Napi sétáikon konstatálták, hogy ősz lett. Először a liget szélén álló juharfa kezdett el színeződni, előbb a teteje, sárgára festette a Természet, azután meg meleg sárgás-vörös köntössel ruházta fel.
Elérkezett viszont az idő, amikor a szél lefújta éppen a felső, az elsőre színes leveleket, kopaszodott a juharfa, juharfácska.
Elmentek hát, hogy bámulják meg közelről.
Míg elbűvölve állt előtte, kiszaladt a Vadmalac száján:
– Bárcsak juharfa lennék!
Malacka nézte a társát. Értette annak a sóhaját, ám az annyira őszinte volt, hogy meg kellett magyaráznia:
– Gondolj arra, hogy Juharfa nem látja önmagát. Mi látjuk őt, s ő bennünket lát. Legfeljebb a lehullt leveleit szemlélheti meg, de akkor már vége. A szezonja véget ért. Elmúlt a szépsége.
Értette Vadmalac a gondolatmenetet, hogyne értette volna.
– Meg hát itt hagynál engem?
Most józanodott ki Vadmalac. Nem, dehogy hagyná.
Elbúcsúzott hát a Juharfától, kézen fogta Malackát, és elindultak a hazafele vezető ösvényen.

Forrás: Lenolaj.hu