– Érdekesen hozta össze a sors a szomszédaimat – tűnődött egy nap az édesapám. – Gál Feri bácsi gyermekkorom hídutcai szomszédja, Deák Feri bácsi a Tanórok bejáratánál a másik szomszédom, az Egyed utcai felnőttkoromé, a harmadik pedig (a már csíki) szomszédom, és volt munkatársam, Baliga Károly. Mindhárman határőrök voltak… Gál Ferenc sírkövén a felirat a baróti temetőben: született 1909, hősi halált halt 1942 szept 2, tragikus események között, de nem tudja kifejezni valóságot a maga realitásában…
S már jött is az újabb történet…

…Egy szeptemberi meleg délután, mikor a család téli tüzelőjét, a köpeci lignitet ürítettem egy utánfutóból, Deák Feri bácsi éppen hazafelé tartott valahonnan. Bejött a hátsó udvarba, megállított a munkámban, mondván, szusszanjak meg, egy beszélgetés erejéig. Fárasztó a szénrakodás, könnyen ráálltam a kérésére.
–Tudja, hányadika ma, Antika? – kérdezte, de nem tudtam hirtelen megmondani. – Ma szeptember másodika – igazított ki, miközben hosszan maga elé nézett, s lassan bólogatott. – Nekem ez a dátum olyan eseményt juttat eszembe, amit soha nem tudok kitörölni az emlékezetemből. Ezen a napon kellett végignézzem tehetetlenül, hogy a drága jó katona pajtásomat, Gál Ferit, határőr társaival együtt, agyonlőtték a Maniu gárdisták…
Abbahagytam a szénrakodást, és leültünk a körtefa alá a kispadra.
– 1943 ban behívót kaptunk Ferivel együtt. Minket, 30-40 év közöttieket előzőleg nem soroztak be a Székely Határőrezredbe, ahová csak a 24-25-ben született levente katonák, és a 40 év felettiek kerültek be. Elkeseredtünk, hogy most menni kell nekünk is a frontra, csak a járási hadkiegészítőnél közölték nagy örömünkre, hogy nem a oda visznek, hanem csak ide, a nagyajtai csendőrőrsre kisegítő csendőrnek, ahol a család is meglátogathat, de a csendőrőrsről eltávozást is kaphatunk. Járőrszolgálatra osztottak be egy-egy csendőr altiszt mellé. Akkor a román–magyar határt az Olt folyó képezte, mely két kilométerre volt a csendőr laktanyától. A járőrszolgálat irányvonala Középajtára, ki az erdőre, Középajtán túlra vezetett, ahol egy megjelölt ponton kellett találkoznunk a baróti csendőrőrs járőreivel. Ugyanígy Miklósvárig bizonyos útvonalon, az Olthoz közel. Az Olt hídján túl Apáca, egy magyarok lakta falu, már román területre esett. Mikor megérkeztünk a szolgálattételre, már ott találtuk Baliga Karcsit, s mindhárman vígan voltunk, hogy nem kerültünk az orosz frontra. A szolgálat nem volt nehéz, becsülettel, jól teljesítettük, lejártuk és felügyeltük naponta a határt. Így volt ez máshol is, Bölöntől Felsőrákosig, a Kormos patakig, azon túl a Rika erdőségen egészen Zsomborig. Nagyajta mezővároska volt, a valamikori Miklósvár járás székhelye, ami utólag átköltözött Barótra. A csendőrség csak a bűnözőket, a bujkáló határátlépőket és a beszolgáltatási kötelezettségüket elmulasztó gazdákat, cséplőgép tulajdonosokat, molnárokat ellenőrizte, figyelmeztette, és büntetést alkalmazott a kihágásokra. Mindhárom szomszédom végezte a dolgát, parancs szerint. Az 1944. március 19- ei megszállás után, a németek dirigáltak az országban, de a szovjet hadsereg nagyon közel volt már a Kárpát-medencéhez. A németek kiadták a parancsot, hogy a fiatalabb korosztálybeli katonákat, a csendőrségi kötelékből ki kell küldeni a frontra, Baliga Károly is így került el Nagyajtáról. Az Erdővidéki Székely Határőr ezredet is kivezényelték az Úz völgyébe, így teljesen védtelen maradt egy 50-60 km hosszúságú frontszakasz, ahol fiatal legények, sérült vadászok álltak őrséget fegyvertelenül. Következett augusztru 23-a, melynek hírét az akkori sajtó úgy hozta le, hogy ,,Románia kapitulált, nem érkezett segítség a határra.”A németek, naivan, azt mondták, hogy nem kell védeni a határt, mert Románia is az oldalukon harcol; baráti ország, nem kell tartani tőle. Nem fogták fel, hogy a második bécsi döntés nagy szálka volt a szemükben, augusztus 23-a után a román hadsereg készenlétben várt a támadásra, ami Erdővidéken először Ágostonfalváról indult, s a Iuliu Maniu párt önkéntesei is fegyverben várták, hogy lecsaphassanak a határ mentén.
Szeptember elsejéről másodikára a németek már menekültek Romániából. Sepsiszentgyörgy felől Székelyudvarhely felé Baróton keresztül haladva, mentették a hadi felszereléseket, autókat, fogatos járműveket. A közúton teherkocsi teherkocsit ért, az út egyik feléről a másikra lehetetlen volt átmenni. Aki megpróbálta, ott maradt. Apáca és Nagyajta között nem volt ellenállás, Maniu civil fegyveresei simán jöhettek át az Olt hídján és Nagyajta végében. Az Apáca felőli román malomtulajdonos, akit csalás miatt megbüntettek a csendőrök, és aki már rég tartotta a kapcsolatot a mánistákkal, bosszúvágytól ittasan a fegyvereseket szeptember másodikán hajnali 4-kor egyenesen a csendőrőrs kapujáig vezette. Kárörömmel nyugtázta, hogy most majd viszonozza a beszolgáltatással kapcsolatos zaklatást. Az őrsön hat csendőr és behívott katona aludt, pihente az előző járőrszolgálat fáradalmait. Az önkéntes mánisták, akik golyószóróval és géppisztollyal voltak felszerelve, berontottak az őrs hálójába, felverték a hat alvót, és ingbe-gatyába hátravitték a kertbe. Közöttük volt gyerekkori szomszédom, Gál Feri bácsi is. A kertben, géppisztolyokkal golyószórókkal körbevették őket, és megásatták a gödröket velük.
– Én – mesélte tovább Deák Feri bácsi – előző nap szeptember elsején egy őrmesterrel járőrszolgálatban voltam, Középajta és az azt követő erdőn, a találkozási pontnál kellett találkoznunk a baróti csendőrökkel és a szentgyörgyi lovas járőrökkel. Fáradtan érkeztünk hajnalban Nagyajtára. Az őrsparancsnok, egy főtörzsőrmester, aki a kisebb rangú családos altisztekkel együtt magánlakásban szállt meg, hazament a családjához, én pedig a rövidítésen az őrs felé tartottam. Már messziről láttam holmi fehér foltokat, és éreztem, hogy valami nincs rendjén. Közelebb érve felfogtam, hogy valakik fehér ingesen dolgoznak, érthetetlen volt, miért pont ebben a korai órában, de akkor még nem láttam tisztán a fegyvereseket. Amint közelebb értem, belém hasított a valóság: bajtársaim gödröket ásnak, és az is, hogy fegyveresek veszik körbe őket… Nagyon megijedtem, és meghúzódtam egy disznóólban, a szomszéd kertben. Első gondolatommal lőni akartam, de visszafogtam magam, mert csak egy karabély volt nálam, nem mertem mozdulni, nem volt bátorságom egyedül a sok civil fegyveressel felvenni a harcot. Lehettek úgy tizenketten… A disznóólból néztem tehetetlenül, egy lyukon át, hogy a bajtársaimat mint lövik agyon a civil fegyveresek. Nem tanúsítottak ellenállást, leszegett fejjel álltak szótlanul a gödrök előtt. Talán még azt is hihették, hogy álom az egész?… Mikor a lövés eldördült, már menekültem az ól hézagos hátulsó deszkafalán át, be a sűrűbe, majd futottam az erdőn keresztül ajtai rokonaimhoz, civil ruháért, és kerülő utakon a mezőn Barótig mentem a rossz hírrel, s vegyes érzéseimmel. Egyrészt meg kellett köszönjem a fennvalónak , hogy megmenekültem, másrészt furdalt a lelkiismeret, amiért nem tudtam segíteni rajtuk. Nem tudom, kik hányták rá a hat esendőre a földet, nem tudom, mit kellett volna akkor tennem, lehet, ha lövök, elvonom a figyelmüket pár percre, s addig néhányan visszafuthattak volna a fegyverekért a kertből az őrsházba… Ahonnan 30 méterre voltak… Máig vívódok magamban, ha erre gondolok. Ez volt Antika, így halt meg szegény Gál Feri a többiekkel együtt, ezért szomorú ez a szeptember másodika, s ha tehetem, minden évben elmondom valakinek, hogy szabaduljak egy kicsit.
A sok gyilkosságot elkövető román visszatérőket aztán Sztálin kiparancsolta Észak-Erdélyből. A hatalmat a népőrség vette át, egész Észak-Erdély területén, ám ezek se bizonyultak jobbnak, semmiházi munkakerülő iszákos emberekből toborozták össze őket. A faluban otthon lévő fiatalokat éjszakai szolgálatra kötelezték, de ugyanezt tették a román csendőrök is, amíg ki nem utasították őket. Özvegy Gál Ferencné Manci néni Nagyajtáról a csendőrkertből exhumáltatta Feri bácsit, és a baróti temetőbe temettette el, a katolikus egyház szertartása szerint.