Dusa Ödön* emlékére

Vette le a kalapját, és akkor beakadt, úgy félig levett kalappal a jobb kezében. A színházban a ruhatár előtt. Azaz színház volt, amit produkált, színház a színházban, csak nem értékelték. A ruhatároslány telefonon hívta a vőlegényét, hogy érezze biztonságban magát. Elvégre az a munkahelye.
Úgy állt meghajolva az első felvonás végéig. Mosolygott közben, azaz rámerevedett a mosolya mozdulatlan arcizmára, szája – mint mindig kissé nyitva, csoda, hogy nem csordult ki a nyála negyven perc alatt. De hát be volt gyakorolva a jelenet.
Meséli Vadmalac az alkalmi közönségének. Komája szájtátva hallgatja, Malacka hallotta már a ”mesét”, Kismalac fel-felpillant vonatozás közben.
Hazajött, vissza az általa választott új világba, s nem sokkal azután beakadt. ”Nagyon”, “végleg”, Vadmalac nem tudta, hogyan fejezze ki magát. “Közel laktunk, integettünk egymásnak az erkélyről, most hiába állok a ház elé, se te nem jelensz meg, se az özvegyed. Hol akadtál be, mindegy, immár túl hosszú ideje…”
Vadmalac arcán keserűség.
“Együtt menekültünk, s te most magunkra hagytál, ez nem volt benne a pakliban. Mindegy. Mi Malackával folytatjuk – beakadásig mi is. Hm…”

***

* Erdélyből igazolt át svéd tájakra. Különösen az őrült alakításában felejthetetlen.

Forrás: Lenolaj.hu