1.„ne haragudj, de hazudtam”

Most hiába is ígéred magadnak, hogy nem küldesz egy esemest sem… hiába teszed távol magadtól a mobilt, hiába van tekinteted rajta újra meg újra… hiába… sem így, sem úgy nem megy.
Négy – pontosan négy – hónapot vársz arra a pillanatra, hogy végre valósággá váljon ő, aki csak egyszerű karakter volt a monitoron, esetleg kép, vagy hang. Számolod a napokat: 20, 19, 18… végül már 1. És jön az üzi: „Ne haragudj, de hazudtam végig. Van valakim, és nem megyek el hozzád.”
Nem, érezni már nem érzel semmit, legfeljebb ürességet, legfeljebb azt, hogy ugyanott vagy, ahol négy hónappal ezelőtt voltál, csak rosszabbul kicsit, hiszen az alatt elmélyültek iránta táplált érzelmeid. Semmi vész! Csak ne bőgj! Legyen vége! Bárcsak ne lenne vége! Legyen vége!… Szóval, a behatások felbontják gondolkodásmódod alapszabályait. Már nem is rá haragszol, hanem szürkeállományod anarchista voltára… a nyomorra, arra, hogy lépten- nyomon megtapasztalod: lelki sérült mindenki, aki él. De lehet, hogy csak azokkal találkozol.

Már az sem érdekel, hogy két héttel ezelőtt exed telebőgi telefonod üzenetrögzítőjét, és másnap a postás véletlenül postaládádba dobja a társkereső hirdetésére jelentkezők leveleit. Ilyenek… Elapad a sírás. De megy a cigi. Az agyad is nikotinszagú, véred helyett az folyik ereidben. Tehetetlenséged egy kullancs benned, annál is rosszabb: egy vírus. Ellenszer nélküli vírusod!
Várod, titokban várod, hogy csipogva jelezzen üzenetet a telefonod. Tudod, hogy nem érkezik. De várod… Várod, mint régen a kopogást ajtódon.

Következik: A randi