– Valamit még nem mondtam el neked, amiről tudnod kell – szóltál nyomatékosan azon a vasárnap délutánon, a nagytakarítás kellős közepén, amikor ragaszkodtál, hogy felolvassuk a baróti följegyzéseidet. – Még nincs minden leírva, mondtad, miután befejeztük a felolvasást. Éppen varrtuk a matracpárnák huzatait Bertával, az ebéd után te is már indulóban voltál hazafelé, de az ajtóból még visszafordultál. –Tudod, volt egy olyan is, hogy öngyilkos akartam lenni — mondtad.
– Megáll az eszem – esett ki a számon a csodálkozás, s a szobában is mintha elfogyott volna a levegő. Hogy az én apám mondja ezt, aki annyira vallásos?
– Hogy is fordult meg ilyen a fejedben?!. Nehéz életed volt, azt mindenki tudja, de hát ezt nem hiszem el – mondtam megrökönyödve.
– Igen, de ez nagyon rég volt már, mégis, most valahogy kijött belőlem, kikívánkozik, nem tudom miért!

– 11 éves voltam 1937-ben, amikor a kötelező román elemi osztályok elvégzése után Baróton csak pár szót tudtam románul. Mások se többet…. Édesapám elhatározta, hogy folytatásként bead engem román iskolába, Brassóba. Román világ volt, csak románul folyt az iskola Baróton is, és mindenhol akkor, a környéken, de a születésem előtt is, ez volt a rendelet. Már az 1924-es tanügyi törvény úgy szólt, hogy az elemi oktatás megszervezése kizárólag állami feladat, és hogy az oktatás nyelve egységesen a román. Azokban a megyékben, ahol a nemzetiségek éltek többségben, irányítottan ment a románosítás folyamata. A más megyékből származó román tanítók, akik ezekben a megyékben letelepedtek, előnyöket élveztek: 50 % -os fizetési pótlékot, 10 ha földbirtokot kaptak, és korábban mehettek nyugdíjba. 1933-ban, ahogy a Nemzeti Liberális Párt kormányra került, tovább fokozódtak a magyarellenes intézkedések az oktatásban. A még működő magyar felekezeti iskolákat is megszüntették. Csík megyében, és Erdővidéken is hasonló volt a helyzet, a magyar gyermekek román állami iskolákba kényszerültek…
Visántól, a román tanítónktól, akit Barótra rendeltek akkor – valószínű, őt is csak a fizetési pótlék vonzotta oda –, csak egy pár szót tanultunk meg. Érteni értettünk valamit abból, amit mondott, de beszélni nem tudtunk. Azt jegyeztem meg, ahogy a tornagyakorlatokat tanította. ,,Calul se apără de muște” (a ló védekezik a legyektől), amire sűrű fejbólintásokat kellett végezni, vagy „hoțul trece prin fereastră” (a tolvaj bemászik az ablakon), amire felhúzott térddel, lábakat váltva, többször előre kellett lépni, a karokat oldalra húzva.
Ennyit tudtam.
Ezt meg is értettem, jól is tudtam mutatni, hogy a tolvaj miként mászik be az ablakon. Ezt a két mondatot mindenki tudta, mert ahányszor a tornára került a sor, kórusban mondatta velünk. Visán egyebeket is tanított, mondta a magáét, mutogatott, de nem volt nagy eredménye, mert az ő magyar tudása kevés volt az értekezéshez. Mi is valahogy kézzel-lábbal mutogatva érttettük meg magunkat vele.
– Domnu vecetor Belle tot fácse ku tollu pe mine…
Visán ebből felfogta, hogy Belle a lúdtollal a hátamnál ülő Varga Lalika orrát legyezi, s mutató ujjával már fenyegette is Bellét, mondván: – Măi Belle, măi, te-ai făcut pasăre măăi?(Hej Belle, te, madárrá változtál te?)… Valahogy így értekeztünk.
Édesapám felmérte, hogy ha nem tanulom meg a nyelvet, nem fogok megélni a román világban, és beíratott Brassóba, a Fémipari Fiúiskolába, I. osztályba. Ez a mai V. osztálynak felelt meg… Akkor, nagy volt a rokonságunk Brassóban, édesanyám testvérei mind ott laktak. Matild keresztanyámékhoz is mehettem volna lakni, vagy Ilonka nénémhez, de édesapám, katonaember lévén, ragaszkodott, hogy bentlakásban lakjak, románok között, tanuljam a román nyelvet, és szokjam a katonaságot, a rendet. Nagy törést hozott az életemben az elhatározása. Egyedüli gyermek voltam, szüleim s az erdővidéki emberek melegsége nélkül, el sem tudtam képzelni az életem. Drága Édesanyámnak is szakadt meg a szíve, mikor el kellett búcsúzni, de nem szólt apám ellen. Egész éjjel sütött, s felcsomagolt mindennel, amire szükségem lehet. A szalmazsákot, paplant, párnát, amiket akkor kötelezően vinni kellett bármelyik iskolába, szorosan feltűrte rolniba, egy széles pánttal összekötötte, zsákba tette, mint egy zsuppot, hogy a hátamra vehessem, a finomságokat külön táskába, a ruhaneműeket élére vasalva, a kemény bőröndbe rakta, aztán föltett a reggeli autóbuszjáratra.
– Erzsike nénéd vár az állomáson és elvisz az iskolába – mondta, könnyekkel a szemében. Akkor kerültem el először otthonról idegenbe. Akkor kellett megtanuljam, hogy a drága jó anyám nem lehet mindig mellettem. Ezt a gondolatot erősítettem magamban a buszon is végig: eljött az idő, mikor én egyedül kell gondoskodjak magamról, az otthonomtól távol, mert ilyen a világ.
Az autóbuszállomáson hiába vártam Erzsike nénire a megegyezés szerint, ő nem jött oda, úgyhogy, fél óra után elindultam a nagy pakkokkal megkeresni az iskolát. Nem voltam idegen Brassóban, szinte minden nyáron itt vendégeskedtem keresztapáméknál, tudtam, merre az út, egy újabb fél óra alatt meg is találtam az épületet ügyesen, s örültem, hogy én vagyok az első. A háló is üres volt még, padlója bekenve gázolajjal, a falak frissen meszelve. A mész szag a gázzal összekeveredve, furcsa érzést váltott ki belőlem. Mindig nagyon érzékeny voltam a szagokra.
Erzsike ángyom itt várt engem, nem az állomáson, és hogy a hibáját helyrehozza, miután bejelentett a kapusnál, nagy buzgalommal becipelt a hálóba, kipakolt mindent a csomagomból, kiválasztotta nekem a legjobb helyet, a legjobb ágyat, és megvetette úgy, mint otthon az anyám. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, hazament, és otthagyott, én pedig felültem az ágyamra, s rendezgettem a füzeteimet. Közben már jövögettek a diákok is, mindeniknek köszöntem illedelmesen, hogy ,,bunöziá” (Jónapot kívánok), és nem tudtam miért néznek olyan furcsán, miért csodálkoznak rajtam. Új vagyok, gondoltam, de mikor egy nagyfiú,később tudtam meg, hogy ő a szobafőnök, belém is kötött.
– Ce cauți aici, măi bozgorule, chiorule? Cine te-a băgat in patul meu? (Mit keresel itt, te hazátlan vaksi, ki rakott be az én ágyamba?)
Akkor már éreztem, tudtam, hogy ide nem fogadnak be engem. Kirángatott az ágyból és mindenemet ledobta az olajos padlóra. Jól megráncigált, lökdösött ide-oda, a többiek pedig csak figyelték az eseményt. Senki se mert közbelépni, de nem is ismertem senkit, aki megvédhetett volna. Édesanyám patyolat ágyneműje beolajosodott, én pedig szólni se tudtam, összeszedtem a holmimat s a terem egyik sarkába, a többiektől távol, egy ablak alatt, ahol már nem voltak ágyak, meghúzódtam a földön. Letettem a szalmazsákot, ott vetettem ágyat magamnak. Nagyon bántott amit mondtak, hogy tyórule, bozgore. A bozgort megértettem, hogy az hazátlant jelent, de a tyórut majd csak akkor, mikor egyik kezüket a szemükre tették, a másikkal felém mutogattak. Hát akkor kaptam észbe, hogy ezek velem csúfolkodnak a vaksival. Otthon, az enyéim között, idáig észre se vettem, hogy félszeg vagyok, hogy az egyik szemem hibás. Nem láttam vele, de se a pajtásaim, se senki Baróton, nem csúfolkodott velem. Ezek meg rögtön ezzel kezdték. Kicsúfoltak.
Öt éves voltam, mikor a jobb szemem kiégett.
Apám vegyesboltjába megérkezett az áru, s ilyenkor mindenki segített behordani, én is futottam- térültem, segítettem a szüleimnek. Mikor az ecetszeszes üvegeket hordtuk, az egyik kicsúszott a kezemből, és leesett a földre, a dugója pedig fölpattant a szemembe. Szegény édesanyám, hogy jajveszékelt mellettem, futottak velem az orvoshoz rögtön, de nem lehetett segíteni, mert a szaruhártya összeégett a savtól. Kívül begyógyult egy idő után szépen, de ezzel a szememmel soha többé nem láttam, csak a fényt. Kisebb is lett, mint a másik, és szürke hártya nőtt rá a hegesedésnél. Ennek ellenére én jól láttam a másikkal, és semmilyen mozgásban nem voltam akadályozva. Az iskolámban én voltam a legjobb sportoló, mindent megnyertem, minden versenyben sikeres voltam. Olyan biciklis mutatványaim voltak, amit mások meg se mertek próbálni, még a nagyok se Baróton. Itt viszont nem ismertem senkit, nem tudtam szólni senkihez. Ennek a lökdösődő vasparasztnak is beakaszthattam volna egyet, de visszafogtam magam.
Három óra körül érkezett meg a nevelő. Magas, kopasz ember volt, hézagos fogakkal. Szinte kiabált, úgy beszélt. Mikor meglátott a földön, ő is rám förmedt: Ce cauti jos, măi, derbedeule, cine dracu te-a adus aici, să-mi faci mie probleme? Bozgorul dracului, de ce n-ai rămas la măta acasă!?(Mit keresel a földön te, ki az ördög hozott ide, hogy gyűjtsed a bajomat? Hazátlan sátánfajzat, maradtál volna otthon anyáddal!) Megfogta a fülemet s attól emelt fel. Cară-te imediat lîngă Bundoiu! (Hordd oda magad Bundoiuhoz, azonnal!) – mutatott egy ágyra, ahol egy velem egyidős fiú ült. Neki nem volt ágyneműje, csak egy durva lópokróca és egy párnája. A szalmazsákot letettem az ágyra, az olajos lepedőt is rá, ezt akkor közösen kell használni, gondoltam szomorúan, aztán lábtól meghúzódtam, összekucorodtam, s behunytam a szemem, hogy ne lássak senkit.
A bentlakásban többet nem bolygattak, nem is beszéltek velem, de amikor hallottam, hogy tyióru, vagy bozgoru, akkor tudtam, hogy rólam beszélnek. Az ágynak ez a fele valamennyire védelmet nyújtott, sokáig itt maradtam, bebújtam édesanyám gyapjúpaplana alá, és napokig ki se mozdultam. Enni se mentem. Már akkor megtért a fejemben, hogy hátha itt szépen meghalok, ha nem eszek. Bundoiu hálótársam nem volt barátságtalan, többször is beszélgetni akart, mutogatott is valamit, de én elfordultam tőle. Borzongás fogott el, mikor a lábát a takaró alatt kinyújtotta, s egész éjszaka nem tudtam aludni a lábszagától. Bundoiu bocskorban járt, és csak ritkán mosta meg a lábát. Mikor a kapcáit levetette, az egész háló megtelt lábszaggal. Lehet, másnak is volt lábszaga, de én úgy éreztem, csak tőle terjeng az a meleg, savanyú erjedt bűz, ami aztán napokig, hetekig úgy beült az orromba, hogy akármerre mentem, mindenütt azt éreztem. Drága jó édesanyám örökké az eszemben jár. Miért kellett engem ide beadni, ebbe a kegyetlen idegenségbe, tettem fel a kérdést sokszor édesapámnak, gondolatban. Itt kell meghalnom az idegenek között?!
Pár nap múlva, mikor a rokonok látogatóba jöttek, a nevelő fennhangon panaszolta keresztapámnak, hogy nem tudnak értekezni velem, három napja nem tudtak kivájni az ágyból, hát miféle szerzet vagyok én?! Matild keresztanyám finom tésztát hozott, de megnézte a pakkomat, s látta, hogy az otthon csomagoltak még megvannak, a finom húsőrlős keksz a dobozban, hozzá se nyúltam semmihez.
– Keresztmama, vigyenek el innen – könyörögtem –, ezek itt csúfolkodnak, azt mondják, bozgor, s vaksi, nem akarok itt maradni!
Keresztanyám megsajnált, s bátorított, de nem mert apám nélkül intézkedni. Megígérte, hogy üzen a szüleimnek, és megmondja, vegyenek ki innen, s lakhassak náluk. Aztán elmentek, és ismét ott maradtam az ordasok között, egyedül. Nem volt erőm semmire, s ahogy közeledett a lefekvés ideje, már környékezett a hányinger Bundoiu lábszagától.
Másnap erősen szédültem, de reméltem, hogy keresztanyámék értem jönnek, s addig kibírom valahogy, nem eszek. A nevelő akkor már nagyon kiabált, és reggel kirángatott az ágyból.
– Marș la masă, măi chiorule, nebunule, să nu te mai prind în pat! (Mars a kantinba, te vaksi bolondforma, meg ne csipjelek még egyszer az ágyban!)… Azzal egy újabb fülönfogással kirángatott a takaró alól, kilökdösött a folyosóra, s a kantin felé mutatott. Nekem akkor még jobban bevillant az agyamba a halál gondolata, s amennyire az erőmből tellett, rohanni kezdtem a folyosón, egyenesen ki az udvarra. Az iskola udvarán volt egy terebélyes, szép magas diófa, könnyen fel lehetett kapaszkodni rá. Minden erőmet összeszedtem és felmásztam. Ahogy haladtam fölfelé, úgy könnyebbültem, s az orromból is eltűnt a Bundoiu lábszaga. A nevelő hiába kiabált utánam, egyre magasabbra másztam, aztán a fa tetejében megállapodtam egy vastagabb ágon, ahol le tudtam ülni, s jó friss volt a levegő is. Itt maradok, vagy leugrok, ha bolygatnak, gondoltam, és ott maradtam egész nap, éjjel, és másnap is. De akkor már nagyon gyötört az éhség, és annyira szédültem, hogy alig mertem lenézni. Lent az udvaron nagy feszültség lett. Naponta többször is a fa alá gyűltek a tanárok s a nevelő, tátogtattak fölfelé, kiabáltak: – Dă-te jos măi nebunule, bozgore, cine dracu te-a adus aici? (Szállj le te bolond, bozgor, ki az ördög hozott ide?)… Voltak, akik szépen kérleltek: – Hai jos, măi Bogdane! (Gyere le, te Bogdán!) Kérlelt a hálótársam is, de én nem tágítottam, és felmászni utánam nem mert senki. Belekapaszkodtam a vastag ágba, amin ültem, s nem mozdultam. Nagy-nagy fáradtságot éreztem, és ültömben el is aludtam. Keresztanyám sírós hangjára ébredtem, de akkor már szürküllött. – Gyere le, lelkem Antika, gyere le édes fiam, könyörgött elcsukló hangon, ne okozz szomorúságot a szüleidnek!… Ahogy meghallottam a hangját, lemásztam valahogy, de nagyon reszketett a lábam, nem volt már erőm. Féltem, hogy a nevelő megver, vagy ismét kicsúfolnak, de nem történt semmi. A felnőttek felszusszantak, mikor földet ért a lábam, senki sem szólt egy szót sem, a diákok se bozgoroztak, csendben elvonultak. Keresztanyám hazavitt, megfürdetett, megetetett, illatos patyolat ágyat vetett nekem. Két napot aludtam egyvégbe, mondták, mikor felébredtem. Másnap Édesapámék is megérkeztek a rossz hírre, s fontolóra vették sorsomat. Kértem, hagyjanak ott a keresztszüleimnél, hogy onnan járjak iskolába, de édesapám nem engedett az elveiből. —Vissza kell menni, fiam – mondta keményen. Egy darabig itt maradsz Matildéknál, megerősödsz s szépen visszamész. A fára ne mászkálj többet, s igyekezz tanulni! Nem számít, mit mondanak, ne halld meg! Most ilyen világ van, de az életben még sok ilyesmit kell eltűrnöd majd. A román mellett ezt is, itt és most, meg kell tanulni!
Két hétig élveztem a keresztanyám vendéglátását, aztán visszavittek. Külön ágyat is kaptam rendeset, s Bundoiutól távol. Többet nem csúfolkodtak velem, s a bozgor helyett a nevemen szólítottak. A nevelő se kiabált, csak néha mondta, hogy Măi Bogdane, măi copile, ce aveai tu in cap, că ți-ai făcut cuib în nuc?! (Te gyermek, te Bogdán, mi volt a fejedben, mikor fészket raktál a diófára?). Aztán megszoktam, hogy a nevelő ordít, ilyen volt a hangja, mert sok gyerek volt a keze alatt. Bundoiuval pedig jó barátok lettünk, s egy idő után nem zavart annyira a lábszaga sem.
Hát ez volt, így kezdődött az én román tanulásom, rossz gondolataim voltak, mikor szüleimtől távol bántottak, csúfoltak, de a románt megtanultam. Nehéz volt, de később felidézve jó, hogy akkor apám keményen visszaküldött.
– Írd meg ezt is Mesike, oda tartozik a többihez… Az élet sokszor már gyermekként megpróbál, kitesz olyan nehézségeknek, amelyeket át kell vészelni, hogy megerősödjön az ember. Látod, a bányánál mennyi jó román kollégával hozott össze a sors felnőttként, soha nem gyűlöltem őket, de akkor már más idők jöttek – mondtad megkönnyebbülve, és mentedben hosszan visszanéztél az ajtóból.
Nagy csend lett a szobában miután elmentél, Berta lehajtott fejjel öltögetette a matrachuzatot, s engem fojtogatott a sírás. Magam előtt láttam azt a kisgyereket, az olajos padlón a szalmazsákon, egy idegen bentlakásban, kegyetlen ismeretlenek között, aki csak annyit tudott volna mondani a bántalmazásokra, hogy ,,Calul se apără de muște”…
Nemecsek Ernő jutott eszembe.
Furcsa volt ez a vallomásod, eddig sose beszéltél róla, akkor még nem tudtuk, hogy miért kívánkozott ki belőled a történet, éppen most, pont a nagytakarítás alatt, de este már zavargott a szíved, s éjjel futottam a kórházba Veled.
Vissza pedig már nem tudtalak hozni…

1. Gergely tamás:
   2018. október 16. 06:07

   Bisony, kisebbségben mindannyiunknak megvan à fáramászás emléke,à kérdés csak az, hogy milyen magasan volt à megölelt ág