foglalatosság. És mivel élőbb bármelyik másik művészeti ágnál, hát megosztóbb, sikeresebb, botrányosabb is tud lenni. Maga az élet botrányok sorozata – hogyne lenne akkor a színházművészet az!
És nem viselhetné a művészjelzőt ha nem lenne megosztó, beleavatkozó, politizáló, társadalmilag kritizáló, időnként dicshimnuszokat, ódákat zengő. Ezért szeretjük.
Persze, meg kell tanulni a mesterség csínját, bínját, el kell sajátítani, hogy művészeivé lehessünk – ugyanakkor gyermeknek is kell maradnunk, hogy annak friss, elfogulatlan szemével lássuk a világot. Mert az élet már csak ilyen. Rácsodálkozik magára újból és újból.
Ebben az előadásban láthattam a gyermeket, a fiatalt, a műkedvelőt, a még botladozót, a politikai analfabétát, aki még ostobán reménykedik, és ezért szeretjük, láttam a ketrecből kiszabadult nézősereget, akik felszabadultan ítélkeznek, mint a késsel, ollóval hadonászó gyermek, megcsapott a szele a múlandóságnak, a minden hiábavalóság savanyú íze is összehúzta ínyem – de nem tudtam kibújni a bőrömből: elismeréssel tapsoltam a maiak bátor problémafelvetéséhez, ostobán reménykedve időskorom ellenére, hogy nekik talán sikerül, ami nekünk nem… tisztázni egyforma kiszolgáltatottságunk a fékezhetetlen étvágyú ránk éhes világnak.
Összeállította, írta: Nászta Katalin
Pusztai Péter rajza
2018. október 13. 03:17
Remek elemzés, tisztánlátó eszmefuttatás, gazdag információ-áram. Köszönöm, hogy olvashattam.
2018. október 13. 04:04
Köszönöm, kedves Hajni, hűséges figyelmed!