A New York kávéház

Nos, húzd ki a derekad: közlöm veled, hogy a hamis márványos falakról, a gipszangyalokról és a maltersárkányokról, a japán fürdőszobacsempéről és a rendeltetés nélkül való lila drapériákról – amelyeket Molnár Ferenc valamikor a „rókafrász” gyűjtőnéven foglalt össze – négy évszázad tekint le rád! … Nos, húzd ki magad a kapucínernél vagy a szódabikarbónánál, polgártárs, és vedd tudomásul, hogy az intézmény, amelyben most ülsz, 1535-ben alakult. Kilenc évvel a mohácsi vész után, amelyet, miközben a kávéházban panaszkodsz közéleti bajaidért és kártyaveszteségeidért, gyanútlanul és gyakran emlegetsz kézlegyintve. Négyszázkét éves a kávéház, három évszázaddal öregebb, mint a Nemzeti Kaszinó, s mint a kondorosi vagy a bugaci csárda. Alig fiatalabb Werbőczy Tripartiumánál, a rendi alkotmányból eredő közjogi intézményeknél – s jóformán az egyetlen alakulat, amelyet a polgárság saját magának, saját szociális, szellemi és gazdasági közügyeinek keretéül alkotott. S a várak, váraljak, kastélyok és jobbágykunyhók korában jóformán az egyetlen városi elem, amely a keleti és nyugati urbánus kultúrák beszivárgásának nyomát bizonyítja… (Zsolt Béla)

www.tintakiado.hu
info@tintakiado.hu

Benne nyolcvan író lakik – mondta róla a kortárs Ady.

A tökéletes hódítás receptje

A párás és mégis napsugaras őszi hajnalon vékony kis füstszalag szállt fel a lovagvár számtalan kéményeinek egyikéből. A jól értesült jobbágy, aki ezt a völgyből látta, tudta, hogy nem Bíbor gróf- vagy mint a völgyben nevezték -a Vörös Csirkefogó-reggelijét sütik-főzik a szakácsok. S Bíbor Gróf várában a szakácsok nagy urak voltak, és csak reggel hétkor keltek. A gróf csak délben reggelizett. A jól értesült jobbágy tudta, hogy a kis kék füst mit jelent. Konrád mester, Conradus Superpollingerius kelt ilyen korán. Ő volt a Bíbor Gróf szerződtetett aranycsinálója, aki Würzburgból jött már másfél éve, s azóta a vártoronyban űzte az alkímiát tökéletes sikertelenséggel. Konrád mester már valóban korán talpon volt. Földig érő kabátban állott a tűzhely előtt, amelyen titokzatos és bűzletes keverék rotyogott. Hosszú fehér szakálla a térdét verdeste, s ha Konrád mester-a mi pedig elég gyakori eset volt- a szakállát végig akarta simítani, le kellett hajolnia. Így is csak ritkán érte utól.

Mindenféle titokzatos keverékek vették körül. A csillagzatok rejtelmes táblái függöttek a falakon, csupa mezőkre osztott égbolt, amelyről a sors leolvasható. Körös-körül kemencék, téglából épített kis kohók, erős tégelyek, amelyek a pokolban sem olvadnának meg, ólomrudak, csillogó kvarcos kövek, hatalmas fujtatók, amelyek úgy tudtak zihálni, mintha valami megölt sárkánynak elevenen maradt tüdői volnának, a egy sarokban drága, faragott állványon, kristálybúra alatt, bársonyvánkosán egy szemernyi arany, akkora, mint egy rizsszemnek a fele.

A mester ránézett erre a kis szem aranyra, és megvakarta a fejét. A Bíbor Gróf az este nagy jelenetet csinált. Megunta, hogy a mester már másfél éve élősködik a nyakán, eszik, iszik, lakik, s azonfelül rengeteg pénzt költ a kísérletekre, anélkül, hogy ennék a szemernyinél több aranyat tudott volna csinálni. Tavaly már egyszer ki akarta dobni a gróf mestert, de akkor a mester szorultságában létrehozta ezt a kis darabka aranyat. Igaz, hogy ezt úgy csinálta, hogy az arannyá változtatandó ólomrudacskát aranyporral töltötte meg, de erre a Bíbor Gróf bármily vörös csirkefogó volt is, nem jött rá. A legnagyobb hókuszpókuszok közepette, pontban éjfélkor beledugta a mester a rudat a tűzbe a gróf szeme láttára, s amikor a tégelyt kivették a rúd alól, ez a szem arany volt a fenekén.

És itt kezdődött a Mester kínja. A gróf most már követelte az aranyat.

-Eddig azt hittem-mondta-, hogy a Superpollingerianus a legbénultabb agyú ökör a világon. De most veszem észre, hogy nem ökör, hanem egy vén csibész, aki tud aranyat csinálni, de nem akar. Ha holnap reggelig nincs jelentékeny tömeg arany a kohóban, fütyülök az utókorra, mely meg fog bélyegezni, de kitépem a szakállát, Magister, és felcipeltetem önt a váram legmagasabb fokára, s onnan rúgom le. Quod dixi, dixi

Azzal sarkon fordult, megvacsorázott, megnézte az előjegyzési naptárában, hogy melyik falujában van ma egy kis primus joctis és illatos kenőccsel kenvén meg ritkás bajuszát, letrappolt a felvonóhídon.

Ismétlem, ez tegnap este volt. Ma hajnalban pedig a Magister a fejét vakarta.

-Jaj, jaj-így sóhajzozott a Magister, miközben undorral fordult el egyik bűzletes főzetétől-,nem tudok magamon segíteni. Aranycsinálásról szó sem lehet, mert egy kopott rézfityingem nincsen, minden pénzt, amit a Bíbor Gróftól.kicsaltam, törvénytelen gyermekeinek küldtem. Íme, nyolcvannyolc esztendőt bajlódtam végig, s most nem tudom magam a bajból kivágni. A Bíbor Csirkefogó megtartja ígéretét. Ötödéve barátomat és kollégámat, a tiszteletre méltó Ratowiensist a fülénél fogva szögeztette a várkapura hasonló okok miatt, mint valami denevért. Ő, jaj, hogy segítsek magamon?

Így siránkozott a Mester, miközben többször földig hajolt, hogy utolérhesse szakállát, amelyet végig akart simítani.

Mikor így javából törte fejét, léptek kongtak a folyosón. Egy pillanat múlva nyílott az ajtó, és a boszorkánykonyha kellős közepén ott állott a Bíbor Gróf fenyegetően összehúzott szemöldökkel. Hosszú volt a gróf, sovány, csontos, szeplős, komisz pofa. Akkora kezei voltak, mint egy legyező. Testhezálló nadrágjából a két térde mint két venyigebütyök, úgy állott ki. Fölemelte arisztokratikusan vörös, szőrös kezét, és apró sertésszemeivel szúrósan vigyorgott:

-Nos, Magister?

A Magister egy kicsit leült a levegőben. Vagy legalábbis úgy tett, mintha le akart volna ülni. Nyelt egy nagyot, szárazat, ónixszerűvé zöldült és ájuldozva rebegte:

-Nos, mi az a nos?

-A nos, az nos -felelte a gróf.

Rettenetes pillanat volt. A helyzet komolyságát súlyosbította az, hogy a gróf szokásától eltérve, már ilyen korai órában fölkelt. Látszott, hogy komolyan veszi a fenyegetését. Halotti csönd uralkodott a teremben, csak a bűzös gyökerek főzetei rotyogtak bele szemtelenül a csöndbe.

-Gróf-szólalt meg végre a mester-, nincs arany.

-Akkor ide a szakállal! -kiáltotta a gróf és már ugrott a mester felé, aki azonban átnyalábolván öles szakállát, a bal vállán a hátára dobta ezt.

-Megállj, uram! -ordította kétségbeesetten.

A gróf visszahőkölt.

-Mi az?

-Arany nincs- nyögte a Magister-, de van jobb.

-Micsoda?

Magister Conradus Superpollingerianus e pillanatban egy retteneteset nyelt, de ez már nem volt száraz. Összefutott a nyál a szájában ama finom hazugság gondolatára, amely az eszébe ötlött. Érezte, hogy meg van mentve.

-Micsoda?- kérdezte újfent a gróf, szigorú pillantással.

-Valami, ami jobb, mint az arany.

-A bölcsek köve?

-Nem.

-Hát mi?

-Az örök szerelem boldogsága! -mondta a mester és hirtelen nyelt egyet.

A gróf az orra gombját simogatta. Ez volt nála a hitetlenség jele.

-Megegyem ezt? -kérdezte. -Megegyem ezt a hazugságot is, mint ahogy megettem másfél év óta minden csalásodat, öreg szégyenfolt a tudomány egén?

„A habozás már ötven százaléka a hitnek.” -gondolta a mester, s most már nagy nyugalommal hazudott tovább.

-Kísérletezés közben- mondá- feltaláltam a módját annak, hogyan lehet minden nőt meghódítani.

Most már nagyra meresztette a szemét a gróf. Ismert szoknyavadász volt, de soha nem ment semmire az előkelő hölgyeknél. Ragyogott az örömtől.

-Az ezüstöt -folytatá büszkén mosolyogva a mester, miközben lassan visszahúzta szakállát- ,az ezüstöt porrá reszeltem, és kifőztem az Asperula Odorate és az Azarum Europaenum gyökerének levében. Ez a tény. A vegyarány, az már az én titkom. Ime..

-És fölemelte az egyik tégely födőjét, amelyben valóban ezüstszemcsék főttek egy orrfacsaró, keserű lében. Az este kotyvasztottam ezt.

-És?

-És ebből az ezüstporból ezüstöt öntök, finom lemezzé verem, a finom lemezzel be méltóztatja vonni a kardja markolatát s miközben teszi a szépet a nőnek, bal kezét a kardja markolatán tartja. Nincs nő, grófnő, őrgrófnő, határőrgrófnő, hercegnő, fejedelemnő, sőt királynő sem, aki ennek a varázsnak ellen tudna állni. Ezzel a karddal minden nőnél sikert ér el.

-Hm- mondta a gróf. -Zicherre mehetek?

-Zicherre -felelte a Magister

-Időt nyerek vele -mondta magában a mester savanyú ábrázattal, s hogy ne keljen lehajolnia, két részletben simogatta végig szakállát, baljával felemelvén azt.

A környéken hamar híre ment a dolognak. A szomszéd várakban nagy zöldarany szoknyákba bújt, fülig érő csipkegalléros asszonyok súgtak össze, s mindenütt a Bíbor Gróf ezüst markolatjáról beszéltek. Három nap se telt el, és Conradus Superpoolinerianus tizennyolc ajánlatot kapott különböző főuraktól, akik egész életére vagyont és ellátást biztosítottak neki, ha közli velük az ezüst markolat készítéséhez szükséges vegyarány titkát. De a Bíbor Gróf túllicitált mindenkit s nem bocsátotta el várából a Magistert.

És negyednapon elment hódítani az ezüst markolattal. Első útja a szomszéd várkastélyba vezetett, amelynek urai külországban jártak. Nem volt otthon más, csak a szép várúrnő, meg az ő harminchárom csinos udvarhölgye. De minden nő mindig kinevette a rút, vörös agglegényt. Most azonban valami megmagyarázhatatlan izgatottsággal várták. A harminchárom nő mind jelentkezett, hogy fogadja a Bíbor Grófot. Mindenik azt mondta, hogy ő nem fél az ezüst markolattól. De a várúrnő lefújta a mozgalmat, s ő maga, az erény mintaképe, asszonyai erkölcsének rideg őre, ő maga fogadta a Bíbor Grófot. Lágy pamlagon hevert, amikor a Vörös Csont(így is nevezték) belépett. Akkor elébe ment, és megkínálta hellyel. A Csont utálatosan mosolygott, és leült egy zsámolyra, lovagi szokás szerint a térdei közé téve a kardját. Az úrnő, aki eddig nem mert a kardra nézni, most lopva odapillantott. Szinte megdermedt. A drágakövekkel kirakott markolat helyén egy egyszerű ezüstmarkolatban végződött a kard. Valami tompa fénye volt ennek az ezüstnek, amely kísértetiesen világított a szoba félhomályában.

Észre sem vették, a nehéz függönyök mögött minden asszony kandikált. Mind izgatott volt, s mindnyája előtt rémesnek tűnt a hajdani nevetséges gróf.

-Szép idő van-mondta a Vörös Csont.

-Úgy van-felelte az úrnő, kissé megkönnyebbülve, mert látta, hogy a gróf nem teszi a kezét a markolatra.

-Se hideg, se meleg-szólt a gróf.

-Kellemes -mondta a szép asszony.

-Délben meleg van, de az esték hűvösek- mondta halkan a Vörös Csont-, az esték hűvösek, de a mai alkonyat a legszebb, mint az, amikor az ember egy szépasszony társaságában tölt.

Azzal szép csöndesen, lágyan rátette nagy szőrös kezét az ezüst markolatra.

Az úrnő, aki eddig mereven nézte a markolatot, most összerezzent. A nehéz függönyök megmozdultak, az asszonyokon keresztülfutott a kellemes borzongás.

-Rátette a kezét -mondták halkan az elől állók a mögöttük levőknek.

-Rátette….rátettte….rátettte…terjedt suttogva a sok selyem között.

Az úrnő most már nem tudta levenni a szemét a markolaton nyugvó kézről. A Vörös Gróf vegyes butaságokat beszélt, az úrnő nem figyelt rá.

-Eh- gondolta magában- ,ostoba babona az egész, mi az ördögnek nézzem?

De alighogy levette róla a szemét, ismét visszanézett rá. A gróf közelebb húzta a zsámolyt hozzá, most már görcsösen szorítva a markolatát. Az úrnő megijedt.

­-Miért ijedt meg tőlem? -kérdezte mosolyogva a gróf. -Hisz én nem akarom bántani magát, sőt, ellenkezőleg

-Talán jobb volna -suttogott a függöny mögött egy asszony, ha magukra hagyhatnánk őket

Halk, lopódzó nesz hallatszott. A hölgyek ajakra tett újjal sompolyogtak szét.

-Régóta szeretem Önt-mondta a Vörös Csirkefogó, meleg hangon.

Az asszonynak valami fojtogatta a torkát.- Képzelődés-gondolta.

-Imádom

Az asszony mereven nézte a kezét. És megszólalt:

-Ha szeret, akkor engedje el a kardja markolatát

-Soha! Kiáltotta szenvedélyesen a Vörös és az asszony mellé ült.

Az asszony reszketett, mint a nyárfalevél.

-Szép vagy! -ordította a Vörös csont. -Szép vagy, mint az esti csillag, és őszintén mondom, mucusommá teszlek! Fogta, fogta, fogta egyre a kardot.

„Nem ereszti el.”- gondolta az asszony rémülten-, ”nem ereszti el, végem van.”

Fel akart kelni, de abban a pillanatban egy ritkás, szúrós bajusz szálait érezte az ajkán. Sikoltani akart, de a gróf már átölelte a vállát, hosszú, erős karjaival. Hátrabágyadt szép feje, és érezte, hogy a Vörös Csont nagy tenyerébe fogja fel lankadó fejét, és mint valami forró eső, úgy veri az ajkát szaporán, sűrűn a csók.

-Enyém vagy-mondta két csók között a gróf, bak kezével a kardját fogva.

-A tiéd -felelte az úrnő.

-Hát mi a vegyarány? -kérdezte tíz év múlva a haldokló Magistertől a Sötétkék Báró, aki a tudóst a Vörös gróftól százezer aranyért váltotta meg, mert nagy szoknyabolond volt, s látta, hogy a Vörös Gróf tíz év óta a szó szoros értelmében lekaszálja a legszebb nőket az ezüst markolat segítségével.

-Mi a vegyarány?

-Fene van, nem vegyarány- nyögte az ágyban a Magister.

-Ezüst markolat, jáspispityke, cinsarkantyú, arany patkószög, mindegy. A férfiről le kell rínia annak, hogy sikerülni fog a hódítás, ez a vegyarány. Aki így jón, azelől nincs menekvés. De hinni kell az ezüst markolatban, mert különben a nő sem hisz benne. Most aztán: ezüst markolat, arany patkószeg, jáspispityke, jó modor, szépség, diszkréció mind egykutya. De most, hogy ezt elmondtam, ó, Sötétkék Báró, most már te hiába mégy a nőkhöz az ezüst markolattal, mert már nem hiszel benne. És a nők meg fogják érezni, hogy te nem bízol a hatalmadban. És fel fogsz sülni mindenütt Sötétkék Bá…

Nem fejezhette be a mondatot, mert a Sötétkék Báró fejbe ütötte. Tíz perc múlva anélkül is meghalt volna, de a báró ezt így jobbnak találta.

Így halt meg Magister Conradus Superpollingers, az ősz csaló, egy igazságért.’

Thomas Mann nevezte a világ mulattatójának 1927-ben, amikor a Nobel-díjra jelölték, ám ezt nem a Magyar Tudományos Akadémia tette meg, hanem írótársa, Zelma Lagerlöf, a díj helyett azonban Párizsban a Becsületrendet kapta meg. Elutasította Puccini és Gershwin ajánlatát, amikor a darabjait akarták megzenésíteni, a húszas években színdarabjai egymillió dollárt jövedelmeztek, 1952-ben egy New York-i kórházban állapítottak meg nála gyomorrákot. Az operációra érkező híres orvosok sorra mutatkoztak be egymásnak, őt észre sem véve. Mire hangosan megjegyezte: „Én vagyok a sztár, és engem nem mutatnak be senkinek.”

A galíciai orosz zsidók és egy délvidéki anya leszármazottjaként Magyarországon felnövő Molnár Ferencet, a világ legismertebb magyar színpadi szerzőjét nem ezért szeretem. A kommunista magyar Tanácskormány 133 napja alatt igyekezett baloldalivá hangolni a magyar írókat. A köztudottan szimpatizáns Móricz kevesebb honoráriumot kapott, mint a polgárinak titulált Molnár. Ő vezette a sikerlistát-anyagilag. (Báró Fejéry Armand: A vesztegető forradalom)

De Molnár polgári érzülete, világpolgári frivolitása nem rejtheti el a benne rejlő szolidaritást.

A harminchat éves író több sikeres regény, novelláskötet és külföldi premier után 1914-ben haditudósító lesz, a maga akaratából, híres harctéri riportot készít a Monarchia katonai főparancsnokával, Hötzendorfi Konráddal, s noha a frontvonalban a bakák kigúnyolták a monoklit viselő világhírű írót, tudósításait nemcsak a budapesti Est, hanem az ellenséges országok lapjai is átvették, mint a londoni Morning Post, vagy a The New York Times.

Molnár Ferenc ezért kedves nekem.

Az emberi szolidaritás megrázó képét rajzolta meg a számomra egyik haditudósításában, melyben egy hadikórházban tett látogatását írja le.

Az egyik kórteremben feküdt két baka, az egyiknek a bal, a másiknak a jobb keze hiányzott. Csak együtt tudtak kezet mosni.

A másik történet már a világfi Molnárt hozza elénk: A harctéren szolgáló Molnárt informálják barátai, hogy szerelme, a híres színésznő, Fedák Sári többször megcsalta. Molnár válasza blazírtan cseng: „Az lehet, de pénzért csak velem hált.”

Molnárról mindenkinek van egy története, akinek köze van a magyar irodalomhoz, de mégsem ismerjük eléggé.

Halála után öt befejezetlen darab maradt utána, sorsukról senki nem tud, és tavaly még ismeretlen Molnár Ferenc színdarabok létéről szerezhettünk tudomást. (Molnár Gál Péter: Molnár Ferenc ismeretlen színdarabjai I-II. Mozgó Világ, 2003. augusztus-szeptember)

.

Nagy György: Molnár Ferenc a világsiker útján

Tinta Kiadó

Nagy György, a könyv szerzője, 1942-ben született Budapesten. 21 éves korában hagyta el Magyarországot. Egy évig kereskedelmi levelezőként dolgozott Kölnben, majd az USA-ba emigrált. 1964-től 1982-ig a State University of New York hallgatója volt, ahol 18 év alatt öt egyetemi diplomát szerzett. Molnár Ferencről szóló doktori disszertációját német nyelven írta meg Ferenc Molnárs Stücke auf der deutschsprachigen Bühne címmel. Ennek a tanulmánynak az az érdekessége, hogy szinte teljes egészében olyan anyagra támaszkodik, amely a hazai irodalomtörténészek számára eddig elérhetetlen volt. A szerző megtalálta a Yale Egyetemen raktározott Molnár hagyatékot és a Lincoln Centernek adományozott értékes kéziratokat. Nagy György több mint 1000 német nyelvű színikritikát dolgozott fel, 70 év (1908-1978) anyagából. Ezekből a kritikákból érdekfeszítő kép tárul elénk Molnár darabjainak világszerte aratott sikereiről és eddig kevéssé méltatott nyugati fogadtatásáról. Nagy György 33 éve tanít németet, angolt, oroszt és gazdaságtant Troy-ban, a State Universityof New York egyik egységében. Nyelvészeti munkái közül Magyarországon eddig az Angol-magyar idiómaszótár jelent meg 1996-ban az Akadémiai Kiadónál.

Kerekes Tamás

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ